Szenvedély nélkül a foci halott.
Fórum » Nem számítástechnikai témák
A magyar labdarúgó válogatott
Nagyon jó írás. De ettől nem fog változni semmi. Láttuk Csányit, jó az irány...
Ízlések, pofonok, avagy Most vagy Soha! Amler László monológja amihez én csak 1000 lájk.
Azért az már túlmegy minden határon, hogy egyesek a labdarúgást, a magyar labdarúgást (illúziómentesen: magyar focit…) használják fel erejük fitogtatására, nevük mutogatására, személyük felszínen tartására – egyszersmind gaztett a négyzeten, hogy a választási kampány szerves részeként képesek felhasználni.
Nincs elég mélyen ez a sportág, könyörögöm?!
Persze, tisztában vagyok a zsigerből jövő válasszal, miszerint ha a politika ennyire átszövi az életünket, jelen esetben futballunkat (focinkat – khm), akkor ne csodálkozzunk azon, ha ilyen esetben csőstül érkezik a szenny – nos, nem csodálkozom. Csak szimplán elkeserítőnek tartom.
A magyar válogatott szégyenteljes produkcióját (lásd bukaresti, amszterdami, utolsó budapesti mérkőzés) valóban össze kell mosni azzal, hogy felépül néhány stadion? Aki erre a kérdésre nemmel felel, azt valóban a jelenlegi kormány seggnyaló állampolgárává kell elkeresztelni? Halkan, de inkább pontosítok, halkan, viszont háborgó lélekkel kérdem: normális, hogy miközben minden szomszédunknál van legalább egy kultúrált, huszonegyedik századi nemzeti aréna, addig nálunk egy háromnegyedik lezárt, roskadozó Puskást-stadiont tudunk felmutatni? Normális, hogy a klubok létesítményei katasztrofálisan leamortizáltak? Vessenek meg, de egyáltalán nem azt látom problémának, hogy Budapesten és vidéken állami pénzekből építenek néhány stadiont – maximum a felcsútit érzem támadhatónak, de felvállalva az újabb szitokáradatot, azt mondom, egy elit utánpótlás-létesítményre is szükség van, és engem speciel egyáltalán nem érdekel, hogy ez Tárnokon, Biatorbágyon vagy éppen a miniszterelnök otthona mellett épül, még akkor sem, ha egyértelmű, utóbbi a magas labda magas labdája, ebben a kétpólusú országban talán kimeríti az izgatás fogalmát is. Nyilván szerencsésebb lett volna máshol felhúzni, de csak és kizárólag politikai értelemben, mert futballszakmailag egyáltalán nem ez számít. Az már egy másik kérdés, mi szükség a magyar nemzeti bajnokságban egy olyan csapatra, mint a Puskás Akadémia, amelyben innen-onnan vásárolt, kétség kívül a mi szintünkön meghatározó játékosok rúgják a labdát, miközben akadémistát elvétve látunk a csapatban – meggyőződésem, és hitem, ez az együttes idővel megtalálja valódi a helyét a magyar futballtérképen, és ez nem az első osztály lesz.
Amikor a futballba „öntött” pénzről értekezünk, természetesen szóba kerül az egészségügy, az iskolarendszer, az embereket érintő problémahalmaz, egyúttal eldöntendő kérdéssé válik: miért kell ennyit beletenni ebbe a sportba? Mondanom sem kell, az efféle szégyenteljes vereségek még inkább demonstratív módon hatnak a forintok másfajta csoportosításában hívők – lássuk be – nem kis táborára. Mi tagadás, az én számon is kiszaladt már nem egy alkalommal a baráti társaságomban, hogy „mi a francnak ebbe a fociba pénzt ölni”, Budapest első osztályú kézilabdacsapatom öltözőjében azonban higgadt fejjel többnyire csendben maradok, amikor csapattársaim egymást túllicitálva döngölik földbe a futballba irányított tőkepolitikát, s keresztelik egyúttal pénznyelő automatának teljes labdarúgásunkat. Hogy miért maradok csendben? Javarészt azért, mert látom, érzem rajtuk, elkeseredésükben kiáltoznak, dühösek, hogy nem látnak itthon jó futballt, keserűek, mert sohasem láttak itthon jó futballt, csalódottak, mert nem is látnak arra reményt, hogy itthon egyszer jó futballt lássanak. Azt hiszem, sokan, nagyon sokan éreznek így. A baj, a tragédia tragédiája akkor következik be, ha a döntéshozók lelkébe is beférkőzik ez a fajta trauma, ha ők is átveszik ezt az érzést, akkor ugyanis a mi kis kártyavárunk sebtiben omlik össze, nem lesz, aki alapot csináljon neki, aki erősítse a várfalat, aki a kritikaözön mellett is megpróbáljon alkotni valamit.
Teli rüszttel lehet most a magyar futballba rúgni, okot adott erre, elfogadom. Az, hogy mindez politikai hovatartozástól függően bivalyerős, mellbevágó attitűd vagy alkalmasint szimplán csalódott seggberúgás, szintén nem kérdés. Itt tartunk, ilyen világot élünk, ha akarunk, ha nem, változtatni rajta nem tudunk. Néha azt érzem, nem is szeretnénk…
A labdarúgás mellett érvek sokaságát tudnám felsorolni, kezdve az egészségtől, gyermekeink mozgásától a népszerűségi listáig bezárólag; írhatnék flekkeket megtérülésre esélyes befektetésről, országimázsról, sportkultúráról; elemezhetném a statisztikákat a televízió-közvetítésekről, amelyek szerint az NB I-es meccsek magasan ütik az elitligák nézettségeit; de ebbe most ne menjünk bele. Aki nem szereti a labdarúgást, nem most fogja megszeretni, aki pedig szereti, úgy is tudja, miről van szó.
A bajt mindenki érzékeli.
A kis kártyavárunk megerősítése nem kis feladat. Cirka tíz-tizenöt esztendeje semmit sem teszünk azért, hogy stabilizáljuk. Momentán azt mondom, bármennyire abszurd, a legtöbbet ennek érdekében az elmúlt hetekben tette a magyar válogatott. Sic.
A bukaresti 0–3 (sajnos azt hiszem, sohasem jut el néhány nagyszájú, öntelt futballistánk tudatáig: az volt a nagy baj, hogy nem láttuk a megfeszülést, az akarást), és az amszterdami 1–8 (bármit is mond Szalai, nem tudom, megérti-e, hogy ilyen zakóba magyar válogatott még sohasem szaladt bele cirka 111 éves történetében…) kristálytisztán világított rá arra, hogy mindez nem mehet így tovább. Hogy mérföldkőhöz jutottunk. Itt és most - hogy némiképpen ellentmondjak magamnak, egyúttal jelezzem, bizony semmi sem fekete és fehér - tulajdonképpen jól is jön, hogy politikusok ugranak egymásnak vagy éppen az MLSZ-elnöke vív monumentális szópárbajt néhány jobboldali képviselővel, hiszen kiviláglani látszik, valaminek történnie kell. Hogy konkrétan fogalmazzak: eljött az idő, amikor kevés a duma, amikor kevés az okoskodás, amikor kevés az utánpótlás emlegetése. A belterjes szakkört egyenesen szét kell verni! Most vagy soha.
A pénzt a labdarúgásba ölők felelőssége eztán válik mérhetetlenül naggyá, hovatovább rajtuk áll vagy bukik minden. A válogatott által lecsupaszított helyzet lehetőséget kínál arra, hogy végre valahára alkotni lehessen, hogy mindenfajta érdeksérelemre fittyet hányva pusztítani lehessen, hogy a sportágból csak élő, s nem érte tevékenykedő gócpontok kiirtásra kerüljenek.
A profi futball, ha úgy tetszik, egy ideig legyen csak félprofi futball, a valós érték legyen csak érték, a hitelt a hitelesség váltsa. Persze, nagy szavak ezek, a csalódottságban a szokásos nagyotmondásnak tűnnek – a helyzet azonban tisztelettel az, hogy jelenlegi helyzetünkben okosat írni nem lehet. Cselekedni kell, méghozzá azoknak, akik a tűz közelében vannak.
Meggyőződésem, a közhangulat „csak” futballellenesnek tűnik, de mélyen, nagyon mélyen, a szívünk mélyén nem az – mint jeleztem, „csupán” (ha magyar helyesírás megengedné, minimum tíz idézőjeles volna ez a szó) dühös, elkeseredett. A kétség kívül népszerű, divatos internetes trollkodás is rátesz erre egy lapáttal – mondanám, hogy humorral próbálja palástolni a keserűséget, ha nem látnék néha emberi mivoltukban megalázott játékosokat, szakvezetőket. Határ sajnos itt sincs. A rolleres húzások persze adják a muníciót (sok minden adja…), mindazonáltal, azt gondolom, a kevesebb néha több, sokkal több volna. És nem kártékony…
Bár mi tagadás, a világhálót bejáró úriember performanszain én is jót nevettem.
Kínomban.
Nagyon szeretnék egyszer örömömben is.
Azért az már túlmegy minden határon, hogy egyesek a labdarúgást, a magyar labdarúgást (illúziómentesen: magyar focit…) használják fel erejük fitogtatására, nevük mutogatására, személyük felszínen tartására – egyszersmind gaztett a négyzeten, hogy a választási kampány szerves részeként képesek felhasználni.
Nincs elég mélyen ez a sportág, könyörögöm?!
Persze, tisztában vagyok a zsigerből jövő válasszal, miszerint ha a politika ennyire átszövi az életünket, jelen esetben futballunkat (focinkat – khm), akkor ne csodálkozzunk azon, ha ilyen esetben csőstül érkezik a szenny – nos, nem csodálkozom. Csak szimplán elkeserítőnek tartom.
A magyar válogatott szégyenteljes produkcióját (lásd bukaresti, amszterdami, utolsó budapesti mérkőzés) valóban össze kell mosni azzal, hogy felépül néhány stadion? Aki erre a kérdésre nemmel felel, azt valóban a jelenlegi kormány seggnyaló állampolgárává kell elkeresztelni? Halkan, de inkább pontosítok, halkan, viszont háborgó lélekkel kérdem: normális, hogy miközben minden szomszédunknál van legalább egy kultúrált, huszonegyedik századi nemzeti aréna, addig nálunk egy háromnegyedik lezárt, roskadozó Puskást-stadiont tudunk felmutatni? Normális, hogy a klubok létesítményei katasztrofálisan leamortizáltak? Vessenek meg, de egyáltalán nem azt látom problémának, hogy Budapesten és vidéken állami pénzekből építenek néhány stadiont – maximum a felcsútit érzem támadhatónak, de felvállalva az újabb szitokáradatot, azt mondom, egy elit utánpótlás-létesítményre is szükség van, és engem speciel egyáltalán nem érdekel, hogy ez Tárnokon, Biatorbágyon vagy éppen a miniszterelnök otthona mellett épül, még akkor sem, ha egyértelmű, utóbbi a magas labda magas labdája, ebben a kétpólusú országban talán kimeríti az izgatás fogalmát is. Nyilván szerencsésebb lett volna máshol felhúzni, de csak és kizárólag politikai értelemben, mert futballszakmailag egyáltalán nem ez számít. Az már egy másik kérdés, mi szükség a magyar nemzeti bajnokságban egy olyan csapatra, mint a Puskás Akadémia, amelyben innen-onnan vásárolt, kétség kívül a mi szintünkön meghatározó játékosok rúgják a labdát, miközben akadémistát elvétve látunk a csapatban – meggyőződésem, és hitem, ez az együttes idővel megtalálja valódi a helyét a magyar futballtérképen, és ez nem az első osztály lesz.
Amikor a futballba „öntött” pénzről értekezünk, természetesen szóba kerül az egészségügy, az iskolarendszer, az embereket érintő problémahalmaz, egyúttal eldöntendő kérdéssé válik: miért kell ennyit beletenni ebbe a sportba? Mondanom sem kell, az efféle szégyenteljes vereségek még inkább demonstratív módon hatnak a forintok másfajta csoportosításában hívők – lássuk be – nem kis táborára. Mi tagadás, az én számon is kiszaladt már nem egy alkalommal a baráti társaságomban, hogy „mi a francnak ebbe a fociba pénzt ölni”, Budapest első osztályú kézilabdacsapatom öltözőjében azonban higgadt fejjel többnyire csendben maradok, amikor csapattársaim egymást túllicitálva döngölik földbe a futballba irányított tőkepolitikát, s keresztelik egyúttal pénznyelő automatának teljes labdarúgásunkat. Hogy miért maradok csendben? Javarészt azért, mert látom, érzem rajtuk, elkeseredésükben kiáltoznak, dühösek, hogy nem látnak itthon jó futballt, keserűek, mert sohasem láttak itthon jó futballt, csalódottak, mert nem is látnak arra reményt, hogy itthon egyszer jó futballt lássanak. Azt hiszem, sokan, nagyon sokan éreznek így. A baj, a tragédia tragédiája akkor következik be, ha a döntéshozók lelkébe is beférkőzik ez a fajta trauma, ha ők is átveszik ezt az érzést, akkor ugyanis a mi kis kártyavárunk sebtiben omlik össze, nem lesz, aki alapot csináljon neki, aki erősítse a várfalat, aki a kritikaözön mellett is megpróbáljon alkotni valamit.
Teli rüszttel lehet most a magyar futballba rúgni, okot adott erre, elfogadom. Az, hogy mindez politikai hovatartozástól függően bivalyerős, mellbevágó attitűd vagy alkalmasint szimplán csalódott seggberúgás, szintén nem kérdés. Itt tartunk, ilyen világot élünk, ha akarunk, ha nem, változtatni rajta nem tudunk. Néha azt érzem, nem is szeretnénk…
A labdarúgás mellett érvek sokaságát tudnám felsorolni, kezdve az egészségtől, gyermekeink mozgásától a népszerűségi listáig bezárólag; írhatnék flekkeket megtérülésre esélyes befektetésről, országimázsról, sportkultúráról; elemezhetném a statisztikákat a televízió-közvetítésekről, amelyek szerint az NB I-es meccsek magasan ütik az elitligák nézettségeit; de ebbe most ne menjünk bele. Aki nem szereti a labdarúgást, nem most fogja megszeretni, aki pedig szereti, úgy is tudja, miről van szó.
A bajt mindenki érzékeli.
A kis kártyavárunk megerősítése nem kis feladat. Cirka tíz-tizenöt esztendeje semmit sem teszünk azért, hogy stabilizáljuk. Momentán azt mondom, bármennyire abszurd, a legtöbbet ennek érdekében az elmúlt hetekben tette a magyar válogatott. Sic.
A bukaresti 0–3 (sajnos azt hiszem, sohasem jut el néhány nagyszájú, öntelt futballistánk tudatáig: az volt a nagy baj, hogy nem láttuk a megfeszülést, az akarást), és az amszterdami 1–8 (bármit is mond Szalai, nem tudom, megérti-e, hogy ilyen zakóba magyar válogatott még sohasem szaladt bele cirka 111 éves történetében…) kristálytisztán világított rá arra, hogy mindez nem mehet így tovább. Hogy mérföldkőhöz jutottunk. Itt és most - hogy némiképpen ellentmondjak magamnak, egyúttal jelezzem, bizony semmi sem fekete és fehér - tulajdonképpen jól is jön, hogy politikusok ugranak egymásnak vagy éppen az MLSZ-elnöke vív monumentális szópárbajt néhány jobboldali képviselővel, hiszen kiviláglani látszik, valaminek történnie kell. Hogy konkrétan fogalmazzak: eljött az idő, amikor kevés a duma, amikor kevés az okoskodás, amikor kevés az utánpótlás emlegetése. A belterjes szakkört egyenesen szét kell verni! Most vagy soha.
A pénzt a labdarúgásba ölők felelőssége eztán válik mérhetetlenül naggyá, hovatovább rajtuk áll vagy bukik minden. A válogatott által lecsupaszított helyzet lehetőséget kínál arra, hogy végre valahára alkotni lehessen, hogy mindenfajta érdeksérelemre fittyet hányva pusztítani lehessen, hogy a sportágból csak élő, s nem érte tevékenykedő gócpontok kiirtásra kerüljenek.
A profi futball, ha úgy tetszik, egy ideig legyen csak félprofi futball, a valós érték legyen csak érték, a hitelt a hitelesség váltsa. Persze, nagy szavak ezek, a csalódottságban a szokásos nagyotmondásnak tűnnek – a helyzet azonban tisztelettel az, hogy jelenlegi helyzetünkben okosat írni nem lehet. Cselekedni kell, méghozzá azoknak, akik a tűz közelében vannak.
Meggyőződésem, a közhangulat „csak” futballellenesnek tűnik, de mélyen, nagyon mélyen, a szívünk mélyén nem az – mint jeleztem, „csupán” (ha magyar helyesírás megengedné, minimum tíz idézőjeles volna ez a szó) dühös, elkeseredett. A kétség kívül népszerű, divatos internetes trollkodás is rátesz erre egy lapáttal – mondanám, hogy humorral próbálja palástolni a keserűséget, ha nem látnék néha emberi mivoltukban megalázott játékosokat, szakvezetőket. Határ sajnos itt sincs. A rolleres húzások persze adják a muníciót (sok minden adja…), mindazonáltal, azt gondolom, a kevesebb néha több, sokkal több volna. És nem kártékony…
Bár mi tagadás, a világhálót bejáró úriember performanszain én is jót nevettem.
Kínomban.
Nagyon szeretnék egyszer örömömben is.
Soha ne vitatkozz idiótákkal ! Lesüllyedsz az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal. (Woody Allen)
Legnépszerűbb cikkek
- 1. Grand Theft Auto VI – a jó és a rossz hír
- 2. Marvel Tōkon: Fighting Souls teszt
- 3. Vissza a régi szép időkhöz? Egy magyar indie stúdió 4X űrstratégián dolgozik Legacy of Sol címmel
- 4. Captain Price a Call of Duty: Modern Warfare 4 egyszemélyes kampányából sem fog hiányozni
- 5. Felpörögtek az események a Ubisoftnál Ghost Recon-fronton, a Future Soldiert most például ingyen húzhatod be!
Legfrissebb fórumtémák
- 19:38
- Pénzügyek - Hitelek, Befektetések, Tőzsde [101]
- 16:58
- Ki mivel játszik mostanában? [8263]
- 14:22
- Helyzetjelentés [157650]
- 19:01
- Mit játszottál végig legutóbb? Értékeld! [1622]
- 09:38
- Helyzetjelentés Extra [3398]
- 12:21
- Még egy utolsó ingyenes frissítést kapott a BALL x PIT roguelite falbontó [hozzászólások] [1]
- 07:48
- Szét*** az ideg [5564]
- 00:28
- Vissza a régi szép időkhöz? Egy magyar indie stúdió 4X űrstratégián dolgozik Legacy of Sol címmel [hozzászólások] [10]
- 16:41
- Corsair Cove teszt – Yo-ho-ho, kalóznak lenni jó-jó-jó! [hozzászólások] [4]
- 09:24
- 2 éves vagyok itt a Domeon.HIP-HOP HURÁÁ!!!!!! [272]
