Live Free or Die Hard

Nem hiszem, hogy túl sok újat mondtam volna vele, csak gondoltam csokorba foglalom a filmek közti laza kapcsolatokat -legalábbis amiket észrevettem-, hogy aztán majd ennek fényében értékeljük az új részt, amit KEGYETLENÜL VÁROK!!!

Respect is not given. It's taken.

Én is elolvastam még reggel, mert minden érdekel, ami Die Hard.

Rajongók gyűlnek, film még sehol

horrorgeeks.blogspot.com

Elolvastad? Bazz, nem hittem volna, hogy vki...

Respect is not given. It's taken.

Ezt szépen összeírtad. Huuuuuhh...

Az lenne a világon a legnagyobb business, ha mindenkit megvennék annyiért amennyit ér, és eladnám annyiért amennyit hisz magáról!

Egy kis elmélkedés a 4. rész előtt, avagy:

Az élet ára -nyomokban spoilert tartalmazhat!

Egy több, mint 30 emeletes felhőkarcoló, egy áruház, 2 utasszállító repülőgép, 2 helikopter, 1 hajó, néhány különleges osztag, FBI ügynökök, motoros szánok, szinte végtelen a sor. Ja, majdnem kimaradt a kedvencem: egy frissen kiürített metrókocsi. Nagyjából ez volt az ára filmnyelven annak, hogy végleg megjegyezzük az "úriember" nevét: John McClane. A való életben persze összetettebb láncreakciók indultak be: '88-ban -az első rész bemutatásának idején- teljesen világossá vált, hogy az álomgyár legjövedelmezőbb műfaja még tartogat meglepetéseket. Az azóta közhellyé degradált kijelentés, miszerint új hőstípus váltotta a régit, azonban csak részben állta meg a helyét. A minden hihető motiváció nélkül, öncélúan lövöldöző jó- és rosszfiúk keménykedésére még jó pár évig megmaradt a fizetőképes kereslet és végül önnön ötlettelenségük száműzte őket a videótékák polcainak mélyére.
A Die Hard ebbe a receptbe szándékozott belenyúlni: McClane eredetisége hihető kényszeredettségében rejlett, amire rátett egy jókora lapáttal a bejáratott -és ennél fogva gyorsan savanyodó- közhelyek cinikus átértelmezése. Idegen kultúrák rosszarcúi vetik meg a lábukat a Szabad Országban? Csakis valami -többé, de inkább: kevésbé- rejtett vallási-politikai-történelmi utalás révén találhatunk rá a valódi indítékra! Vagy mégsem? Lehet, hogy Hans Gruber és csapata lehetne akár üzbég vagy éppen portugál is? Ugyan kinek ne jönne jól az a 600 millió $? Esegleg az idősebbik Gruber (Simon says...) valami kódolt üzenetet hozott volna a tengerentúlról, Kelet-Német cimboráival egyetemben? Aligha. A sorozat egyetlen üzenetét a hadnagy úr hordozza és fejti is ki minden adandó alkalommal: tökös fiúk vagytok, nem vitás, de itt ma én halok meg utoljára. Avagy: Yippee-ki-yay, motherfucker!
A sokak által hibaként felrótt "túlzottan" amerikaias életszemlélet pedig pont a főszereplő oldásában válik a film erényévé, egyébként is badarságnak tartom az ehhez hasonló számonkéréseket, ennyi erővel az Üvegtigris is túl magyar, és Mindent anyámról is túl spanyolra sikeredett...
Így aztán -a korábban már jelzett- (ön)irónikus, (ön)kritikus és ikonikus környezetben találkozhatunk orruknál fogva vezetett FBI ügynökökkel, álművelt tv-s vérszívókkal (Helsinki szindróma főváros problémája váltott vágásban Ellis szitává lőtt fejével, avagy: mennyire ragaszkodnak a túszok a fogvatartóikhoz?), bugyuta rendőrökkel, vietnámi utalásokkal (FBI ügynökök berepülése) ill. fekete-fehér viccekkel ("Johnson felügyelő. Ő pedig a társam, Johnson főfelügyelő. Nem vagyunk rokonok.")
Persze nem csak a külsősökben találunk rá a típusokra, de a főbb karakterek mindegyike könnyedés ismerős lehet valahonnan. Egyedül McClane cowboy achetípusa mögé bújó alakja árnyaltabb, de Hans a veséjébe lát: "Egy amerikai, aki gyerekkorában túl sok filmet nézett és most azt hiszi, ő John Wayne.". És a dolog tényleg ilyen egyszerű: a film közepétől rendszeresedő egymás kultúrájára tett hangsúlyos utalások (német cigi, amcsi cowboyhősök) teszik egyértelművé, hogy a sejtelmesen fárasztó célozgatásokat levetkőzve -és meghagyva Rambónak ill. a 2 dimenziós Chuck Norris karaktereknek- Amerika itt hajlikaz öniróniára és a kívülről érkező ellenség dacára a saját kultúrája a "célpont". A dolog működik, a poénok ülnek, de McClane-nek még mindig maradt valami a tarsolyában...
A meglehetősen brutális térdszétlövős szcéna és a detonátor elvesztése után az amúgy is 1000 sebből vérző hadnagyot utóléri a végzete. A lábbeli mindennemű hiánya és a padlót kb. öt centi vastagságban borító üvegszilánk kettőse ("Szilánkok? Kit érdekelnek a szilánkok?") ritkán eredményez kellemes összhatást, nincs ez máshogy ezúttal sem. Az elvérzés határára kerülő McClane-nek így alkalma nyílikegy szusszanásnyi telefonbeszélgetésre az őt kívülről támogató Powell őrmesterrel, melynek során végre megtörik az akciófilmek méternyi vastag jege: míg Powell sablonos története (tévedésből lelőtt egy gyereket) a minőségi előadás következtében kerekedik hitelessé, addig kollégája más vizekre evez. Korábban elképzelhetetlen módon a hős elbizonytalanodik túlélési esélyeit illetően(!) és könnyeivel küszködve(!!) elbúcsúzik a feleségétől.
A folyamatos visszautalgatás ellenére a második rész McClane-jének csak egyetlen nyilvánvaló azonosságot mutat a korábban látottal: szeretné még a végefőcím előtt élve viszontlátni a feleségét. A -jól ismert- fokozásstratégia (nagyobbat, jobbat, keményebbet) következtében így aztán hadnagyunk már képregénybe illő tulajdonságokkal bír: jó előre megérzi a veszélyt (poggyászraktárban lövöldöző arcokból kikövetkeztetni a reptér elleni terrortámadást...khmm..), manipulálja az időt (a világon nincs olyan kézigránát, aminek több, mint fél perc kell a robbanáshoz) és így tovább. Persze mindennek kompenzálására a megoldandó probléma kalibere is jóval komolyabb: több ezer ártatlan ember élete forog kockán Washington légterében.
A "nagyobb probléma-tökösebb McClane" ördögi köréből lép ki a '95-ben bemutatott 3. rész azzal, hogy kiemelte -pontosabban: megfordította- a személyes tényezőt az egyenletből, így hadnagyunk célja már nem a teljes megsemmisítés (2. rész) vagy a szeretett családtag megmentése (1-2.), hanem "csak egyszerűen" túlélni a napot. Ez a szükségszerű koncepcióváltás pedig hozza magával minden velejáróját. Úgymint: megmenti a sorozatot a nevetségessé válástól (rosszkor, rossz helyen, na de zsinórban 3-szor?) és egy ügyes visszakapcsolással eltünteti a véletlen faktorát, üldözőből üldözött lesz, legalábbis az alapfelállásban. Ugyanakkor a bomba- és feladványkeresgélés izgalom- és feszültséghányadosa jócskán elmarad a feleségért folyó élethalálharcokétól, az adrenalintermelés helyét átveszi a buddy-movie-kból ismerős csipkelődés (itt halkan azért megjegyezném, hogy McClane-nek mind3 részben fekete segítője akad, s ennek üzenetjellegét a 3. rész szócsatái sem feltétlenül oldják). A recept azonban működik, a lassan összeszokó párost a Halálos fegyverben is szerettük, igaz, McClane és Zeus alapból az "öreg vagyok én már ehhez" frázissal kezd, de mindent bevetnek, hogy bizonyítsák az ellenkezőjét.
További kellemes tény a filmmel kapcsolatban, hogy egymást érik a -viszonylag- színvonalas fordulatok (talán csak Targo átverése és a "vadmacska" árulása erőletett picit) és ismét kapunk egy eredeti és karizmatikus főgonoszt -a pucéran karatézó Stuart ezredes után kész felüdülés a cinikusan vigyorgó Jeremy Irons!
Az áruház- és metrórobbantó Simon -öccsével együtt- McClane-nek köszönhetően végül nem válik tömeggyilkossá, s ezzel megőriz egy kicsit a néző -és talán a hadnagy- szimpátiájából. Így válik jó és rossz leegyszerűsített párbeszéde cinikus profik flegma cívódásává, ám az öncélúságot és a "jópofáskodást" kerülendő, ezek a beszélgetések általában a sztorin lendítenek előre. Hasonlóan indul a 2. rész is, ám a lendületet derékba töri az akciófilmtörténelem egyik legkegyetlenebb tömegmészárlása: 230 ártatlan ember leli halálát a jeges aszfalton, megalapozva ezzel a hátralevő egy óra borongós/elkeseredett hangulatát.
Az ikonikus városjárás (Los Angeles, Washington D.C., New York) folytatását sejteti a 4. rész is, ami igazi road movie-nak ígérkezik: a neten megjelent sztoritalálgatások és a hivatalos infómorzsák alapján McClane New Jersey-ből Washingtonba tart majd. Következetes lépésnek tűnik a 3. részben mellőzött személyes vonal újrafelvétele, ezúttal az első részben 2 snitt erejéig felbukkanó Lucy McClane fogvatartóiért izgulhatunk, hogy minél gyorsabb haláluk legyen.
Ha Len Wisemannek sikerül a csoda és újraéleszti John McClane hadnagyot egy utolsó akció erejéig, azzal kiváltja a helyét a legnagyobbak között.
Az ellenkezőjére gondolni sem merek.

Respect is not given. It's taken.