Assassin's Creed Origins
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Fórum

Filmek - mozi, TV, DVD

»» Live Free or Die Hard



Írd ide hozzászólásod:

12973 levél
07.04.29. 17:10
McCl@ne
Egy kis elmélkedés a 4. rész előtt, avagy:

Az élet ára -nyomokban spoilert tartalmazhat!

Egy több, mint 30 emeletes felhőkarcoló, egy áruház, 2 utasszállító repülőgép, 2 helikopter, 1 hajó, néhány különleges osztag, FBI ügynökök, motoros szánok, szinte végtelen a sor. Ja, majdnem kimaradt a kedvencem: egy frissen kiürített metrókocsi. Nagyjából ez volt az ára filmnyelven annak, hogy végleg megjegyezzük az "úriember" nevét: John McClane. A való életben persze összetettebb láncreakciók indultak be: '88-ban -az első rész bemutatásának idején- teljesen világossá vált, hogy az álomgyár legjövedelmezőbb műfaja még tartogat meglepetéseket. Az azóta közhellyé degradált kijelentés, miszerint új hőstípus váltotta a régit, azonban csak részben állta meg a helyét. A minden hihető motiváció nélkül, öncélúan lövöldöző jó- és rosszfiúk keménykedésére még jó pár évig megmaradt a fizetőképes kereslet és végül önnön ötlettelenségük száműzte őket a videótékák polcainak mélyére.
A Die Hard ebbe a receptbe szándékozott belenyúlni: McClane eredetisége hihető kényszeredettségében rejlett, amire rátett egy jókora lapáttal a bejáratott -és ennél fogva gyorsan savanyodó- közhelyek cinikus átértelmezése. Idegen kultúrák rosszarcúi vetik meg a lábukat a Szabad Országban? Csakis valami -többé, de inkább: kevésbé- rejtett vallási-politikai-történelmi utalás révén találhatunk rá a valódi indítékra! Vagy mégsem? Lehet, hogy Hans Gruber és csapata lehetne akár üzbég vagy éppen portugál is? Ugyan kinek ne jönne jól az a 600 millió $? Esegleg az idősebbik Gruber (Simon says...) valami kódolt üzenetet hozott volna a tengerentúlról, Kelet-Német cimboráival egyetemben? Aligha. A sorozat egyetlen üzenetét a hadnagy úr hordozza és fejti is ki minden adandó alkalommal: tökös fiúk vagytok, nem vitás, de itt ma én halok meg utoljára. Avagy: Yippee-ki-yay, motherfucker!
A sokak által hibaként felrótt "túlzottan" amerikaias életszemlélet pedig pont a főszereplő oldásában válik a film erényévé, egyébként is badarságnak tartom az ehhez hasonló számonkéréseket, ennyi erővel az Üvegtigris is túl magyar, és Mindent anyámról is túl spanyolra sikeredett...
Így aztán -a korábban már jelzett- (ön)irónikus, (ön)kritikus és ikonikus környezetben találkozhatunk orruknál fogva vezetett FBI ügynökökkel, álművelt tv-s vérszívókkal (Helsinki szindróma főváros problémája váltott vágásban Ellis szitává lőtt fejével, avagy: mennyire ragaszkodnak a túszok a fogvatartóikhoz?), bugyuta rendőrökkel, vietnámi utalásokkal (FBI ügynökök berepülése) ill. fekete-fehér viccekkel ("Johnson felügyelő. Ő pedig a társam, Johnson főfelügyelő. Nem vagyunk rokonok.")
Persze nem csak a külsősökben találunk rá a típusokra, de a főbb karakterek mindegyike könnyedés ismerős lehet valahonnan. Egyedül McClane cowboy achetípusa mögé bújó alakja árnyaltabb, de Hans a veséjébe lát: "Egy amerikai, aki gyerekkorában túl sok filmet nézett és most azt hiszi, ő John Wayne.". És a dolog tényleg ilyen egyszerű: a film közepétől rendszeresedő egymás kultúrájára tett hangsúlyos utalások (német cigi, amcsi cowboyhősök) teszik egyértelművé, hogy a sejtelmesen fárasztó célozgatásokat levetkőzve -és meghagyva Rambónak ill. a 2 dimenziós Chuck Norris karaktereknek- Amerika itt hajlikaz öniróniára és a kívülről érkező ellenség dacára a saját kultúrája a "célpont". A dolog működik, a poénok ülnek, de McClane-nek még mindig maradt valami a tarsolyában...
A meglehetősen brutális térdszétlövős szcéna és a detonátor elvesztése után az amúgy is 1000 sebből vérző hadnagyot utóléri a végzete. A lábbeli mindennemű hiánya és a padlót kb. öt centi vastagságban borító üvegszilánk kettőse ("Szilánkok? Kit érdekelnek a szilánkok?") ritkán eredményez kellemes összhatást, nincs ez máshogy ezúttal sem. Az elvérzés határára kerülő McClane-nek így alkalma nyílikegy szusszanásnyi telefonbeszélgetésre az őt kívülről támogató Powell őrmesterrel, melynek során végre megtörik az akciófilmek méternyi vastag jege: míg Powell sablonos története (tévedésből lelőtt egy gyereket) a minőségi előadás következtében kerekedik hitelessé, addig kollégája más vizekre evez. Korábban elképzelhetetlen módon a hős elbizonytalanodik túlélési esélyeit illetően(!) és könnyeivel küszködve(!!) elbúcsúzik a feleségétől.
A folyamatos visszautalgatás ellenére a második rész McClane-jének csak egyetlen nyilvánvaló azonosságot mutat a korábban látottal: szeretné még a végefőcím előtt élve viszontlátni a feleségét. A -jól ismert- fokozásstratégia (nagyobbat, jobbat, keményebbet) következtében így aztán hadnagyunk már képregénybe illő tulajdonságokkal bír: jó előre megérzi a veszélyt (poggyászraktárban lövöldöző arcokból kikövetkeztetni a reptér elleni terrortámadást...khmm..), manipulálja az időt (a világon nincs olyan kézigránát, aminek több, mint fél perc kell a robbanáshoz) és így tovább. Persze mindennek kompenzálására a megoldandó probléma kalibere is jóval komolyabb: több ezer ártatlan ember élete forog kockán Washington légterében.
A "nagyobb probléma-tökösebb McClane" ördögi köréből lép ki a '95-ben bemutatott 3. rész azzal, hogy kiemelte -pontosabban: megfordította- a személyes tényezőt az egyenletből, így hadnagyunk célja már nem a teljes megsemmisítés (2. rész) vagy a szeretett családtag megmentése (1-2.), hanem "csak egyszerűen" túlélni a napot. Ez a szükségszerű koncepcióváltás pedig hozza magával minden velejáróját. Úgymint: megmenti a sorozatot a nevetségessé válástól (rosszkor, rossz helyen, na de zsinórban 3-szor?) és egy ügyes visszakapcsolással eltünteti a véletlen faktorát, üldözőből üldözött lesz, legalábbis az alapfelállásban. Ugyanakkor a bomba- és feladványkeresgélés izgalom- és feszültséghányadosa jócskán elmarad a feleségért folyó élethalálharcokétól, az adrenalintermelés helyét átveszi a buddy-movie-kból ismerős csipkelődés (itt halkan azért megjegyezném, hogy McClane-nek mind3 részben fekete segítője akad, s ennek üzenetjellegét a 3. rész szócsatái sem feltétlenül oldják). A recept azonban működik, a lassan összeszokó párost a Halálos fegyverben is szerettük, igaz, McClane és Zeus alapból az "öreg vagyok én már ehhez" frázissal kezd, de mindent bevetnek, hogy bizonyítsák az ellenkezőjét.
További kellemes tény a filmmel kapcsolatban, hogy egymást érik a -viszonylag- színvonalas fordulatok (talán csak Targo átverése és a "vadmacska" árulása erőletett picit) és ismét kapunk egy eredeti és karizmatikus főgonoszt -a pucéran karatézó Stuart ezredes után kész felüdülés a cinikusan vigyorgó Jeremy Irons!
Az áruház- és metrórobbantó Simon -öccsével együtt- McClane-nek köszönhetően végül nem válik tömeggyilkossá, s ezzel megőriz egy kicsit a néző -és talán a hadnagy- szimpátiájából. Így válik jó és rossz leegyszerűsített párbeszéde cinikus profik flegma cívódásává, ám az öncélúságot és a "jópofáskodást" kerülendő, ezek a beszélgetések általában a sztorin lendítenek előre. Hasonlóan indul a 2. rész is, ám a lendületet derékba töri az akciófilmtörténelem egyik legkegyetlenebb tömegmészárlása: 230 ártatlan ember leli halálát a jeges aszfalton, megalapozva ezzel a hátralevő egy óra borongós/elkeseredett hangulatát.
Az ikonikus városjárás (Los Angeles, Washington D.C., New York) folytatását sejteti a 4. rész is, ami igazi road movie-nak ígérkezik: a neten megjelent sztoritalálgatások és a hivatalos infómorzsák alapján McClane New Jersey-ből Washingtonba tart majd. Következetes lépésnek tűnik a 3. részben mellőzött személyes vonal újrafelvétele, ezúttal az első részben 2 snitt erejéig felbukkanó Lucy McClane fogvatartóiért izgulhatunk, hogy minél gyorsabb haláluk legyen.
Ha Len Wisemannek sikerül a csoda és újraéleszti John McClane hadnagyot egy utolsó akció erejéig, azzal kiváltja a helyét a legnagyobbak között.
Az ellenkezőjére gondolni sem merek.
Respect is not given. It's taken.

Vissza