Valamikor tavaly ősz táján döntöttem úgy, hogy kicsit belekóstolok a kalandjátékokba is, mert ez a műfaj nekem anno (majdnem) totál kimaradt, egy-egy random címet leszámítva.
GoG-on gyakran voltak akciók, így beszereztem néhány szimpatikusnak tűnő darabot. Ez is köztük volt.
A véleményem teljesen megegyezik a Tiéddel: a magam részéről a legemlékezetesebb pozitívumként kiemelném az egyedi hangulatot, a jó értelemben véve meseszerű (és kicsit a gyermekkor hangulatát visszaidéző) látványvilágot, valamint a mind e mögött megbúvó komolyabb/komorabb, néha (legalábbis egy Jeremiah korú gyermek szemével nézve) félelmetes hangulatot. Plusz többségében valóban igen jó/eltalált volt a szereplők hangja.
Ugyanakkor én is furcsának és kicsit esetlennek találtam az a megoldást, hogy tulajdonképpen a történetet lezáró epilógusban mesélnek el mindent, hogy értsük is, miről volt szó.
Plusz én negatívumként kiemelném még, hogy - bár nagyon nem vagyok profi kalandjátékos, de érzésem szerint - némely "feladvány" túlment a korrektség határán, és eléggé próba-szerencse alapon lehetett megoldani. Nekem legalábbis nem tűnt logikusnak/némi gondolkodás után magától értetődőnek.
Nem negatívumként, hanem inkább érdekességképpen megjegyezném még, hogy a játék első két-három órájában rühelltem a főhős kiscsávót. Pont olyan idegesítő, mint egy igazi vele egykorú, túl élénk fantáziájú kölyök. Ahogy mindenen mosolygott, minduntalan megjegyzéseket tett (és most Jeremiah Hazelnut, a nagy mágus bla bla bla). Azután, egyszer csak ez az érzés elmúlt (talán én vedlettem vissza gyerekké??), sőt a játék végére tökre tudtam azonosulni vele. És közben megkedveltem mindenkit ott az erdő szélén, a biciklis postás békától kezdve a kleptomániás koboldig.
Ugyanakkor, az általam kipróbált kalandjátékok közül pl. a Sanitariumot, a Primordiát vagy a The Book of the Unwritten Tales-t egyértelműen erősebbnek találtam a Daedalic alkotásánál. A legjobban egyébként a Primordia világa és hangulata jött be, míg úgy összességében a The Book of Unwritten Tales-t találtam a legjobbnak. Az valami zseniálisan gúnyolt ki minden tolkieni/wow-os/gyűjtögető kártyajátékos stb. klisét! Mindezt remek karakterekkel, élvezetes párbeszédekkel, és olyan feladványokkal, amiket a harcedzett kalandjáték-veteránok biztosan túl könnyűnek találnak, de nekem nagy sikerélmény volt, hogy bár elakadtam egyszer-egyszer rövidebb időre, de mindenféle netes "mankót" nélkülözve, saját kútfőből meg tudtam oldani mindent végül. (Ilyen szempontból a Primordia és a Sanitarium is korrekt volt, bár ezek egy fokkal "nehezebbek" voltak azért - egyszer-egyszer nyúltam netes segítséghez ezeknél.)
Endure. In enduring, grow strong.
Nekem ő nem tetszett elsőre, de mivel mindig visszahozták vmilyen módon és mindig tudott vmi vicceset csinálni, mondani, így a végére szerethetővé vált. Jeremiah esetében pedig már az elején elfogadtam, hogy gyerekként fog viselkedni, és vmelyest kíváncsi voltam, hogy ez végig megmarad-e, vagy átvált-e vmikor egy Simon the Sorcerer kis görccsé
