A Nő 45 éves, egyedül él, szülei halottak, testvérei nincsenek. Nem tagadom, egy hajléktalannal beszélgettem el.
Eddigi egy szem fia, akire oly büszke volt, aki kollégista volta ellenére főiskolába jutott, meghalt. Nem a halála, az oka a lényeg, elütötték és kész.
Vajon milyen lehet a saját gyermeked elvesztése? Sajnos nagyon rossz. Rosszabb, mint a szülő, ha van egyáltalán olyan hogy rosszabb vagy jobb. Nem kellemes, s ő tőlem kért segítséget. Nehéz dolog, mit tehetnék? Nem szóltam le, inkább tanácsokat adtam, keressen munkát, foglalja el magát stb., de ki van ábrándulva a világból. Lehet, hogy én voltam az utolsó akicvel beszélt, lehet, hogy azóta egy autó elé ugrott.
Engem az érdekel, hogy mi a véleményetek az ÖNGYILKOSSÁGRÓL. Én életemben nem voltam kiábrándulva ANNYIRA a világból, hogy ilyet tegyek, de gondolni is csak hülyeséből gondoltam, és elfelejtettem. Nem próbálkoztam öngyilkossággal, de volt halálközeli élményem, amikor hegymászás közben megcsúsztam, zuhantam, és láttam magam minden időben és helyen, majd kb. "ments meg, Uram!", majd valahogy megfogtam a zuhanást, de mondanom sem kell utána elgondolkoztam a dolgokon. Majdnem saját halálomat okoztam.
Kényes és nehéz téma, de én nagyon szeretnék erről beszélgetni. Van hozzá jelentkező? Télleg komoly, de nem korhatáros.
"A bölcselet csupán költészete azoknak, mikről még nincsen fogalmunk" M.I.
