The Witcher 3: Wild Hunt

A végére értem. A rengeteg játékóra után engem is elfogott a "mit kezdek most az életemmel" érzés, ezért a fájó szívvel kivitelezett uninstall előtt még vagy másfél órán át rohangáltam a helyszíneken: csúszkáltam a skelligei hegyeken, felkerestem a főbb veleni területeket, nézelődtem Novigradban és Oxenfurtban, körbejártam Toussantot, felkerestem a birtokomat, és megemlékeztem Kaer Morhenben a bajtársakra. Szerencsére a könyvek újraolvasásával és a kimaradt kötetek pótlásával a Witcher-élményt el tudom húzni még egy-két hónapig.

A főszál történetszövésével akadnak helyenként problémáim, viszont kárpótolnak mindazok az elemek, amelyeket felsorolni is nehéz: az eszméletlenül gazdag tartalommal megtöltött helyszínek, az összetett karakterek és mély párbeszédek, a főbb csomópontokat meghatározó bonyolult és elgondolkodtató döntéssorozatok, a fejlesztések, a rengeteg minőségi mellékküldetés, úgyhogy minden elismerésem az alkotóknak. Szóval Cyberpunk 2077. Jöhet.

Még egy pozitívum, amit külön kiemelnék: kiemelkedő motion capture, leginkább Geralt esetében. A fickó olyan mimikát és gesztusokat kapott, hogy szinte életre kelt, és ráadásul egy olyan karakterről beszélünk, aki a személyiségének, a vaják mutációnak, a kiképzésnek és az élményeinek köszönhetően eleve végtelenül sztoikus. És sikerült tökéletesen bemutatni azt a rengeteg pillanatot, amikor Geralt az érzelemmentes álcája szétesett, és a híres vaják semlegesség is ment a kukába.
SPOILER
(Jó, persze voltak mulatságos elemek is, mint Az A Bizonyos Ember, aki vagy száz szerepet eljátszott a White Orchardban székelő nilfgaardi szakasz parancsnokától az utolsó parasztig, meg a rengeteg bűnronda fejű, felnőtt nők által szinkronizált kisfiú és kislány, de kit érdekel, ennyi bőven belefér egy ekkora volumenű játékba.)