Azért nem volt teljesen ismeretlen számomra a játék. Amikor a The Fallen Lords, az első Myth játék megjelent nálunk 1998-ban, megvolt talán a demója, azt hiszem, és olvastam róla valamelyik számítógépes magazinban egy cikket. Már akkor is lenyűgözött a hangulata. Teljesen más volt, mint egy átlagos RTS-nek vagy fantasynek: sötét, apokalipszis közeli, és állandóan a túlerő ellen harcolva. A grafikája kiemelkedőnek számított akkoriban, a teljes 3D pedig szinte példátlannak tűnt egy stratégiai játékban. Amiért mégsem sikerült igazán elmélyednem benne, az leginkább az volt, hogy ügyetlen voltam hozzá. 12-13 évesen ez azért nem meglepő szerintem, de a játék egyébként is kirívóan nehéznek számított, most azt olvasom róla a kritikákban. Még a későbbi patchekkel is, de az alapjáték még egy profi játékos számára is komoly kihívást jelentett. Ehhez jött még persze az éppen csak kezdődő angoltudásom vagy inkább annak hiánya, anélkül pedig a tényleg fergeteges történet alig élvezhető; a küldetések pedig értelmezhetetlenek, mivel a pályán elérendő célok kizárólag az átvezető narrációkból derülnek ki. Amik egyébként zseniálisak megint csak. A naplójellegű bejegyzések alkalmazása épp úgy, mint annak a faszinak a hangja, aki felolvassa őket, így együtt hatalmasat ütnek. De említhetném a rajzokat is, vagy azt a pár rajzfilmszerű átvezető animációt, ami ugyan stílusban elüt az állóképektől, de még így is nagyon jó. És ahogy kapcsolódik minden a küldetésekhez: az első pályánál, amikor előtte a két katona beszélget a rajzfilmben a hídon, aztán a pálya úgy indul, hogy tényleg két harcosom menekül onnan, azon majdnem bepisiltem a gyönyörűségtől. Ja, az egységek is nagyon tetszenek eddig. Nem azok a teljesen hagyományos csonti, zombi, szellem stb. élőhalott lények, hanem mindegyik egy kis kellemes fordulattal, mint például a játék egyik ikonikus alakjának számító és a borítón is megjelenő gorillaszerű, sarlót szorongató ghôl; vagy a félig csontváz, félig repülő szellem, dárdahajigáló soulless...
Eddig csak az első játékkal foglalkoztam. Az átvezető szövegeket és jeleneteket már végignéztem. Most a hozzájuk kapcsolódó pályákat figyelem egy végigjátszásból, ahol ráadásul a fazon, aki csinálja, még vicces is. Aztán ha végeztem, jöhet a másik két játék, kíváncsi vagyok azokra is.
Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.
