Amikor elvállalok egy tesztet, akkor több faktor is van, ami alapján eldöntöm, hogy az hogy idomul hozzám. Először is valami vonzó kell hogy legyen benne, ami lehet a műfaj, egy ismert fejlesztő új munkája, valamilyen új és jópofa ötlet, vagy akár hírverés, ami felkelti az ember figyelmét. De ne legyünk álszentek, a látvány, a grafika mindennél előbbre való, hiszen ez egy olyan jelentős faktor, ami első ismérvként ég a szemünkbe és birizgálja meg az agyi központot – tetszik vagy sem.
Hát így lehet, hogy noha nem igazán vagyok nagy animekedvelő, az OPUS: Prism Peak rögtön levett a lábamról. A kalandjátékokat szeretem, a középkorú férfi és a fiatal lányka története pedig egy kalandos road movie-t ígért, tehát ment az igenre a szavazat. Csak később, a játék első két órájában jött meg valahol az érzés, hogy nem jól döntöttem és nem annyira vagyunk kompatibilisek. Persze ez már késő bánat, mert a cikknek el kell készülnie, nincs visszakozz. Ez persze nem jelenti azt, hogy a játék rossz volna, sőt! Pont azért osztottam meg őszintén a sztorit, hogy senkit se tántorítson el, amit írok, ha viszont valaki esetleg fogékonyabb lesz a befogadásra, mint én.
A történet főhőse Eugene, aki már megette kenyerének ha nem is a javát, de úgy a felét – benne jár már a korban, habár fiatalos külseje ezt nem árulja el. Szeretett nagyapja temetésére igyekszik, amikor is autóbaleset éri, amelynek következtében átkerül Dusklands egészen különleges világába, ahol találkozik az amnéziában szenvedő Rennel. Ám a kislány ennek okán nem sok mindenre emlékszik, tulajdonképp saját nevére sem (úgy találnak ki neki egyet). Eugene nem szeretné magára hagyni a gyermeket, így vállalja, hogy elkíséri a messzi távolban lévő hegy tetején található otthonába.
A különös utazás során egyre közelebb kerülnek, mindkettőjükről egyre több dolgot tudunk meg, de értelemszerűen inkább Eugene-ről. Egészen gyermekkorától kezdődően jönnek visszaemlékezések, például amikor nagyapjával sokat játszott, a fényképezés szeretetét is tőle kapta, ami végső soron az életét is meghatározta. A kamera viszont ebben a történetben is központi szerepet játszik, mert a játékmenet abszolút arra épít, hogy a környezetünkben található érdekes dolgokat fotózva juthatunk tovább a történetben. A képeket ugyanis vagy az NPC-knek kell megmutatnunk (és egészen különleges állati lényekkel találkozhatunk), vagy pedig a minden helyszínen megtalálható tűzrakó helyeken.
A képek elkészítésénél nemcsak a téma megtalálása lényeges, hanem a fotó kivitelezése is. Fókuszálni kell, megtörölni a lencsét egy élesebb exponálásért, illetve menet közben egy csomó fejlesztést tudunk szerezni. Közben persze folynak tovább a visszaemlékezések, immár Eugene igen viszontagságos felnőttkorából is, úgyhogy a játék témája hamar átcsap filozófiai elemezgetésekbe is, olyan témákat behozva, mint a veszteségek feldolgozása, továbblépés, önmagunk és mások megismerése, megértése. Szándékosan fogalmazok ködösen, mert a sztoriból nem nagyon szeretnék többet elárulni, hiszen mint minden narratív alapú játéknak, ennek is ez a legfőbb erőssége, és természetesen megélni jobb a képernyőn keresztül.
A fotózás mellett azonban a történet folyását is befolyásolhatjuk valamennyire a párbeszédekben adott válaszainkkal, illetve a naplónkban kiegészítésre váró részek megoldásával. Ennek köszönhetően 26 különféle befejezés létezik (persze a szokásos jó/rossz ending mellett a legtöbb menet közbeni, gyors game over, amit újrapróbálhatunk a folytatás (no meg egy másik választás) után.
Azt még megemlíteném, hogy egy titokzatos, ebben a világban honos abécét is ki kell silabizálnunk, ehhez útközben kapunk majd szintén mindenféle hinteket. Sajnos nekem bugos volt ez a rész, mert volt, hogy hiába találtam el egy betűt a bizonyítékok alapján, nem fogadta el a játék, majd amikor legközelebb megnyitottam ezt a felületet, már tényként kezelte, hogy mégis jó volt a tipp. Ezt leszámítva más technikai problémám azonban nem volt (na jó Eugene néha egész egyszerűen átlibbent néhány tereptárgyon, de semmi komolyabb).
Nehéz azonban az OPUS: Prism Peaket ajánlani. Elsősorban azokat tolnám az irányába, akik elkötelezett animerajongók, és készek komolyabb témák kitárgyalására, egy olyan különös világban, ahol a természetfeletti az úr, úgy, hogy az általunk ismert valósághoz képest rengeteg minden máshogy működik. Rengeteg az időbeli ugrálás is, így aktívan figyelni kell, hogy a sztori összeálljon. A szereplők között viszont igen jó kémia van, a szinkronszínészek ügyesen teszik a dolgukat, ahogy a játék művészeti iránya (nemcsak grafikában, de zenében is) egész komolyan el tudja varázsolni az embert.
