Szenzációs dolognak tartom, hogy mennyi első világháborús játék érhető el a piacon 2026-ban ahhoz képest, hogy milyen felhozatal volt akár csak tíz évvel ezelőtt is. Ez a hosszú évekig teljesen elhanyagolt korszaka a történelemnek ma már számos műfajban újrajátszható, legyen szó stratégiáról (The Great War: Western Front, Strategic Command-sorozat), FPS-ről (Battlefield I, Isonzo, Verdun), platformerről (Valiant Hearts) vagy olyan, nehezen besorolható remekművekről, mint a 11-11 Memories Retold. A számos, még készülő játékról nem is beszélve.
Az Over the Top: WWI a multis FPS-ek sorát bővíti. Végre újra térdig merülhetünk a nyugati front sártengerré változott lövészárkaiban, kúszhatunk a szétágyúzott senki földjén, hogy aztán bajonettünkkel a másvilágra küldjünk egy krautot vagy csigazabáló franciát, mielőtt egy másodperccel később atomjainkra szaggatna minket a tüzérségi zárótűz. Felejtsük el az optikai irányzékot meg a többi úri huncutságot! Itt többnyire öntöltő puskákkal fogunk harcolni, ami azt jelenti, hogy viszonylag sokszor fogjuk átélni azt a rendkívül hosszúnak tűnő, mégis csupán tizedmásodpercekig tartó pillanatot, amikor az elbaltázott lövésünket követően arra várunk, sorsunkba immár beletörődve, hogy a szembenálló ellenségünk hibázni fog-e (nem).
Az Over the Top nem szerénykedik, ha a játékosok számáról van szó. Egy-egy ütközetben akár kétszázan is egymásnak eshetnek. És ez a szám esténként könnyedén összejön – napközben viszont jó, ha néhány ember lézeng az EU-s szervereken. Mondanom sem kell, az elején fogalmunk sem lesz arról, hogy hol vagyunk, vagy egyáltalán mi a teendőnk, csak megyünk az áradattal, amíg egyetlen lövéssel le nem terítenek. Ez a frusztrálóan hangzó őskáosznak tűnő játékmenet azonban roppant szórakoztató, és néhány kör után azért ráérez az ember. Ebben számomra nagy segítség volt a M gombbal előhozható térkép, és a folyamatosan látható iránytű. Főleg respawnnál jön nagyon jól, amikor hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy merre kéne elindulni.
Ahogy manapság lenni szokott, a játékosok különböző kasztok közül választhatnak, többek között lehetünk utászok, golyószórósok, tisztek vagy egyszerű gyalogosok is. Ez utóbbi leszámítva a helyek száma korlátozott. Tisztként például rohamra vezényelhetjük társainkat, vagy akár tűztámogatást kérhetünk, mely lehet repeszromboló, ködgránát vagy mérgesgáz-támadás is. A csaták során tapasztalati pontokat szerezhetünk, melyekkel modernebb puskákat, felszerelést, vagy akár képességeket „vásárolhatunk”, azonban egyiket sem éreztem különösebben kiegyensúlyozatlannak – az, hogy 7%-kal gyorsabban futhatunk persze hasznos, de nem ezen múlik, hogy mennyire leszünk hasznosak a csatában.
Természetesen nem maradhattak el a járművek és a rögzített fegyverek, sem, vezethetünk harckocsit (legyen az A7V vagy Mark IV), repülőgépet, kezelhetjük a tüzérséget, de akár távcsővel is „szpottolhatjuk” az ellenséges katonákat. A járművezetés része engem nem nagyon győzött meg, el tudjuk képzelni legalábbis a túlélési esélyeinket egy ormótlan, gigantikus, csigalassúsággal haladó és emellé gyengén páncélozott monstrumban.
Az eddig leírtakat persze már ezerszer láttuk, van azonban valami, amiben az Over the Top kiemelkedik, ez pedig a rombolható, alakítható környezet. Alapfelszereltségként magunkkal hozott gyalogsági ásónkkal ugyanis bárhol lövészárkokat áshatunk, a tüzérségi tűz felszabdalja a pályát, a bombatölcséreket pedig fedezéknek is használhatjuk. Az utászok védműveket húzhatnak fel, amire bár a csata hevében nincs mindig lehetőség, egy összeszokott csapat azonban a stratégiai fontosságú pontokra hamar fel tud húzni egy jól védhető vonalat. Ezek a módosítások a térképen is visszaköszönnek, és nem tűnnek el a játék során. Számomra ez adta talán a legnagyobb pluszt a játék során: megvan annak a különleges hangulata, amikor páran összeverődve őrült módjára próbáljuk beásni magunkat, miközben zúdul ránk ellenség tüze.
Persze vannak hiányosságok is. A játék motorja sokszor furcsa dolgokat produkál, nemlétező dolgokba akadunk be, belátunk a pálya mögé a „semmibe”, néha pedig kikászálódni egy lövészárokból kész gyötrelem. A katonák mozgása is hagy némi kívánnivalót maga után, ahogy a harcjárművek is sokszor olyanokat pattognak, mintha nem több tíz tonnás monstrumokról lenne szó. A látványvilág sem tartozik a topba, ellenben a hanghatások remekek, és amit az Isonzónál felróttam, hogy egyszerűen túl sok volt a kezelőfelület, az itt sokkal visszafogottabb. Kevesebb információt kapunk, de ez így van jól, illik a játékmenethez.
Röviden összefoglalva nekem kifejezetten tetszett az Over the Top: WWI őskáoszba hajló játékmenete. Itt-ott kicsit kidolgozatlan a játék, a szélei érdesek, de ettől függetlenül engem órákra le tudott kötni, és egy-egy indokolatlanul brutális elhalálozásomon még röhögni is tudtam. Reméljük, megmarad a játékosbázis a következő évekre is.
