Régen írtam a valódi élethelyzetről, a dolgokról, amik igazán számítanak. Feleségem ugye 1 éve megkapta az őssejt-kezelést, ami hatott is a leukémiára. Üröm az örömben, hogy kiderült, hogy a másik betegségét, a szklerózist viszont progresszívbe küldte (aktiválta). Vagy egyébként is az lett volna, ki tudja, már nem is fog kiderülni. Pedig arra is azt mondták, ez a legjobb kezelés, de, ami működik 999 betegnél, nem feltétlenül működik az 1000-iknél.
Gyenge, bottal tud járni a házban. Még a teraszra ki tud menni, de úgy ennyi a világa. Felváltva vagyunk depressziósak, megkeseredettek, dühösek. Emiatt aztán össze is szoktunk veszni, egy mélypontunkon a válás is felmerült. De persze nem változtatna semmin, mindketten szeretjük a lányunkat, mindkettőnknek meg van a maga feladata vele. Nemsokára lesz a 10. házassági évfordulónk, arra gyúrúnk valami jó étteremben.
Az orvosok szerint már nincs mit tenni, az őssejt-kezelés üt mindent, annál jobb nincs. Amikor megmondják a szemedbe, hogy ez már nem lesz jobb, örülhetsz, ha stagnál, az el tudja cseszni az ember napját. Meg az egész családjáét.
Viszont, nagy nehezen legalább rá tudtam venni a nejem, hogy kicsit menjünk el nyaralni. Ez is úgy működött, hogy tolókocsival. Mert erre mindig azt mondta, hogy az nekem milyen nyaralás, hogy mindenhova kocsival kell menni, és őt kell tologatni. Hát, mondom, de legalább együtt vagyunk. S amúgy elég jól működött, meg persze már mindenhol fel vannak tolókocsira készülve. Ahol mégsem, ott is találnak megoldást. A kalózhajóra is felvitte volna a legénység, amire Emma miatt mentünk, de végül a parton maradt. Még 2 év elteltével sem igazán érti, hogy ahova nem jön most, már sosem lesz alkalma.
Nem tudhatom, mi játszódik le benne, de, ha én ilyen helyzetbe kerülnék, tuti nem mondanék semmire nemet, hanem elkezdeném begyorsítani a bakancslistám kipipálását. Ettől persze még elég letargikus "élmény", hogy míg én a vízben játszom a gyerekkel, ő a parton ül végig. Van a Balatonnál is tolókocsis bejáró, de kétfelé mondjuk nem tudok figyelni, az tény. Viszont meg is értem, hogy marhára szar lehet, hogy állandóan másra vagy rászorulva, de végül is, ezt vállaltam a házassággal.
Szóval, így telnek a napok, nem egyszerű az egész. Meg, amire általában senki nem gondol, ugye az együttlét. Vagyis, hát én gondolok rá, meg utoljára 1,5 éve próbáltuk, azóta semmi. Nekem is fel kellene ezt adnom hátralevő életemre? El van ba***va az egész.
Dark Archon
