A Call of the Sea kellemes emlékként él az emlékezetemben, több okból is. Egyrészt 2020 vége a mostani konzolgeneráció elejét jelentette, ami mindig izgalmas időszak. A játék ugyan third party címként funkcionált, de mégis az Xbox kezdőcímeinek egyikeként tartottuk számon, annak ellenére is, hogy Xbox One-ra is kijött még, a PC változatról nem is beszélve (fél évvel később, az exkluzivitás kifutásakor meg ugye a rivális PlayStation gépekre is megjelent, tavaly ősszel pedig Nintendo Switchre). A másik vonal meg személyesebb, mégpedig hogy öt és fél esztendeje az első címek egyike volt, amit a PlayDome hasábjaira írtam.
Az Out of the Blue csapatával azóta sok minden történt, például kiadtak egy szintén remek akció-platform-kalandot American Arcadia címen, ami ugyan nagyon más az előző játékhoz képest, de ez egyáltalán nem baj, ha emlékezetes marad a végeredmény. Mostanára viszont az első nagy sikerhez is visszatértek, noha ez már nem a szokásosnak mondható tettestárs, a Raw Fury, hanem a Kwalee kiadásában érkezett. A stílus viszont ugyanaz, vagyis logikai feladványokkal esősen átszőtt sétaszimulátor, valahol a Myst és a Firewatch határmezsgyéjén. No meg H. P. Lovecraft ihletésében, csakúgy, mint legutóbb (ezúttal a The Shadow Out of Time című írás – magyarul Árnyék az időn túlról címen jelent meg – volt a fő inspirációs forrás).
A Call of the Elder Gods azonban mégis mutat eltéréseket. Egyrészt immár minden platformra egyszerre jelent meg, s habár továbbra is első napon bekerült a Game Pass kínálatába, már nem élvez akkora támogatást az Xbox oldaláról (mondhatni különösebb hírverés nélkül, csendben jött ki). A főszereplők tekintetében is van változás, de mivel több mint öt év távlatából sem szeretnék spoilerezni, legyen elég annyi, hogy két évtizeddel később járunk, és az immár idős Harry Everhart (Norah férje, aki után az első részben kajtattunk) történetét élhetjük át, a Miskatonic egyetem egyik diákjának, Evangeline Draytonnak a hathatós segítségével. S habár elsőre úgy tűnik, idegenek, menet közben kiderül egy s más a múltból.
Találkozásuk sorsszerű, ugyanis a lányt különös látomások gyötrik egy idegen világgal kapcsolatban, álmaiban való nyomozása pedig a professzor felé terelik, és megannyi kérdéssel fordul hozzá. Egy nem várt fordulat során viszont egység kovácsolódik közöttük, és immár együtt vágnak neki, hogy a felmerült titkokat megfejtsék és egy ősi világot megmentsenek. Mindez ráadásul rengeteg utazással jár, így ha valaki az újdonságokon töprengene, mindenképp elmondható, hogy több és változatosabb helyszín akad a folytatásban, nem csak egy szigeten kószálunk, mint az elődben.
Szintén változás a párbeszédek megjelenése, amely picit színesíti a történetet, valamint megágyaz a kaland végi kétfajta befejezésnek is. Nekem viszont az volt az érzésem, hogy hiába nagyobb ívű a sztori, a folytatás kevésbé tudott megfogni erről az oldalról. Talán pont azért, mert a nagy pörgés miatt kevésbé ismerjük meg a szereplőket, nem kötődünk hozzájuk annyira és sokkal kevésbé személyes a hangulat is, mint amikor a szeretetteljes feleség nyomozott az eltűnt férj nyomában. A szinkron mindentől függetlenül persze most is mesteri, visszatér Yuri Lowenthal és Cissy Jones is.
Játékmenetben viszont nagyon hasonló, amit kapunk. Mivel két főbb szereplőnk is akad, talán nem titok, hogy mindkettejüket fogjuk irányítani, sőt, lesz olyan szegmens, ahol váltogatnunk kell közöttük és egymásra lesznek utalva. Továbbra is tele van viszont a kaland fifikás és változatos fejtörőkkel. A legtöbbel nem lesz gondunk, mert intuitív módon és kis koncentrálással megoldhatóak. Mindehhez csak figyelni kell, és persze nagy segítséget nyújt a naplónk is (már ha nem a legnehezebb fokozaton vág neki valaki), ami külön kiemeli mire érdemes fókuszálni. Mindenesetre nem rágja szánkba a megoldást (a szintén létező hint systemmel ellentétben), szóval azért marad gondolkodni való.
Sajnos viszont meg kell jegyeznem, hogy akad pár, már-már görcsösen túlbonyolított rész, ahol a fejlesztők elvetették a sulykot. Ezek a fejtörők vagy feleslegesen sok csavart, vagy túlbonyolított, sokszor illogikus megoldásokat hoznak (például az Enigma kódfejtő gép utolsó puzzle-je miatt csókoltatom annak a kitalálóját). Grafikailag viszont egy elég csiszolt (és a maga szintjén szép) élményt kapunk, noha párszor megmakacsolja magát az Unreal Engine 5 – találkoztam beszakadó frame rate-tel és későn kipakolódó objektumokkal is néhányszor. Az meg már inkább game design döntés, semmint hiba, hogy az elődhöz hasonlóan most is nyomkodtam volna a futás gombot sok esetben – nagyon lassúnak érződik a közlekedés az egész kaland során.
Ezzel ellentétben viszont kicsit rohanásnak érződik a Call of the Elder Gods sztorija, talán pont az újdonságnak számító több helyszín miatt. Ahogy már említettem, a szereplők motivációit és érzéseit sem sikerült annyira átérezni, így hiába vannak furfangos fejtörők (már amikor nem idegesítőek), inkább csak egy közepes hangulatot hozott a játék (sőt a végre számomra kifejezetten leült). A 4–6 óra hosszú végigjátszás (picit hosszabb, mint az előző) persze így is ajánlott a műfaj kedvelőinek, de talán őket sem fogja annyira maradéktalanul elvarázsolni, mint a Call of the Sea.
