Néhány évvel ezelőtt a semmiből bukkant fel az Unrecord című FPS, pontosabban akkor még csak egy gameplay-video. Ez olyan élethű volt, hogy sokan eleve megkérdőjelezték, hogy nem valóban élő videófelvételt manipuláltak-e meg a készítők. Ebből aztán olyan nagy felhajtás lett, hogy a fejlesztők külön videóban voltak kénytelenek az Unreal Engine 5 editorában bizonyítani, hogy az Unrecord igenis egy készülő játék. Ez volt az egyik, ha nem a legelső bodycam shooter, amely nemcsak a káprázatos látványvilágával, hanem az újszerű kamerakezelésével is felhívta magára a figyelmet.
Bár az Unrecord máig nem jelent meg, így is kvázi műfajteremtő lett, hiszen a 2023-as bejelentése óta már nem is egy bodycam shooter készült el. Ám ezek döntő többsége könnyen felejthető vagy épp egyenesen rossz játék lett. Az Emberflight Games stúdió csapata is beállt a sorba, ők azonban egy picit más irányba vitték el a bodycam műfaját. Az ő játékuk, az It Reaches ugyanis a kommandózás és lövöldözés helyett a testhorrort helyezték az előtérbe. Az It Reaches korántsem lett tökéletes, de az én szememben magasan az eddigi egyik legjobb bodycam játék lett.
A történet szerint Jason Thompson rendőrjárőr egy éjszakai szolgálat során bejelentést kap, miszerint egy elvileg évtizedek óta elhagyatottan álló egykori kórházba idegenek hatoltak be. A helyszínre érve maga is megkeresi azt a pontot, ahol a feltételezett elkövetők bejuthattak az ódon, romos épületbe. Ám odabent sem csavargókat, sem hajléktalanokat, sem senki mást nem talál. Amikor már majdnem úgy dönt, hogy jobb erről az elátkozott, hátborzongató helyről angolosan távozni, a dolgok kellemetlen fordulatot vesznek. Valaki vagy inkább valami berántja egy sötét verembe, elveszíti az eszméletét, majd amikor magához tér, mélyen a kórház alatti pincerendszerben találja magát egy ketrecben. Innen ugyan még kiszabadul, de a rádiókapcsolata megszakadt, fegyvere elveszett, a helyiségeket pedig egy groteszk teremtmény járja, amivel már távoli ránézésre sem ildomos közelebbi ismeretségbe kerülni. Thompson kiszabadul a ketrecből és megkezdődik az a macska-egér játszmára hajazó menekülés, amelynek legjobb pillanatai olykor már az első Outlast játékot idézik.
A játék lényege tulajdonképpen az, hogy kijussunk a kórház épületéből. Ez persze nem könnyű feladat, mert nem is tudjuk a kiutat, meg egyébként is tele van lezárt ajtókkal, utunkat keresztező rejtvényekkel, és nem mellesleg ránk vadászó szörnyekkel. Az It Reaches nem DOOM módjára ontja magából e szörnyeket, hogy fegyverünkkel (mert azt azért elég hamar visszaszerezzük) trutymóvá lőjük. Ehelyett néhány kisebb-nagyobb szörnyszülött rémség kószál erre-arra, amelyek jellemzően egy-egy területet fednek le a kórházban. Ők azok, akiket célszerű mindig és minden körülmények között elkerülni, mert a közvetlen találkozás ártalmas az egészségre. Így a játékmenet egyik alappillére a lopakodás és rejtőzködés.
A szörnyek nem túl élesek, így viszonylag könnyen ki lehet őket játszani, ám mivel végezni nem nagyon tudunk velük, így marad a menekülés és a bújócska. Leginkább szekrényekben tudunk meglapulni, hogy a résnyire kinyitott ajtón lessük meg az utánunk kutató rémet. Ilyenkor szándékosan vissza is kell tartanunk a lélegzetünket, mert bár a rémek legtöbbször akkor se találnak meg minket a szekrényben, ha az orruk előtt másztunk be, de cserébe amint lihegni kezdünk (a futástól vagy épp a pánikrohamtól), azt azonnal meghalják és game over.
Az It Reaches egész jól adagolja a feszültséget, végig magunkon érezzük a préda pecsétjét. Van ugyan fegyverünk, de az a legtöbbször fabatkát sem ér, jó esetben pár másodpercre lelassítja az ellent. Idővel komolyabb mordályunk is lehet, ami valamelyest javít a túlélési esélyeinket, de tényleg csak valamelyest. Miközben kétségbeesetten kutatjuk a kijáratot az épületben, feljegyzésekből, orvosi papírokból és hangfelvételekből rakhatjuk össze, miféle elmebeteg kísérletek is folytak az épület falai közt. És azt is, hogy nekünk mindehhez mi közünk van, mert kell az efféle csavar is a sztoriba.
Mint említettem, van fegyverünk (elvégre rendőrök vagyunk), ezt fejleszteni is lehet az erre dedikált munkaállomásoknál. A pályákon itt-ott alkatrészek, csavarok szedhetők fel, ezeket szolgálnak kreditként a fejlesztésekhez. A kezdetben abszolút használhatatlan pisztoly vagy később a puska ezek által jelentősen hatékonyabbá válnak, de azért ne legyenek illúzióink: továbbra is mi maradunk a préda ebben a játszmában.
Grafika terén nem alkot maradandót a játék, sőt, ha szigorú akarok lenni, akkor még azt is lehet rá mondani, hogy csúnyácska. Cserébe viszont ez nem érződik annyira negatívumként, mert a folyamatos feszültség miatt a legritkább esetben van lehetőségünk elmélyülten tanulmányozni a textúrák élességét, a modellek részletességét vagy épp a pályadesignt. A hangok is nagyjából hozzák a kötelezőt, de legalább van rendes szinkron, ami sok alacsonyabb költségvetésű indie játékból kimarad.
Az It Reaches messze van a tökéletestől, de még a jót is inkább csak kóstolgatja. Mondjuk úgy, hogy egy tisztes kis túlélőhorror bodycam kamerakezeléssel. Nem váltja meg a világot, nem reformálja meg a műfajt, de ezek nélkül is képes jó szórakozást nyújtani, ez pedig elég nagy erény. Főleg annak tükrében, hogy a játékért mindössze 15 eurót kell kicsengetni, ami elég baráti ár. Más kérdés, hogy ezért cserébe egy legfeljebb 3–4 óra alatt kipörgethető single player élményt kapunk, abból viszont egy erős közepeset.
