Beny12 blogja

Nő nélkül

Beny12 | 2012.03.08. 01:38 | kategória: Szösszenet

Félhomály borult a szobára. A nap sugarai reménytelen küzdelmet folytattak a hideg sötétség ellen, míg végleg alábuktak a horizontnak. A résnyire nyitott ablakon betóduló szúrós huzattól félve kaptak lángra a kandallóban aranyló parazsak. A férfi ügyet sem vetve a csontig hatoló hideg karmokra, ott ült a hintaszékében, mely bánatos nyikorgással válaszolt minden lökésére. Fiatal, gondterhelt arcát sárgára festették a felborzolt lángok. Erőt vett magán, hogy becsukja az ablakot, de gondolatai minduntalan visszanyomták a székbe. Minden nap ezekkel a gondolatokkal kelt és ugyanezekkel tért nyugovóra. Soha nem kellett nélkülöznie. Életerős, tehetséges fiatalember, aki magában felépítette házát a csendes és nyugodt hegyekben. Étel és ital mindig került az asztalára; az állatok és a természet ellátták őt mindennel, amit csak a szükség megkívánt.

Reggelente a friss hó sem olyan fehér már, mint régen; a nap is szomorúan kukucskál ki a hegygerincek között. Sétái a birtokon sem kellemesek már. A hó roppanása a talpa alatt, a fák törzse és a befagyott patak a domboldalban mind-mind fájdalommal teli jajgatásba törnek ki közeledtével. „Nem jó ez így… – sóhajtott fel – Valami hiányzik az életemből!”

Egy tavaszi napon aztán megváltozott minden. A zöldellő réten izgatottan zizegtek a fűszálak; a kék égről mosolyogva szórta sugarait a nap. A ház körül egy nő serénykedett, megszelídítve a makrancos otthon tájékát. Lepedőket vett magához, majd elindult a patak felé. Mezítelen lábai alatt vidáman ropogott a pázsit; amerre haladt virágok nyíltak léptei után. A fák meghajoltak előtte; a madarak élettel énekelték tele a tájat. Már a hegyormok sem tűntek olyan komornak, mint egykor: halhatatlanul magasodtak minden élőlény fölé, mégis büszkén tekintettek le a közeledő lányra. A patakhoz érkezvén leguggolt annak partjára, az égszínkék tükréből pedig saját maga köszönt vissza rá. Göndör fürtjei lágyan hullottak vállára, mosolygós pirospozsgás arca biztonságot sugárzott.

***
A fehér lepedőkkel a kezében közeledett a házhoz. A férfi már az ajtóban várta. Ahogy a ház, úgy ő is megváltozott. A teljesség érzésével kelt fel minden nap, a boldogság fogalma körvonalazódni látszott előtte. Arca mosolyra fakadt, mikor belenézett a lány csillogó szemébe. Gondolataiban elmerülve egyre inkább csak egy kérdés zakatolt a fejében. ”Hogyan is élhettem eddig nélküle?”

Utolsó módosítás: 2012.03.08. 12:28

Az ördög nem alszik - Ötödik fejezet

Beny12 | 2011.08.15. 19:48 | kategória: Az ördög nem alszik

Gabriel lassan ébredezni kezdett félholt állapotából. Testét meggyötörték a mérgek; Uriel imája gyengének bizonyult az átokkal szemben, nem tudta maradéktalanul eltávolítani a halálos váladékokat. Testébe örökre belevésődtek az éles karmok szakításai, hegeket képezve mintegy emlékül, hogy járt a halál árnyékában, immár másodszor.

Uriel meghökkenve nézett végig bajtársán. Nem akart ráismerni Gabrielre, aki szinte teljesen kifordult magából. A hegek mellett az arca is beesett, szeméből valahogy már nem az a fény sugárzott, ami eddig mindig megnyugtatta Urielt szorult helyzetükben; szeme kékje lassan, alig láthatóan kezdett kifakulni. Nem, Gabriel már nem az a Gabriel, aki pár órája küzdött az oldalán. Megváltozott, és Uriel tudta is, hogy miért.

- Uriel, sajnálom a történteket! – nyögte Gabriel.
- Szóval a kínszenvedés ellenére mindent hallottál – válaszolt komoran Uriel – Felesleges sajnálkoznod, már vége.
- De a bátyád volt! Testvérek… - az erős fájdalom, amit a halántékában érzett, elnyomta gondolatait. A szánalmas próbálkozása a felülésre is kudarcot vallott. – Uriel, vedd el ezt a könyvet és olvass fel belőle. Olyan regeneráló imákat tartalmaz, ami az angyalokon csak egyszer segít. Eljött az ideje, érzem, hogy közeledünk végső célunk felé.
Miközben ezt mondta, tenyerére egy apró könyvet idézett meg. Sárga lánggal égve hullott a bőrére. Mikor az utolsó lángnyelv is visszahúzódott, Uriel érte nyúlt, fellapozta, majd olvasni kezdte az első sorokat.

Gabriel szemeit az ég felé emelte, de itt csak a végtelen sötétséggel találta szemben magát. A nyomasztó hely hangulata mindinkább rátelepedett az angyalra; béklyójába zárva a lelkét. Érezte a testébe áramló új erőt, de azt is tudta, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. Nem szólt erről Urielnek, nem akarta letörni a tettvágyát és a harci kedvét. Tudta, ha eljön az a pillanat, amikor elhagyja az ereje, barátja tudni fogja mit kell tenni. Most csak feküdt a hátán, hallgatta a monoton dörmögést, és belemerült gondolataiba.

Gabriel tudta, hogy ő más, mint Uriel. Társa az Ősangyalok nemzetségéből való, tiszta, nemes vérből. Ő pedig csak félvér. A lelke mélyén mindig is ott lesz az emberi része, amit az évszázadok sem tudtak megfakítani. Nála mindig is sokat jelentett az érzelmi kötődés a másikhoz, amit Ott fent, nem néztek jó szemmel. Gabrielnek viszont valamilyen oknál fogva különleges szerepet osztott ki a Teremtő, amikor magához vette. Soha nem beszéltek erről, egyszerűen ő is és a többi angyal is elfogadta a helyzetét. Örült, hogy a legjobbak oldalán harcolhat. Urielre nézett, aki szemmel láthatóan teljes erejével koncentrált a gyógyításra. „Neki nincsenek érzelmi kötődései. A bátyját is képes volt megölni, még ha az szólt mellette, hogy leszerződött a sátánnal. „. Persze tudta, hogy ennek így kell lennie. Az árulóknak nincs kegyelem, legyen az vérszerinti rokon, vagy éppen a legjobb barát.

A mormogást felváltotta a pokol véget nem érő morajlása. Úgy szorította össze az ember lelkét, mintha csak sziklák lapítanának össze egy tollpárnát. Uriel felsegítette az újult erővel felruházott társát, de szemében látta a kavargó szürkeséget, amely nem sok jóval kecsegtetett.

- Ideje elindulni, lehet már el is késtünk! – szólította meg Gabrielt. Habár tudta jól, hogy nem érdemes sietni. Ahova mennek, az ott lesz még sokáig. A tulajdonos pedig elmenekülni aligha fog.

Szótlanul ballagtak egymás mellett. Mindkettejüket nyomasztotta a légkör. Hiányzott számukra a természetes fény, amely egész nap simogatta bőrüket, amiből mindig erőt meríthettek. Itt csak a félhomály és a sziklák uralkodtak. Néhol felbukkantak még élettelen, szürke és kopasz fák is, csak hogy színesebbé tegyék ezt a sivár tájat, de valahogy a két angyalnak nem dobta fel a kedvét a látvány.

Ahogy közeledtek céljuk felé, megszaporodtak az apró termetű pokolfajzatok is. Kíváncsian nézegették az idegeneket és fenyegető túlvilági hangokkal próbálták a tudtukra adni, hogy olyan területen járnak, ahová minden bizonnyal utoljára tették be a lábukat. A nyomatékosság kedvéért hegyes, villás farkukat is meglobogtatták és hatalmas fogaikkal is vicsorogtak egy ideig. Az angyalok persze figyelmen kívül hagyták a többségüket. Amelyik fenevad pedig túlságosan közel merészkedett, arra elég volt egy mogorva pillantást vetni, és máris elkotródott a legközelebbi szikla mögé, ahonnan csak a hosszú, hegyes füle tudatta az arra járókkal, hogy gyáva fenevadak közzé érkezett.

A távoli homályban egy sziklafal kezdett kibontakozni a vándorok előtt. „Közel vagyunk, nagyon közel”, visszhangoztak Gabriel fejében a gondolatai. Ahogy egyre közelebb értek a falhoz, úgy látszott, hogy nincs semmilyen járat, vagy alagút, amin tovább tudnak menni. Párszáz méterre lehettek csak, amikor észrevették a márványkaput, amiben egy kisebb méretű ajtó foglalt helyet. Gyanakodva közeledtek felé, szemükkel a környéket pásztázták. Egyszer már beleestek egy csapdába, egy újabb hiba végzetes lehet.

Most viszont nem akadt a közelükben sem futóhomok, se kénköves eső, még csak gyilkos karmok sem szaggatták testüket. Gond nélkül odaértek az egyszerű ajtóhoz, ami jól láthatóan nem rendelkezett kilinccsel.

- Na, ezt mégis hogy gondolták? – Uriel elképedt a meglepetéstől. Többszöri próbálkozás után sem tudta betörni az ajtót. Erre aztán tényleg nem számított.
- Csak türelem, biztos vagyok benne, hogy már várnak minket. – Nyugtatta társát Gabriel.
Ahogy befejezte mondatát, az ajtó megmozdult, majd lassan kitárult a két angyal előtt. A helyiségből kiáradó fény egy percig elvakította őket, de miután szemük hozzászokott a természetellenes világossághoz, egymásra néztek, majd Uriel noszogatására, Gabriel lépte át elsőként a küszöböt.

Ami ezután tárult eléjük, az még számukra is hihetetlen volt, pedig ők aztán tudták, hogy mi fán terem a furcsaság. A pokol megszűnt létezni, egy új világba léptek át, amely cseppet sem hasonlított az eddig látottakhoz. Uriel földbegyökerezett lábbal állt meg barátja mögött, akinek szintén torkán akadt a szó. A csendet végül Uriel törte meg.
- Azért elég lakájos, nemde?
- Gondolj csak bele. Ő is angyalként szolgált eleinte, neki is vannak igényei, még ha az örök száműzetés is lett a sorsa.
- Valld be, erre te sem számítottál! – mutatott körbe Uriel.

A hely ahová érkeztek ilyen formában méltatlanul viseli a Pokol legmélyebb bugyra nevet. A küszöböt átlépve a két angyal egy kastély eleganciájához hasonló szobában találta magát. A falak fehérek, tele képekkel, amelyek minden bizonnyal egytől egyig eredeti példányban díszelegtek jól megérdemelt helyükön. A padlót perzsaszőnyeg borította, a plafonról pedig hatalmas csillárok lógtak; fényükkel beborították az egész termet. A szemközti ajtóban egy alak állt az ajtófélfának támaszkodva, összekulcsolt karokkal.

- Üdvözöllek titeket szerény hajlékomban, Gabriel és Uriel! – hangzott a távolból mélyen búgó hangja. Mire az angyalok odafordultak, a megszólítójuk már csak pár méterre állt tőlük. Végighordozták tekintetüket az amúgy elegáns, fekete öltönyben tetszelgő férfin. Hátrafésült, jól ápolt haján megcsillantak a fénysugarak, fekete szeméből azonban olyan sötétség áradt, hogy kilétét azonnal felismerték. Mosolya viszont olyan hívogatóra sikerült, hogy a gyanútlan áldozatok egy pillanat alatt a csapdájába esnének.

- Samael, milyen jól megy a dolgod idelent! – vette át a szót Uriel. – Talán hiányzott a jólét, amit képes voltál a hatalomért eldobni?
- Az már rég volt, és hogy őszinte legyek hozzátok barátaim, megérte. Végre hatalmam van az emberek fölött, és nem szól bele senki a dolgaimba. – szája mosolyra görbült, miután elhallgatott
- Jó érzés emberek millióit a nyomorba taszítanod, és viszályt szítani a Mennyországgal? – kérdezte higgadtan Gabriel. Ámbár tudta, hogy ez egy felesleges kérdés, mégis kibukott belőle.
- Gabriel, az emberek nélkülem is kapzsik és halomra ölik egymást, én csak egy kis lökést adok nekik, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. De miért is beszélünk mi ilyenekről? Gyertek, hadd vezesselek körbe titeket! – Samael megfordult és határozott, de lassú léptekkel elindult egy kétszárnyas ajtó felé.

A két angyal gyanakvóan nézett össze, de más választásuk nem lévén, és ötletek hiányában jobbnak látták követni a Pokol urát. Uriel szórakozottan nézegette a terem dekorációját. Szeme néha meg-megállt egy-egy különleges antik darabon. A középkori páncélok, teljes felszereltséggel inkább nyerték el a tetszését, mint a giccses és visszataszító freskók a falon. Miközben közeledtek az ajtók felé, Gabriel gondolatai mindinkább a közelgő veszélyek körül forgott. Ebben a nyugodt környezetben azonban érzékei eltompultak, félelmetes nyugalom szállt rá.

Samael megállt az egyik szárny előtt, lenyomta a kilincset, majd hirtelen köddé vált. A két angyal megtorpant a lassan kitáruló ajtószárny előtt. A szobában, amelybe éppen belépni készültek, félhomály uralkodott. Szokásához híven Uriel most is Gabrielt tuszkolta be előbb, majd csak utána lépte át a küszöböt. A helyiségben a fényviszonyok eltértek az előbbi vakító világosságtól. A félhomályt sok száz gyertya szolgáltatta a falak mellett lebegve, itt már az elegancia teljes hanyatlását tapasztalták. A szoba ódon falai omladoztak, furcsa kúszónövények nőtték be az antik oszlopokat, amelyek a tetőszerkezetet tartották a terem két szélén. Samael ekkor már középen ácsorgott, arcára a vidámság jelei ültek ki. Miután a két angyal közelebb ment, karját kinyújtotta és a szoba egyik sötét zugából egy élettelen test lebegett felé. Hosszú, szőke haja az arcába hullott; koszos, szürke köntöse nem érte a földet. Gabriel és Uriel a lelket meglátva hatalmas kardjukhoz nyúltak, de mielőtt elrugaszkodhattak volna a földtől Samael gyors mozdulattal magához húzta a tehetetlen testet, majd hosszú körmeivel elhúzta fakóarany haját az arca elől.

- Köszönj szépen a lányodnak, Gabriel!

Az ördög nem alszik - Negyedik fejezet

Beny12 | 2011.08.10. 18:25 | kategória: Az ördög nem alszik

Pár óra múlva ismét teljes erővel koncentrálhattak az előttük álló feladatra. A gyógyító igék megtették a hatásukat; begyógyultak a sebeik, szárnyaik ismét hófehérben pompáztak. A hátuk mögött hagyott kegyetlen harcokra csak a megtépázott ruháik emlékeztettek.

Gabriel gondolataiba merülve próbálta megfejteni látomását, mely az álmok folyójába veszett. Zavart elméjében hatalmas káosz uralkodott, melyen sehogy sem tudott úrrá lenni.

Uriel csendesen ballagott barátja mellett. Tudta, hogy most csendben kell maradnia, itt nincs helye a komolytalan viselkedésnek; jobbnak látta aranyköpéseit az akció végére tartogatni. Sokszor bosszantotta fel Gabrielt, játszi könnyedséggel az idegeire tudott menni.

Izzó, kék szemeivel most a kies poklot figyelte. Ez a lehangoló táj olyan nyomasztó hangulatot áraszott magából, hogy az újonc arkangyalok pár órán belül hitüket vesztve járulnának a forró katlan ura elé, hogy megtörve könyörögjenek a halálért. Ezért vannak ők itt; a két leghatalmasabb arkangyal.

- Érezted? – torpant meg Uriel
- Mi… ? Mit? – józanodott ki mámoros merengéséből Gabriel.
Alighogy ezt kimondta, forró szél süvített végig a vörös homokkal beborított talaj felett, felborzolva az ezer éve nem érintett homokszemcséket. A hatalmas üres tér megtelt démoni erővel; a szél hatalmas, égő tölcsért formált a homoktengerből. Lassan, kimérten közeledett a két angyal felé, akik semmi jelét nem mutatták, hogy menekülni akarnának. Párszáz lépéssel az arkangyalok előtt megtorpant majd semmivé foszlott. A lángcsóvákat elnyelte a félhomály, a szél sem akart már játszani; visszakotródott rejtett zugába.

A föld remegni kezdett, ember méretű sziklák potyogtak az mennyezetről. Gabriel talpa alatt megmozdult a homok és az egyébként gyors reakciója előtt már tucatnyi karom mélyedt bele a húsába. Fájdalmában felordított, a vér patakokban ömlött a testéből. Uriel földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul nézte barátja szenvedését. A karmok gazdái kiemelkedtek a mélységből és Gabriel köré fonódtak, mintegy tömlöcöt képezve körülötte. Az angyal elalélt, majd térdére rogyva kérdőn nézett társára. Uriel mit sem értett az egészből, olyan hirtelen történt a rajtaütés.
- Hogyan járhattak túl az eszünkön?! – ordított torkaszakadtából.
Nem sok ideje maradt dühöngeni; pár lépéssel odébb szintén megmozdult a homok. Felkavarodott a por, majd egy sötét árny jelent meg a semmiből. A forgószél keltette félhomályban Uriel szárnyakat vélt felfedezni, és egy hatalmas pengét, amely sötét aurával taszította magától a megmaradt fényt.
- Mély tisztelet az uraknak, minek köszönhetjük ezt a baráti látogatást? – élcelődött az árny.
Uriel vaktában csapott le a kardjával; nagyot csattant a lidércen. Nem vett rá mérget, hogy sebesülést is okozott vele. A por leszállt, Uriel pedig azzal szembesült, hogy a fegyvere egy tenyéren állt meg; a fekete kéz sértetlenül markolta a szent pengét.
- Ejnye Uriel, hát már meg sem ismersz? – vigyorodott el az árny. Elengedte a kardot, Uriel pedig meglepetten hátrahőkölt, most már szemügyre tudta venni a támadóját: talpig feketébe öltözött, körülbelül velük azonos magasságú alak. Félig hosszú őszes haja eltakarta a fél arcát, melyet sebhelyek torzítottak el. De a legfurcsább a két szárnya volt, feketében pompáztak a lény hátán. „Egy arkangyal? Nem, az nem lehet…”

- Ramiel, te mocskos áruló!- tajtékzott Uriel. – Szóval te tehetsz róla!
- Ugyan már, ne kapd fel a vizet, drága barátom! –tárta szét a karjait. - Egyszerűen csak unalmas volt mindig a jó oldalon harcolni. – mosolyodott el a pokolfajzat.
- Elárultál minket, a barátaidat, a Teremtőt, és az embereket!
- Az egyensúly mégis helyreállt!
- Igen, de milyen áron?! – ordított Uriel. – Több ezer emberéletet és megannyi arkangyal hallhatatlanságát követelte meg az ütközet! Tudod te mibe került ez a Világoknak? Ha te nem árulsz el minket, akkor most nem kellene az embereknek a gazdádtól félniük, hanem mindenki elnyerte volna az üdvösséget! Akkor nem lenne Pokol sem!
- Nem vagyok senkinek a kutyája! Samaelnek már leszolgáltam akkor egyszer s mindenkorra! – üvöltött vissza Ramiel.
A két égő szempár farkasszemet nézett egymással. A gyűlölet, amelyet egymás iránt tápláltak, felforrósította a levegőt. A fülsüketítő csendet csak Gabriel nyöszörgése törte meg.
- Mit csináltál vele? – kérdezte most már higgadtan az arkangyal. Tekintetével Gabriel összegörnyedt testét és a rajta függő élőhalottakat vizslatta. Látszólag jobb állapotnak örvendett a barátja, mint a rajtaütés pillanatában.
- Megmérgeztem, nehogy igazságtalan legyen a harc. Egy kis esélykiegyenlítés. Tudod, hogy a fene nagy igazságosságotok bele ne szóljon. Ez az egyik nagy hibátok. Hirdetitek a megváltást, de akit nem találtok arra méltónak, azzal elég keményen leszámoltok. Hát hol itt az igazság, drága öcsém?!
Uriel tekintete komorrá változott:
- Már nem vagy a testvérem. Amióta elhagytál minket, megszűntél létezni számomra. – behunyta a szemeit, és vett egy mély lélegzetet. Hallotta a szárnysuhogásokat, a fém csikorgását a homokon, majd az utolsó pillanatban félrehúzódott az ütés elől. Ramiel arcán egy mosoly futott át, aztán újra lesújtott. Uriel a kezével hárított, ugyan úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt a bátyja is tette.
- Mindig is irigyeltelek a tehetségedért, öcsém! Nem hiába, neked adatott meg az a kegyelem, hogy Ősangyalnak szüless…

Uriel elmosolyodott. Tudta, hogy ez mit jelent: erősebb a bátyjánál, de vajon képes lesz megölni őt, ha kell? Tudta, hogy hatalmasabb számtalan angyalnál, hiszen minden ezer évben csak egy arkangyal születik az Ősangyalok nemzetségében. Véletlenszerűen választ a Szentlélek, mindegy milyen státuszban vannak az angyalok. Páratlan erővel bírnak ezek a lények, végtelen kitartásuk pedig nem egyszer győzelemre vezette az amúgy vesztesnek ígérkező csatákat. Uriel is ilyennek született; tiszta angyalvér, a legnemesebbikből. Ramiel soha nem mutatta ki irigységét, együtt jártak mindenütt, mint két elválaszthatatlan tojás. A két gyermek szinte vonzotta a bajt; nem egyszer kényszermunkára ítélték őket az emberek közé, hol egy templomba papnak; komoly csínytevések következtében azonban általában egy-egy halálraítélt emberbe költözhettek bele, hogy megtapasztalják a földi szenvedést.
A későbbi Pokol ellen indított hadjáratokban is együtt vettek részt. Hátukat egymásnak vetve küzdöttek a sötét ármány ellen, míg egy döntő ütközet során Ramiel eltűnt. Odaveszett a hömpölygő élőhalott-tömegben. Úgy hitték meghalt, de a holttestét soha nem találták meg. Azóta feledésbe merült kiléte, ahogy a csatát sem emlegetik már. Azóta béke honol Mennyben és Pokolban egyaránt. Egészen mostanáig.

Ramiel támadott. Emberi szem képtelen látni azt a sebességet, amivel a kard lesújtott, de Uriel könnyedén kitért előle. Csak nézte bátyja csapásait, védekezett, de nem ütött.
- Ugyan már, ne légy ennyi kíméletes. Ne hidd, hogy nem foglak megölni!
„Uriel, siess, már nem bírom sokáig” – hangzott az arkangyal fejében Gabriel szavai. Uriel végre észhez tért a kábulatából, azonban ez a pillanatnyi ébredés elégnek bizonyult ahhoz, hogy kizökkentse a ritmusból, és Ramiel kardja megsebesítse. A karjából ömlött a vér, a penge izmot talált; kardja hangos csattanással ért talajt, felkavarva maga körül a vérvörös homokot. Összeszedte minden erejét és próbált kitérni minden ütés elől, melyek egyre közelebb csapódtak a földbe. Ramiel sötét és velős kacajt hallatott, majd újra és újra lesújtott.
- Olyan jó látni, hogy félsz, öcsém! Mindig is jobb voltál nálam, de most véget vetek a dicsőségednek!

„Uram, hát elhagysz? Ennyi volt? Nem kellünk már?” – visszhangoztak szavai a fejében. Szíve egyre gyorsabban vert, elviselhetetlen magasságig emelkedett a pulzusa. Uriel felemelkedett a földről, és mielőtt bátyja kardja kettészelte volna, az idő rohamosan lelassult, majd megállt. Minden mozdulatlanná dermedt, a penge éppen az orra előtt állt meg. Ramiel arcán kaján vigyor ült, Gabriel és az élőhalottak sem moccantak. Urielbe kezdett visszatérni az erő. A kezdeti helyzetelőny visszatérni látszott. Mihelyst az idő homokszemcséi újra peregni kezdtek, Uriel egy kisebb robbanással eltaszította magától a sötét angyalt. Ramiel szárnyaszegetten, kábultan térdelt fel a vörös porból, tekintetével testvérét fürkészte. Uriel vérző karját fogva lebegett fölötte, de valami megváltozott. Ez nem azaz Uriel, akit néhány perccel ezelőtt megsebesített; az aurája erősebb lett, pulzáló kékség vette körül megvilágítva a környezetét. Szemei olyan kéken izzottak, mint még soha. Hangja pedig eltorzult, mikor megszólalt:
- Úgy tűnik most is én leszek a jobb, sátán szolgája!

Ramiel először csak egy villanást látott, majd ugyanazt a kék szempárt, ami pillanatokkal ezelőtt még méterekre lebegett tőle. Erőtlen nyögést hallatott, majd érezte, hogy elönti a testét a forróság. Uriel ép karjáról vér csöpögött, annak az angyalnak a vére, akit egykor a testvérének mondhatott. Éles karmaival átszakította Ramiel testét, aki immár élettelenül csüngött Uriel karján. Az angyal ledobta a földre, majd elindult Gabriel felé. Az élőhalottak csapdája szertefoszlott, az arkangyal összegörnyedve feküdt a vérrel átitatott, vörös homokban. Testéből már csak szivárgott a vér. Uriel leroskadt mellé, összekulcsolta kezeit és imádkozott. Ráncai elmélyültek megviselt arcán, a szeméből már kihunyt a szikrázó láng.
Ismét narancssárga köd lepte el őket…

Utolsó módosítás: 2011.08.12. 12:51

Az ördög nem alszik - Harmadik fejezet

Beny12 | 2011.08.07. 18:42 | kategória: Az ördög nem alszik

Uriel gondolataiba merülve azon töprengett, miközben egymást támogatva tartottak egy magányosan álló szikla felé, hogyan élhetnek még az előző csata után. Az a hatalmas élőhalott tábor kis híján megfosztotta őket a hallhatatlanságtól. Az érkezésük utáni összetűzést is felülmúlta. „Ez egyre nehezebb lesz.”

- Kemény menet volt, nem számítottam ilyen mértékű sötét erőre. – fordult Gabrielhez, aki válasz helyett csak biccentett a fejével. Gyógyító igéket mormolt; testükből narancssárga pára gőzölgött. A megviselt angyalok minden szóval erősebbek lettek, de a gyógyulás hosszú folyamat, ezt Gabriel is tudta. Ha most kerülnek fizikai konfliktusba egy pokolfajzattal, biztos, hogy ők húzzák a rövidebbet. Mert arra mérget lehet venni, hogy nem holmi bájcsevejre érkezik.

- Pihenjünk meg a sziklánál, be kell fejeznem a gyógyítást, így nem indulhatunk tovább!- szakította meg a monoton dörmögést. Uriel kicsit akadékoskodott, hogy kifutnak az időből, de végül belátta, hogy nincs értelme homlokegyenest a biztos halálba futni, ráadásul az egyik szárnya el is tört.

Letelepedtek a szikla mellé, Uriel pedig elővette kardját és nézegetni kezdte: Hatalmas penge, tele ősi írásjelekkel, amiket még az Ősi nemzet használt. Uriel sokszor nézte, újra és újra eszébe juttatta a kalandokat, amiket társával együtt éltek át. „Lehet ez lesz az utolsó?”. Az aranyozott gyilok megcsillant, majd Gabriel suttogása hallatszott:
- Tartsd nyitva a szemed, ezek bármikor… Te is hallottad? – egymás szemébe néztek, mintha egyikük sem értené, hogy mi történik. Való igaz, Urielnek fogalma sem volt arról, hogy a mellette ülő, félholtra vert angyal mit hallhatott. Síri csend és hullaszag, ami történetesen belőlük áradt.
- Biztos csak képzelődsz. Kimerültél a harcban, és most még gyógyítasz is.
- Nem, nem, én tényleg… - bizonygatását egy éles visítás törte meg, mintha egy acélkarmokkal teli kéz szántaná végig a márványfalat. Uriel mindebből nem tapasztalt semmit, csak társa bizarr viselkedése tűnt fel neki: szeme forogni kezdett, majd kifehéredett.

„Menjetek el, menjetek innen!”, visította a hang Gabriel fejében. Az angyal önkívületi állapotában még látta az elsuhanó árnyakat, a mindent beborító ködöt, majd zuhanni kezdett. Zuhant, egy olyan világba, amely sok-sok éve még az életet jelentette számára. Azt az életet, amikor még ember volt.

Gabriel jómódú családból származott. Apja a középkori Angliában tekintélyes kereskedőnek számított. A fiút a kor szelleme szerint kitanították, mindenféle tudományokkal ismerkedett meg, és ami a legfontosabb, hithű keresztény neveltetésben részesült. Apja ugyan nem vette fel a kereszténységet, de hitt egy emberfeletti erőben, ami teremtette a világot, fenntartja annak körforgását, és pusztít, ha kell.
Az öreg halála után a még fiatal Gabriel átvette a stafétabotot és apja nyomdokaiba lépett. Nem sok idő kellett hozzá, hogy akkora tekintély legyen, mint a felmenője. Szerénységét mégis megtartotta. Úgy élt, ahogy az a Szentírásban meg van írva. Istennek tetsző, tiszta emberként élte mindennapjait. Adakozott a szegényeknek, taníttatta gyermekeiket, ha hozzá fordultak. Eljárt a szentmisékre, sőt, még egy templomot is építtetett abba a faluba, ahol a családjával lakott.
Szerető felesége méhe három gyümölcsöt termett. Két fiút, és egy leányt. A falu népe szerette őket, alkalomadtán ajándékokkal lepték meg az aprókat és a szülőket is. Senki nem gondolt arra, hogy a sátán még ebben a szent környezetben is javában munkálkodik.
Egy átlagosnak tetsző napon éppen a királyi udvarból érkezett haza. Már messziről ki lehetett szúrni a gomolygó füstöt; a falu odaveszett. Nem tudta miféle ármánynak eshetett áldozatul szeretett falucskája, hiszen arrafelé még a fosztogatások sem jellemzőek. Sejtette, hogy ha megérkezik, semmi jóra nem számíthat. Mégis elindult, lovával sebesen vágtatott, pedig tudta, hogy azok a halottak már nem mennek sehova, megvárják, érjen oda bármikor. Háza sértetlenül állt, kivéve a félig leszakadt ajtót. Berohanva egyből a földön fekvő, vérbe fagyott feleségét pillantotta meg: „Sára!”. Leroskadt mellé, és körülnézett a szobában, de gyermekeit nem találta sehol. Ahogy a földön ült kinézett az ablakon, onnan pont rálátott a közelben lévő pajtára. A nyitott csűr szájában nem látott semmit, csak három lassan himbálózó foltot, amelyek ide-oda dőltek, mint a gyászharang nyelve.
Az elviselhetetlen kín, amit érzett, semmihez nem volt fogható. Könnyei elfelejtettek előbújni, őket is sokként érte a látvány. Az élet, amely oly tökéletesnek látszott, most pillanatok alatt romba dőlt, mint egy kártyavár, amit egy lágy szellő fújt meg. Meggyötörve letérdelt felesége mellé, majd összekulcsolta kezét, imádkozott és várt. Várt valamire, ami tudta, hogy hamarosan bekövetkezik. Jól hallotta maga mögött a padló deszkájának recsegését, a kemény talpak koppanását, a szaggatott levegővételt, a fém csikorgását. Nem nézet fel, csak imádkozott, imádkozott az ellenségeiért, akik ezt tették vele. Várta a megváltást, a hívó szót. Majd a bárd is lesújtott…

Gabriel szeme előtt narancssárga gőzfelhő terjengett. Megdörzsölte szemét, majd Urielre nézett.
- Gondoltam folytatom a gyógyítást, míg pihengetsz. Nem tudom mi ütött ki, de hatalmasat koppant a fejed a sziklán. Ahhoz képest egész jó bőrben vagy! – mosolyodott el Uriel.
- Álmodtam… Valamit álmodtam, és az a hang... Valami, vagy valaki azt akarja, hogy menjünk el innen… - értetlenkedett Gabriel.
- És milyen igaza van, de sajnos nem turisták vagyunk, hogy csak úgy elhúzzunk innen! Higgye el kedves Hang, hogy én is inkább a felhők között üldögélnék, és két pofára tömném magamba a mennyei mannát! Pihenj még egy kicsit, én pedig befejezem a gyógyítást. A szárnyam egészen rendbe jött már.

Gabriel lehunyta a szemét, és zavart elméjében próbált rendet tenni. Nem sok sikerrel. A hang ismeretlen, és durva volt, nem találkozott még vele… Érzékei tisztultak, de úgy döntött, hogy most pihen. A pokolban egyszer ezt is ki kell próbálni.

Utolsó módosítás: 2011.08.09. 15:20

Az ördög nem alszik - reloaded

Beny12 | 2011.08.04. 21:45 | kategória: Az ördög nem alszik

Lassan egy éve, hogy elkezdtem a kisregényem, de idő és ihlet szűke miatt, csak nemrég tudtam folytatni merényletemet a szépirodalom ellen. Ha netalán nem rémlene, hogy miről is van szó, vagy esetleg csak most találkozol először a címmel, kedves olvasóm, akkor engedd meg, hogy egy kicsit felfrissítsem a képzelőerőd az első két fejezettel.

Az ördög nem alszik - Első fejezet
Az ördög nem alszik - Második fejezet

A következő fejezet 3 nap múlva, azaz vasárnap várható.

Álmokba zárva

Beny12 | 2011.02.25. 21:22 | kategória: Szösszenet

„Ez csak egy rossz álom”… Sötétség borult a szemére. Az üres térben egymaga lebegett zajtalanul. Nem könnyed szárnyalás volt ez, mintha csak ólmokkal teli zsákokkal aggatták volna tele teste minden porcikáját. Sejtjeire óriási teher nehezült, mégsem ez taszította a kínok közzé, hanem az üresség… Ott belül…
A fájdalommal teli csend egyre mélyebbre hatolt a gondolatok örvényébe került elméjébe. Mint éles gyémántpenge hasította át agytekervényeit, míg el nem érte a központot. Agya zsibbadni kezdett, lüktető fájdalom kísérte, először tompán, majd egyre élesebben. Az elviselhetetlen kín száműzte az eszmélet földjéről.

„Fázom”… A hideg szilánkjai könyörtelenül belemartak testébe. Mint kivert kutya, meztelenül feküdt a fagyos hóban. A sokat próbált szervezet hiába védekezett a halált hozó fehérség ellen. Utolsó erejével megmozdította a fejét, és a magas sziklákra emelte tekintetét. „Valaki lelökött onnan…” Gyenge sóhajtást hallatott, majd az éles fény újra az álmok folyójába merítette.

„Merre tovább?”… Ismét kiúttalanságba került. A sötétség újra felfedte magát, ezúttal nem egyedül, halk suttogás kísérte útján az üres feketeséget... Nem tudni merről jött, vagy merre megy. Csak van, létezik, és az őrület cinkosává szegődött.
A bizonytalan vakság rémülete újfent eluralkodott összezavart elméjén. A tisztánlátás lehetetlenné vált számára. Gondolatait rendezni próbálta, de hasztalan. A szűnni nem akaró suttogás mindinkább félelemmel töltötte el. Minden hang egy hegyes tűként ostromolta dobhártyáját, amely bármelyik pillanatban beszakadhat. Szíve egyre gyorsabban zakatolt, mint egy túlfűtött gőzmozdony. Fény gyúlt a sötétségben... „Talán végre felébredek.”

„Deja vu”… Puha és meleg. Érezte, ahogy megmozdul, zizegni kezd háta alatt a fű. Nem akarta kinyitni a szemét, félt, hogy egy újabb koromfekete tér várja, és csak érzékei játszadoznak vele. Gondolataiban még enyhe zavart érzett. A súlyos teher, ami eddig nyomta, megszűnni látszott. Könnyűnek érezte magát, elméje kerekei olajozottabban fordultak át egymáson. Erőt vett magán, felült és kinyitotta szemeit. Nem vakította el semmi, a napsugarak jólesően melengették testét. A zöld fű, a kék ég, a fák… és a lágy szellő, ami az arcát simogatta… „Jártam már itt egyszer… régen…”

Utolsó módosítás: 2011.02.26. 08:57

Mikor a lángok újra feltámadnak

Beny12 | 2010.10.20. 22:38 | kategória: Szösszenet

Hajdanán itt csak kopár vidéket lehetett látni. Amerre nézett az ember, mindenhol a sivár tájba ütközött a tekintete. A tűző Nap perzselte a talajt, szűnni nem akaró délibábokkal hintve tele a látóhatárt. A szikkadt földben csak néhol, a tüskékkel teli cserjék árnyékában nőtt pár maroknyi, sárguló fűszál. A Hold soha nem mutatta meg magát, az égi tengeren a Nap fregattja uralkodott, rettegésben tartva a természetet.

Egy napon aztán változás következett be. Mindeddig csak gyűlt és gyűlt a harag, a bánat és a sajnálat az égben. Most azonban eltört a mécses, a felhők nem bírták tovább, és halk, monoton zokogásba kezdtek, könnycseppjeikkel elárasztották a szikkadt, megviselt talajt. Sírtak napokon, heteken, hónapokon keresztül, az ég mégsem haragudott rájuk, nem morgott, nem villogtatta szúrós tekintetét, csak hagyta őket bánatukat csillapítani.

Miután elállt az eső, és a könnytenger is apadni kezdett megjelent az első lankás domb csúcsa is. A zöldellő rét lassan kibontakozott a kéklő áradatból, a szellő finoman cirógatta a fűszálakat, a Nap lágyan mosolygott a természetre. Ahol egykor sivatag és üresség honolt, az most termékeny talaj és életvidámság otthona. Az ellenséges, fájdalommal teli cserjék helyébe magasra nyúló, zöldellő fák nőttek. Megtelt a természet élettel, a nehéz csendet felváltotta a vidám zsibongás.

Már nem csak perzselő nappal létezett. Az égi tengerre felúszott a Hold is, gyémántokkal szórva tele a vizeit. Ezüstös fénye megcsillant egy tó pajkosan fodrozódó hullámain. Egy fa árnyéka tükröződött benne. Terebélyes lombkoronája kitűnt a többi közül. A nap és a hold is büszkén tekintett le rá.

Egyik este felhők hada rabolta ki az égi kincstárat, elkobozva minden csillogó gyémántot. Elfogták a holdat és egy sötét tömlöcbe vetették. Zúgolódás tört ki ég és föld között. Elszabadultak az indulatok. A szél megrohamozta a fákat, megtépázva lombjukat; az ég villámokat szórt, kísérteties fényben világítva meg a tájat. Nem számít hova csap le, haragjában mindegy mit talál el.

Így esett áldozatul a terebélyes fa is a viharnak. Megtörve feküdt a tó mellett, lombkoronája és törzse lángba borulva. Az égi sereg elvonult, magukkal vitték a csillagokat. Az éjfekete égen egyedül a hold maradt árván, - szomorúan tekintett le az égő fára.

Teltek a napok, a lángok csak nem akartak csillapodni. Kitartóan és büszkén lobogott a tűz, narancssárgára festve a környezetét. Idővel az emberek a csodájára jártak, soha nem láttak ehhez foghatót. A tűz, melynek örök élete van. Az arra járók hitetlenkedve nézték, mégis megmelengette a szívüket. Gallyakkal táplálták, köré gyűltek melegedni hűvös időben. A tiszta vörösessárga lángok minduntalan lobogtak, melegséget, jókedvet árasztva magukból.

Egyik este az ég örömkönnyeket hullajtott magából. Látta a tűz boldogságát, örült, hogy az a megtermett fa nem pusztult el hiába, a lángokban tovább él.

Pirkadatkor aztán egy idegen járt arrafelé. Alattomos léptei előre sejtették szándékát. A nedves talajról összegyűjtött faágakkal a kezében a tűzhöz sétált, majd rárakta azokat. Miután elvégezte dolgát tovább állt, vissza se nézett, hagyta az égő életet fuldokolni, szenvedni a nedves fadarabok alatt. A lángok erőtlenül nyaldosták az éghetetlen gallyakat, szürke füstöt köhögött fel magából. Ez lesz hát a végzete?

Egész nap küzdött a lehetetlennel. Nem tudta lángra lobbantani a vizes faágakat. Fekete füstöt ontott magából, az emberek inkább elkerülték, nem mentek már közel hozzá. Látták, hogy már nem melegít, inkább csak kárt okozna.

Puha léptek hallatszottak a közelben. Egy fiatal lány közeledett, egyenesen a tűz felé. Bibliát tartott a kezében, mosolya megmelengette a tűz szívét. Ő nem félt tőle, nem félt a füsttől sem. Lassan levette a nedves fát a haldokló nyalábokról,- a lángok nem égették meg kezét, inkább gyengéden simogatták, amiért jót tett velük. A tűz ismét életre kelt, hálásan lobogott a lány felé, aki még egy utolsó mosolyt küldött neki, majd folytatta útját az ismeretlenbe.

Utolsó módosítás: 2010.10.21. 19:38

Az ördög nem alszik - Második fejezet

Beny12 | 2010.10.06. 20:28 | kategória: Az ördög nem alszik

Egyre szélesedett az alagút, viszont a végét még mindig nem lehetett látni. Már attól tartottak, hogy örökre a szikla fogságában fognak sínylődni. Gabriel maga előtt tartva kardját, a Fény erejének segítségével világította meg az útjukat. Valami azt súgta neki, hogy már nem lehetnek messze. De mitől?

- Észrevetted, hogy itt egyáltalán nincs hideg? – kérdezte Urieltől, miközben a falakat fürkészte, hátha talál valamilyen kijáratot ebből a végtelennek tűnő barlangrendszerből.
- Talán ezt nevezik meleg fogadtatásnak! - szellemeskedett Uriel

Társát már nem tudta az őrületbe kergetni, mert a távolban felfedeztek egy másik fényforrást. Gabriel azon nyomban megszüntette a kard táplálását, viszont a pengét még keze ügyében tartotta, bármikor szükség lehet rá.

Hamarosan kiértek az útvesztőnek is méltán nevezhető barlangrendszerből. Angyalok lévén nem lepődtek meg a kissé bizarr látványtól: egy hatalmas kupolacsarnokba érkeztek, pusztán annyi különbséggel, hogy ez kevésbé nyújtott dekoratív látványt. A fejük fölött hegyes sziklák csüngtek, a falakat a hömpölygő lávafolyam festette vörösre. A földi életnek itt már nincs nyoma. Előttük házak magasodtak, köztük embernek tetsző lények bolyongtak fáradhatatlanul.

- Kerüljük a feltűnést. – szólt Gabriel – Vegyük fel a leplet, rejtsük el a szárnyainkat… És Uriel… Csak semmi meggondolatlan lépés!
- Ugyan már, mit árthat nekünk ez a pár millió pogány lélek! – szellemeskedett Uriel – Mellesleg hamarabb is elterjedhetett volna a kereszténység…
- Ezen már aligha tudunk változtatni. Ha tudnánk, se tehetnénk meg. Nem bonthatjuk meg az egyensúlyt. És most menjünk!
- Valóban? Lucifer a purgatóriumból szerzett lelket! Ez mi, ha nem az egyensúly megbontása?! – értetlenkedett Uriel, miközben társa mellett haladt lehajtott fejjel.

Gabriel nem szólt. Tudta, hogy valahol igaza van társának.

A kies, fekete föld minden egyes lépésüknél kiadta dühét. Port dobott a talpak után, amiért őt tapossák. A két angyal elérte az első pár házat. Néhány üres tekintetű szempár végignézett rajtuk, majd gazdáikkal együtt folytatták céltalan útjukat.

Egyre beljebb és beljebb haladtak a házak között. Sűrűsödtek a lelkek. Gyermek, agg, és erkölcsösen élő pogány. Mind ide szorultak, a Pokol tornácára. Nem nyerhettek bebocsátást a Mennyek országába, hiszen nem ismerték a keresztet, a megváltást nem tapasztalhatták. Mindannyian szomjúhoztak a keresztségre, békét és nyugalmat akartak. Pletykák, üres szavak terjengtek, miszerint eljöhet egyszer a megváltás. Persze ezt is Lucifer táplálta beléjük, hamisan. Innen nem lehet elmenekülni. Haláluk után ezt a béklyót kellett felvenniük, és az idők végezetéig viselni.

A hőség ellenére fagyos légkör vette őket körül. Dermesztő látványt nyújtott számukra az a sok bolyongó lélek. "Elkerülhetetlen a feltűnés.", gondolta Gabriel.

Abban a pillanatban egy csontos kéz ragadta meg a karját. Uriel megállt társa mellett, arcukat még mindig csuklya takarta. Gabriel sem mozdult, csak várta a következményeket.

- Ismerlek téged! – hörögte a végtag gazdája. Ugyan olyan volt, mint a többi itteni kárhozott: testét rongyok fedték, lábai elüszkösödtek. Bőrét megfakította a több száz éves céltalan bolyongás, arca beesett, szemei hófehérek.
- Téged… Ismerlek! – nyögte újra. Gabriel lassan felemelte a fejét, és kéken izzó szemeivel a sorstalanra nézett.
- Angyal vagy! Hallottam már rólatok. – súgta amaz – Képesek vagytok a megváltásra…

Gabriel nem szólt, csak a megállítóját fürkészte, és közben azon gondolkozott mikor szabadul el a Pokol.

- Szabadíts ki innen bennünket… - kérlelte, majd fekete színű váladék buggyant ki a szája szélén.
- Nem tehetem. – hangzott a száraz válasz.
- Szabadíts fel bennünket, angyal! – ordított Gabriel arcába a félig élőhalottá változott lélek, miközben leszaggatta róla a köpenyt, ami eltakarta az angyal testét.
- Nincs mód arra, hogy a Mennybe kerüljetek, az arkangyalok nem válthatnak meg senkit az Úr akarata nélkül. – felelte Gabriel, miközben szárnyait kibontotta.

Uriel mindeddig szótlanul hallgatta a feszült társalgást. A környező lelkek is felfigyeltek rájuk, egyre közelebb és közelebb jöttek. Több ezer félig holt lény tartott feléjük.

- Milyen kár, hogy számodra nem lesz többé világosság. - vigyorodott el Uriel. Keze már a kardja markolatát szorította, várva a megfelelő pillanatot, mikor lesújthat vele.

A lény szeme elfeketült. Homlokán kidagadt az ér, szája rángatózni kezdett. Torkából ezer éves fájdalom tört ki, mely a többi, immár fenevadat is harcba szólította. Uriel egy pillanat alatt lecsapta a fejét, majd köpenyét eldobva újra célra tartott. Gabriel is hasonlóan cselekedett.

A szürkés föld lassan fekete iszapban tocsogott. Fehér szemű lelkek megcsonkított testei feküdtek mindenhol. A két angyal körül így is hatalmasodott a tömeg.

Uriel homlokán verejtékcsepp csorgott. Nincs megállás, küzdeni kell, vagy örökre fogságba esnek.
- Nem tudom, meddig bírjuk még, de jó lenne, ha használnád azt a mérhetetlen nagy tudásod! – kiáltotta oda Gabrielnek.
- Nem lehet csak úgy használni! Ahhoz súlyosabb helyzetben kell lennünk! – ordította vissza társának, miközben kardját egy újabb mellkasba döfte.

"Egyre nehezebb a küzdelem, és csak többen lesznek. Ennek sosem lesz vége!", zúgolódott Uriel. Hirtelen morajlás támadt, a hangzavar egy csorda vonulására emlékeztette az arkangyalt. Míg Gabriel kérdően pillantott társára, addig a holtak újult erőre kapva, ismét rohamra készültek.

A zaj egyre erősödött, majd félhomály lepte el a csatateret. Hörgő lények hatalmas áradata zúdult a házakra, csontok és deszkák törtek, vér folyt mindenütt. A hullám elpusztított mindent, ami elé került, a fehér szemek baljósan villogva közeledtek.

Uriel gyorsan reagált: szárnyaival szélvihart kavart, a vérszomjas élőhalottak könnyű tárgyként csapódtak a szikláknak, majd erőtlen hörgést hallatva végleg a kárhozottak útjára tértek. Lendületet vett, majd az ég felé szárnyalt. Látta, hogy Gabriel mellől elpártolt a szerencse. A harc hevében lábait lefogták, szárnyain egy-egy lélek csüngött, nem eresztve azt. A holtak áradata senkit sem kímélve temetett be mindent, köztük az arkangyalt is.

- Na… Ez már elég súlyos, nem?! – kiáltott le Uriel a hömpölygő tömegbe, meglepettségét nem színlelve.

Elült az áradat, azonban a küzdelem még tartott. Gabriel a tömeg alatt van, Uriel csak reménykedni tudott, hogy nem esett különösebb baja. Arcára a megkönnyebbülés ült ki, mikor látta, hogy a hullahegyek között sárgás fény szűrődött ki. Leszállt egy sziklacsúcsra, majd szárnyait maga elé húzta.

Abban a pillanatban hatalmas robajjal repültek szét a testek. Égő fáklyákként csapódtak a földbe. Gabriel körül tűzvihar tombolt, felégetve mindent, ami a közelében tartózkodott. Ő csak térdelt és kezeit összekulcsolva imádkozott. A tűzgyűrű kiszélesedett, újabb átkozott lelkeket emésztve fel. Minden lángokban állt. Még a sziklák is tüzet fogtak, olvadt magma csöpögött a mennyezetről, a hő lassan elviselhetetlenné vált. Gabriel felemelte a fejét, Uriel még látta mozgó ajkait, kinyíló szemeiben az izzó kékséget, majd mindent elöntött a vakító fehérség…

***
- Porból lettél, s porrá leszel. – vigyorodott el Uriel, miután az utolsó szenesedő hullát is maguk mögött hagyták. Az ismét beálló nyugalmat csak a Pokol morajlása törte meg néha. A két arkangyal egymás mellett haladt. Hófehér szárnyuk most szürkén díszelgett, arcukra vérfolt száradt.
- Már azt hittem, ott hagyod a fogad! – fakadt ki Gabrielre.
- Ugyan már… Ne légy komolytalan. – és megveregette barátja vállát.

Utolsó módosítás: 2011.08.02. 23:11

Az ördög nem alszik - Első fejezet

Beny12 | 2010.09.22. 21:39 | kategória: Az ördög nem alszik

A könnyű kard, melyet a Szent Fény kovácsolt, minden nehézség nélkül fúródott a földbe. A lenyugvó Nap vörösen izzott, búcsúzott a két vándortól. Remélte, hogy egyszer még viszont látja őket.

- Hát megérkeztünk… -, fújta ki magát Gabriel. Arcán megkeményedtek a vonások. Gondterhelten szemlélte az előttük tornyosuló sziklákat. A Pokol tornáca. Évezredek óta nem lépte át sem angyal, sem démon, és most pont ők fogják ezt megtenni?
- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! -, vigyorodott el Uriel. Szárnyait összehúzta, majd kiszedte a pengét a földből.
- Nem tudnád most az egyszer komolyan venni a megbízatást?! – csattant fel Gabriel. De mivel látta, hogy társa még mindig azzal bíbelődik, hogy a kardot behelyezze a hüvelybe, így nem firtatta tovább a dolgot. ”Miért pont őt kellett küldened, Uram?”.

A Nap lassan eltűnt a horizonton, és megjelentek az első csillagok is. Kísérteties csend lepte el a tájat: kiszáradt fák sötétlettek mögöttük, a füvet már kilométerekkel ezelőtt felváltotta a sivár, homokos talaj. Lehűlt a levegő, a két arkangyal lehelete már jól látszott.

Uriel a homokban kaparászott, lassan pergette az apró homokszemeket ujjai között. Szemében izgalom és tettvágy csillant. Hirtelen felállt, leporolta magát, majd elindult a sziklák felé. Válla felett odaszólt társának:
- Na, megyünk, vagy tátjuk még a szánkat?

Gabriel követte bajtársát. ”Igaza van, minden perc számít. Az elrabolt lélek nem tűr halasztást!” Újra egymás mellett álltak a sziklafalnál. A még meleg kövekre tették a kezüket, feszülten koncentráltak.

- Mehet? – kérdezte, miközben mereven a falra szegezte a tekintetét.
- Erre a kérdésedre vártam egész nap, Gabriel… Szerintem gyönyörködjünk még eme csodálatos sziklafalban. Főleg, hogy nem látok semmit! Csináld már! – Uriel szája mosolyra görbült, maga sem tudná megmondani miért. Számtalan küldetésben részt vett már az Úr nevében, de sosem érzett még ilyen elszántságot és izgalmat, mint most. Mégiscsak a Pokol legmélyebb bugyrába szándékoznak menni.

Gabriel valamit morgott magában. A két arkangyal aurája egyre fényesebb lett. Kezük kékes fényben úszott. Tenyerük alól apró erek kúsztak szét a sziklafalon. Mind vastagabbá nőttek, egyre nagyobb területet borítottak be. A pulzáló hálózat fényárral terítette be a szikla környékét. A lüktetés mindinkább felgyorsult, majd a kőhalom megadta magát.

Lelassult az idő. Ami normális esetben másodpercek alatt lezajlik, azt most percekben lehetett mérni. A szétrobbanó tömbök ott lebegtek a levegőben, lassan vánszorogva a föld felé, engedve a gravitációnak. A szikla gyomrában egy alagút húzódott. Évezredek óta érintetlen…

Az arkangyalok szótlanul léptek be az üregbe. Miután áthaladtak a kapun, az idő a visszájára fordult: a szikladarabok visszakerültek a helyükre. A kékes fény elhalni látszott, az erek visszahúzódtak. Ismét csend és nyugalom szállt az éjszakára.

A Holdat felhők takarták be, fénye beleremegett a látottakba…

Utolsó módosítás: 2011.08.02. 22:49

Mikor újra találkozunk

Beny12 | 2010.08.18. 20:34 | kategória: Szösszenet

„Egyszer rájössz majd… Ennek így kellett történnie.”

A Hold még javában evezett az égi folyón. Fénye teleragyogta az eget, csapásaival csillagokat hintett az égboltra…

A szobában félhomály uralkodott. A sötétítő függöny résein ezüstszálak szűrődtek a helyiségbe, becsíkozva mindent, amit értek. A férfi már egy ideje nem hunyta le a szemét, zakatolt az elméje. Állandóan azok a „mi van ha?” dolgok jártak az eszébe. Nem tudta eldönteni mi igaz, és mi csak a képzelete szüleménye. Álmodik… Sokszor, sok mindent. Van, hogy emlékszik rá, viszont a legtöbb ködbe vész.

Most is álmából riadt fel. Kábult állapotában még tisztán látta a képeket. Ahogy lassan kilépett az álomvilágból, úgy tűntek el a mozzanatok, emlékükkel együtt. Furcsa érzése ezen az éjjelen sem hagyta magára. Gondolataiba mélyedve már nem vett róla tudomást. Mint visszatérő vendéget köszönthette most is. Ma már nem fog tudni elaludni, gondolatait újra a lány töltötte ki… Mintha titkolna előle valamit…

Így telt el az éjszaka. A szürkeség uralma hanyatlott, helyére színek hatalmasodtak. A beszűrődő ezüstnyalábok aranyra váltottak. A Hold és a Nap évmilliós csatájából most újra az izzó gömb került ki győztesen. Pillanatok alatt elfoglalta trónját a horizonton.

A férfi a lányt nézte. Nagyon szerette, órákig képes lenne gyönyörködni benne, ha hagyná. Barna, bársonyos fürtjei lágyan omlottak a vállára. Hamvas bőrén megcsillant a napsugár. Vörös ajkai, mint a legszebb gyémánt… Eszébe juttatták az éjszakát. Ekkor találkozott a tekintetük. Kék szemében ott hullámzott az élet tengere. Pillantása olyan gyengéd, mégis belelát a lelkébe… De miért nem látja a vívódását?

Nem beszéltek, csak nézték egymást. A lány nyakában most is ott fityegett a medál, amit az első komoly találkozásuk alkalmával kapott ajándékba. Belsejében egy képet hordott, mely a férfit ábrázolta. Szemét furcsa homály lepte el. Szempillái összezárultak, majd egy könnycsepp bújt elő közöttük. „Holnap megkérem a kezét…” – gondolta a férfi.

Hamar eltelt a nap, mindketten csak késő délután értek haza. Néha egy-egy közös program töltötte ki az éjszakát, de általában otthon pihentek, és az aznapi fáradalmakat beszélték meg…

Eljött egy újabb éjjel. A Hold lassan evezett a csillagokkal teli óceánon. A férfit újra álmok gyötörték. Rossz érzése ezekben a víziókban erősödött fel leginkább. Mindig ugyan olyan álmokat lát… Ugyan az a vége… A lány… Nem, az nem lehet! Ártó szándékú szellemek, démonok szakítják el egymástól őket. Hol a pokol legforróbb bugyraiban vannak, hol egy ártatlannak tűnő társaságból kell menekülniük. Vérben forgó szempárok mustrálják szerelmét, ő pedig ha tesz is valamit, rendszerint elkésik vele…

A Nap ezen a reggelen is úgy kelt fel, mint eddig. Beszórta mosolyát az ablakokon. A férfiről azonban lepattantak. Az ágy szélén ült magába roskadva, egy cetlit szorongatott a kezébe: ”Sajnálom, nem tudom miért tettem”.

Kisírt szemeiben a bánat vert tanyát. Azon a reggelen már nem ébredt mellette a lány. Elment. Nem látta soha többé…

Napjait a szomorúság töltötte ki. Nem egyszer a szórakozóhelyek örömlányaiban kereste a boldogságot. Az alkohol a barátjává szegődött. Szívét mardosta a fájdalom. Hiába a gyűrű… Már nincs kinek az ujjára húzni!

Idővel lecsendesedett a lelkében dúló vihar. Feledésbe merült a lány, akit régen nagyon szeretett. Elesett, de ő képes volt felállni, és folytatni útját. Immár egy másik utat, mással… Családot alapított, tisztességes munkájából éltek. Születtek gyermekei is. Megtalálták egymásban a boldogságot…

Rohamosan telt az idő. Az férfi idős éveit élte már. Meglett öregember vált belőle. Gyermekei kirepültek a családi fészekből, ők is családot alapítottak. Az unokák minden héten eljöttek őt meglátogatni.

Egy tavaszi napon, mikor a kapualjban állt, egy kisiskolás csoport száguldott végig a járdán, élvezve a fiatalság ízét. Az öregember mosolyogva nézett utánuk, fiatalkorának legszebb évei jutottak az eszébe. A közelben apró lépteket hallott. Mire odafordította a fejét, a kopogás elhalkult. Gazdája megállt az agg férfi előtt, és egy hóvirágot nyújtott feléje.

Az öregember megdermedt csodálkozásában. Ráncos kezeivel görcsösen markolta a botját, amin támaszkodott. Torka elszorult, szívét mintha acélhurokkal szorítanák. Az a barna haj… Sosem látott még ehhez foghatót. Illetve mégis… Egyszer, nagyon régen… Piciny pirosló ajkak mosolyogtak rá. A kislány kitartóan nyújtotta a virágot az idős ember felé. Égszínkék szemei örömtől csillogtak. A férfi remegő kézzel vette át a hóvirágot, majd tekintete a kislány nyakában lógó aranyláncra tévedt, amire egy ismerős medaliont fűztek. A nyitott medálban egy kép függött. Egy idősödő nőt ábrázolt… Barna fürtök, vörös ajakak… Pedig azt hitte sosem látja viszont…

Szeméből könny csordult, rámosolygott a kislányra. Lassan gördült le a ráncos arcon. Végül egy apró ujj állta útját. A kislány letörölte az utolsó könnycseppet is a férfi arcáról. Úgy mosolygott rá, mintha ezer éve ismernék egymást. Leeresztette a kezét, még egy utolsó lágy mosolyt küldött az öregnek, aztán a társai után futott.

Az öregember remegő tekintettel nézett utána. A hóvirág ott tündökölt ráncos ujjai közt. A szorítás enyhült. Szíve újra a megszokott tempóban dobogott. Még nézte egy kicsit a futkározó gyerekeket, aztán ők is eltűntek a következő utcasarkon. Halk sóhajtást hallatott, majd öreges, csoszogó léptekkel útnak indult. Milyen rég nem találkoztak már…

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.