BigHairMan blogja

Csontbrigád

BigHairMan | 2010.05.25. 09:57 | kategória: A tudás mérföldköve

- Uram, a késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban...

Az idősebbeknek bizonyára nem kell mondani, kitől van ezen idézet.

Az ifjabbak pedig bizonyára nem olvastak még Rejtő Jenőt, ami óriási hiba. Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins és a többiek kalandjai letehetetlenek. A francia idegenlégió és Afrika olyan képét festi le nekünk Rejtő, amilyet sehol máshol nem olvashattok. Abba most nem megyek bele, hogy a mai napig nem biztos, hogy Rejtő járt Afrikában, és, hogy regényei méltánytalanul háttérbe szorultak a magyar irodalomban.
Könyvei rövidek, csak úgy árad belőlük a finom humor, a cinizmus, a hatalmas pofonok, a meglepő fordulatok és a mikor honnan előbukkanó mellékszereplőknek hitt főszereplők...

A Csontbrigád azonban egy kicsit kilóg a képből. 1938-ban íródott és telis-tele van az életről való elmélkedéssel, ami a korábbi tapasztalataim alapján egyáltalán nem jellemző a légiós regényeire. Persze a humor és a csavaros történet innen sem hiányozhat, mégis olyan borús, depresszív a regény légköre. Persze, mit vár az ember, ha halálraítélt kőtörők között játszódik a regény egy része...

Akik szeretik Rejtőt, azok bizonyára, már ezt a regényét is elolvasták. Akik csak ismerkednek vele, azok semmiképpen se ezzel folytassák, nehogy elmenjen tőle a kedvük.

- Akkor nincs baj, megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban...

Cathedral at the Sea

BigHairMan | 2010.05.23. 14:06 | kategória: A tudás mérföldköve

Nehéz szülés volt, szó se róla, pedig jó könyv...

Magyarul ezt a könyvet tuti, hogy sohasem vettem volna kezembe, azonban angolul szinten tartásnak, hogy ne felejtsek olyan sokat, vagy csak lassabban, tökéletes. Bár szakszöveget sokkal jobban szeretek olvasni, mert megtanulsz 20-30 szót, és már tudod is, hogy miről szól a dolog, nem kell feltétlenül minden oldalon ismeretlen szóval találkozni. E mellett viszont, csak, hogy a másik oldalt is védjem, olyan szépségekkel lehet találkozni az irodalmi szövegekben, amikre nem is gondolnánk.
Bizonyára senki sem csapja fel minden nap az idióma szótárt, hogy ezt és ezt a kifejezést, vajh' az ángliusok hogyan mondják, olvasás közben viszont hatalmas kincsekre lehet bukkanni. Mosolyogtam is többször, hogy jéé, hát ezek nem is bonyolítják annyira túl, mint esetleg gondolnánk.

Ildefonso Falcones - Cathedral at the Sea, azaz ha jól emlékszem Katedrális a tengeren a magyar fordítás, egy egyszerű történelmi fikció. A főhős, Arnau Estanyol életén keresztül betekintést nyerhetünk a XIV. századi Barcelona életébe. A történet fordulatos, miként az el is várható, csavar csavar hátán, a meglepő események csak úgy tülekednek minden oldalon. Megtudjuk mi fán terem a háború, a Földközi-tenger-i kereskedelem, hányadán állunk az Inkvizícióval, a zsidókkal, a nőkkel és persze kiderül, hogy 600 éve sem volt éppen fenékig tejfel a létezés...

Könnyedén elszáll a könyv 600 oldala. Eleinte, hú de sok van még, aztán meg, hinnye, hát ennyi elvarratlan szálat el lehet varrni ilyen kevés oldalon? Tisztára, mintha Winnetou-t olvasna az ember, minden oldal külön kaland. Szerencsére nincsenek a könyvben Jókai Mórt megszégyenítő leírások, dominálnak a párbeszédek, így nagyon könnyen érthető, pergő.

Ajánlom mindenkinek, aki egyrészt szereti a történelmi fikciókat, vagy csak szimplán nem szeretné elfelejteni a nem nagyon sűrűn használt angolját.

Kína - barát vagy ellenség?

BigHairMan | 2010.03.22. 11:42 | kategória: A tudás mérföldköve

Bizonyára mindenki hallott már ezt-azt Kínáról. Valaki azért, mert a kínai termékek elárasztják a világot, valaki kínai kaja kapcsán halott felőlük, néhányan pedig tanulmányaink során futottunk össze ezzel a több, mint 4000 éves országgal, kultúrával.

Hogy Kína barátunk-e, vagy ellenségünk? Én szívesebben tekintenék rájuk barátként, illetve semmiképpen sem ellenségként. Mégiscsak riasztó, amit Mao Ce-tung mondott a hidegháború alatt az éppen aktuális szovjet pártfőtitkárnak, amikor az esetleges atomháború kapcsán arra jutott hogy, való igaz, a Föld lakosságának 75%-a elpusztulna, de azért 200 millió kínai így is túlélné a dolgot.

Hugo de Burgh - Kína barát vagy ellenség című könyve amolyan összefoglaló. Ha valaki semmit nem tud a modern Kínáról, akkor ezt könyvet emelje le a polcról. 40 rövidke fejezetben foglalja össze az író tapasztalatait Kínáról, ahol éveken keresztül tudósított többek között a BBC-nek is.

Ugyan érint társadalmi és kulturális témákat is a szerző, én mégis inkább azt mondanám, egyértelműen a gazdasági kérdések és tényezők részletesebb elemzése és bemutatása volt a könyv célja.

Olyan Kína tárul elénk, amely igyekszik átvenni a bevált nyugati módszereket, legyen szó egészségbiztosításról, vagy emberi jogokról, a Nyugat mindezek ellenére sem képes megérteni, hogy ez nem így megy, nem lehet egy jóval öregebb civilizációra csak úgy ukmukkfukk ráhúzni a demokráciát és a piacgazdaságot. Kínában minden egy kicsit másként működik, kicsit összetettebb, kicsit korruptabb és a legfontosabb talán, hogy éppen olyan változáson mennek keresztül, amihez hasonlót Európában csak a kommunizmus alól felszabaduló nemzetek éltek át.
A 80-as években elkezdődött reformhullám most ért el oda, hogy az emberi és egyéb jogok kerültek sorra. Mind az elitnek, mind a népnek szoknia kell, hogy puhul a hatalom.
Olyasmit élnek át, mint amikor a Szovjetunióban Hruscsov a pártkongresszuson elmondta, hogy Sztálin atyuska talán mégsem akkora jótevő, mint amekkorának beállították. Persze olyan harsányan nem szabad Mao-t kritizálni, de már nem börtönöznek be mindenkit, akinek más a véleménye.

Szóval, ha választanom kellene semmiképpen sem tekintenék rájuk ellenségként, ha pedig mégis úgy döntenek, hogy világhódító útra adják a fejüket, akkor majd úgy állunk velük szemben, mint a székelyek.
(Mert rendben van, hogy ti olyan sokan vagytok, mi meg ilyen kevesen - mondja a székely tábornok a kínainak a Kárpátok tetején -, de a csata végeztével hova temetünk mi ennyi kínait? )

Elveszett sors

BigHairMan | 2010.03.10. 10:18 | kategória: A tudás mérföldköve

Óriási baj van. Szórakozásból vettem elő a Kerenszkij Vére trilógiát és most, hogy elolvastam nem ereszt, beszippantott. Hát ennyi időm nincsen olvasni! Bár, ha megnyerném a lottót, akkor talán. Ezen alapprobléma pedig számos másikat is okozott. Ugye, újabb végtelenül hosszú könyvfolyamba szerettem bele, akárcsak a Dűne, de ami igazán húsba vágó és szívfacsaró, hogy kedvenc könyvesboltom polcán ott sorakozik az összes eddig magyarul megjelent Battletech regény és csorog a nyálam, leemelni viszont nincs miből egyelőre. Sürgős válaszlépésekre lesz szükség.

Egyébként végig, a három kötet alatt olyan érzésem volt, mint amikor annak idején először láttam a Lost-ot. Na, mi lesz már a következő részben, mi derül ki az újabb fejezetben? Az a milliónyi korábbi eseményekre való utalás meg csak még jobban felcsigázott, hogy olvassam el a többi könyvet is...

Szóval a Kerenszkij Vére trilógia befejező kötete az Elveszett sors címet viseli. Hogy itt éppen kinek, vagy minek az elveszett sorsára gondolt a szerző, még nem világos előttem, de hogy fején találta szöget nem kérdés.

Kicsit a történésekről. A 300 éve eltűnt klánok, hirtelen felbukkannak a Belső Szférában és kifordítják sarkaikból a világot. Mint azt az előző bejegyzésben írtam intrika, fordulatok, kényszerszövetségek, szerelmek váltják egymást gyorsan, csak bírd követni, hogy éppen ki kit utál miért, kinek a kutyája pisilte le a kertedet évekkel ezelőtt, mert valaki megkérte rá stb., stb. A végén happy is, meg end is, csak nem happy end. Boldogok vagyunk, mert a Klánok megtorpantak, egy kosár ember megmenekült, a Komsztár új prímást kapott, Phelan Kell kán lett és Victor meg Omi mégis válthattak levelet. Ugyanakkor vége a nyugalomnak, hiszen a kapellánok csak nem férnek a bőrükbe, a klánokkal kötött béke pedig mindössze 15 évig tart.

Ha netalántán rengeteg szabadidőtök van és nem tudtok mit kezdeni vele, akkor nyugodtan kezdjetek neki a Battletech regényeknek.

Utolsó módosítás: 2010.03.10. 10:26

A vér szava

BigHairMan | 2010.03.05. 21:49 | kategória: A tudás mérföldköve

Érdekes módon iszonyatosan jó érzékkel tudok hosszú történetek, trilógiák, vagy egymásra épülő történések közepébe nyúlni. Annak idején Zsoldos Péter A feladat című regényéről azt se tudtam, hogy trilógia, azt meg pláne nem, hogy ez az utolsó kötet. Hasonlóképpen esett ez Asimov könyveivel, elsőnek sikerült az alapítvány trilógiát elolvasni, csak utána derült fény arra, hogy a robot - alapítvány - birodalom hármasból az alapítvány igencsak a történések közepén-végén van, nem pedig az elején.

Nem történt ez másképp a Battletech sorozattal sem. Egyszerű kíváncsiságból vettem meg a Kerenszkij Vére trilógia köteteit, mert ha már annyi battletech könyv sorakozik a boltok polcán, akkor annyira csak nem lehet rossz. Addig, amíg nem tudom megvenni az összes Dűne kötetet, hogy egymásután rágjam magam át rajtuk, addig ezzel szórakoztatom magam.

A trilógia első része a Halálos örökség, bár mindig halálos ökörséget mondok. Ezt nem is emlékszem már mikor olvastam, ezzel együtt nem okozott gondot ismét felvenni a történet fonalát, ott, ahol A vér szava folytatódik.

A battletech univerzumban, ahogy az általában lenni szokott az emberekkel, már régen kirajzottunk a világegyetembe és igyekeztünk minél több golyóbist az uralmunk alá hajtani. Mindezt főként embereknél hatalmasabb robotokkal, battletech-ekkel. (Ezeken a titáni gépeken aztán lézer lézer hátán, nem is beszélve a rakéták végeláthatatlan fajtáiról. Ember legyen a talpán, aki a társasjáték formában is létező figuráknál mindezt észben tudja tartani.) Ez adja szerintem az egyik plusz ízt, amiért érdemes belekukkantani a Belső Szféra és a Periféria történéseibe. No de, nem is mi lennénk, ha nem lenne első dolgunk összekapni azon, hogy a másik szemétdombja nagyobb, mint az enyém. Eképpen kezdődik hát az az 1100 éves történelem, melyet igyekeznek több, mint 60 könyvvel elmesélni nekünk. Híres emberek, uralkodóházak, szövetségek, fordulatok, érdekek jönnek-mennek. Állandó viszont a folyamatos visszautalás kisebb-nagyobb hőstettekre - persze oldalfüggő, hogy jó volt-e xy halála vagy sem -, szívességekre, történetileg korábbi könyvekben elmesélt eseményekre. Ez annyira nem ront az olvasói élményen, ha valaki nem kronológiai sorrendben olvassa a könyveket, inkább csak arra sarkall - legalábbis engem -, hogy elolvassam a többi könyvet is. Illetve állandó a pergő fogalmazásmód, képszerű leírások. Általában vagy csataleírásról informálódhatunk egy-egy fejezetben, vagy pedig az érdekek különböző egymásnak feszülését tolmácsolják nekünk a szereplők. Imitt-amott egy kis filozófia, bolygók története, humor stb., szóval a hátteret is gazdagon ismertetik, nehogy már sivárnak és élettelennek képzeljük el a battletech univerzumot.

Michael A. Stackpole jegyzi a Kerenszkij Vére trilógia mellett még számos másik battletech regényt is, azonban ezek jelentek meg először magyarul. A történésekbe 3051-ben kapcsolódunk, amikor is újfent felgyorsulnak az események. Itt aztán mindenki mindenki ellen, csakhogy Thomas Hobbes boldog lehessen, aztán persze a történet előrehaladtával egyre árnyaltabbá válik a kép és majd minden a harmadik kötetben fog kiderülni, illetve ér véget. Olyan jól van felépítve a több szálon és helyszínen futó történet, hogy szinte képtelenség letenni a könyvet és hatalmába kerít a "na csak még egy fejezetet hadd olvassak el" érzés.

Ha pedig már magunkba szívtuk az összes battletech regényt, de még mindig vágyunk arra, hogy lássuk mivé lettek az uralkodóházak, mi lett a zsoldosokkal, akkor csak bátran vessük bele magunkat a Mechwarrior - Sötét kor regényekbe. Még nincs annyi belőlük, mint a battletechekből, mindez azonban csak idő kérdése...

1001 h*lye tanács fogyókúrázóknak

BigHairMan | 2010.03.01. 08:41 | kategória: A tudás mérföldköve

Ha nem is 1001, és nem is fogyókúrázóknak szól, illetve csak átvitt értelemben, a többi egyébként igaz. Szükségem volt, valami könnyed olvasmányra és nagyon fején találtam a szöget.

Sinkó Péter - 1001 hülye tanácsa fogyókúrázóknak az előző rendszer görbe tükre. De mennyire görbe! Ha az előző rendszeren akarunk jót mulatni, akkor a Tanú című filmet szokás emlegetni, bár ha jobban belegondolok, a Tanú láttán akár sírhatnánk is, hogy ez tényleg így működött. Amennyiben még ennél is komolyabb dologra vágyna az ember, vesse rá magát Orwell 1984-ére és miután leteszi a könyvet Orwell-t jósnak fogja tartani, pedig ő maga életében nem látott kommunizmust és szocializmust sem testközelből...

Illenék ebből a néhány tanácsból számosat megfogadnunk, mert majd' mindegyik anekdota elférne ma is egy hasonszőrű tanácscsokorban.
Csuda egy nép vagyunk, mert ennyire pesszimista ország kevés van, mégis sírva vigadunk és az asztalt csapkodva röhögünk saját bajainkon, kínjainkon.

Nem kell ide sok, épp csak annyi, hogy a minket védő angyalnak ne kelljen ventilátorékszíjnak állnia a MALÉV-nál és máris jobb lenne...

A mese bűvölete, A vak Sámson és a Magyar néphit és népszokások

BigHairMan | 2010.02.18. 12:24 | kategória: A tudás mérföldköve

Igazából, akár szégyellhetném is magam, illetve nem is tudom pontosan, hogy mit kellene érezzek...

Nem is emlékszem mikor történt velem utoljára olyan, hogy egyszerűen letettem egy könyvet, mert nem tetszett, sőt nem értettem egyet azzal, ami le van benne írva. Könyvet tettem már félre korábban is, hiszen a Winnetou-t a mai napig nem fejeztem be és a Tao te Kinggel, az Út és erény könyvével sem haladok gyorsan. Mégiscsak tele van néhány ezer év filozófiai tapasztalataival, nem lehet csak úgy ukmukfukk elolvasni, noha mindössze 70 oldal. Jut is eszembe, a Gyalog-galoppot sem olvastam el a mai napig, pedig az is valami 70 oldal, de a felénél még sosem jutottam tovább. A filmet kismilliószor láttam már, de a könyvet, valahogy képtelen vagyok végigolvasni. Nem értem.

Ugye az, hogy szeretek olvasni, nem kérdés. Ha mindenképpen vissza kellene emlékezni rá, azt mondanám, hogy az Emil és a detektívek volt az első olyan könyv, amit magamtól vettem a kezembe, nem pedig azért, mert mondjuk kötelező olvasmány volt. Gimis koromban a II. világháborús könyveket faltam. Eleinte a történelmi leíró könyveket, aztán később következtek a regények, mint mondjuk Heinrich Böll, vagy Robert Merle művei. Aztán egy karácsonyra megkaptam Philip K. Dicktől az Ember a fellegvárbant. Ez alternatív történelmi regény, amelyben a németek és a japánok nyernek és osztozkodnak Amerikán. Itt nyergeltem át a science-fictionre. A Szukits-féle Asimov köteteken napok alatt rágtam át magam és folyamatosan ismerkedtem meg az újabb és újabb sci-fi könyvekkel, ez a mániám azóta is, természetesen néhány oldalhajtással, kitekintéssel más témákra is...

Így került a kezembe Bruno Bettleheim A mesék bűvölete című könyve. Főleg Grimm meséket elemez, mert szerinte általánosságban többet nem ismernek az emberek és ebben van is ráció. Az más kérdés, hogy ha elétették volna Benedek Elek bármelyik mesegyűjteményét, akkor még mindig elemezne... Jó könyv ez, csak éppen közel 80 éve íródott ezért nem ússzuk meg Freud nélkül. Ezzel nem is lenne gond, ha tetszenének Freud gondolatai és eredményei, de nem tetszenek. Biztos, hogy előbb-utóbb ezt a könyvet is elolvasom, talán majd ugyanolyan jó időben veszem elő újra, mint a Rock történetét.
Hasonló okból tettem le Aldous Huxley A vak Sámson című regényét. Egyszerűen rosszkor vettem elő, most nem ilyesmit kellene bújnom. Egyébként irtó jó regény, a főhős életében ugrál előre-hátra és írja le annak vívódásait. A könyv 1936 környékén jelent meg és mondhatni tökéletes angol korrajz. Nagyon szeretem az ilyen elmélkedős, válaszkeresős regényeket, szóval bizonyára újra neki fogok ugrani.
A harmadik letett könyvre kifejezetten haragszom. Azért vettem kezembe, mert ilyesmit kellene olvasni, de annyi ostobaság van benne, hogy nem olvashatom el. Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című szintén majd' 90 éves könyvéről van szó. Ott pattant el a cérna, amikor számtalan szavunkra szláv eredetűséget aggatott. Ne vicceljünk már. Évezredes írásbeliségünk van, lásd rovásírás, de szavainkat kénytelenek voltunk a "furkósbottal kergető" szlávoktól kölcsönözni? Egy valamire is való magyar gyerek majdhogynem hamarabb tudott lovagolni, mint járni, de a ló szavunk szláv eredetű? Vicc!

Lerántva a leplet a milyen témájú könyveket is kellene bújni kérdésről, magyarsággal kapcsolatos könyveket kellene falni! Idegenvezetőnek tanulok jelenleg, és mivel idegent, csak Magyarországon vezethetek, így illene minél jobban tisztában lenni, hogy mi merre hány méter. Például bizonyára sokkal jobban érdekli a külföldiai turistát egy mese, mint például egy templom, amiből nála is van elég és az útikönyvből ki tudja olvasni, hogy ki építette, miért és különben is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez fölösleges tudás lenne, de ha azt akarom, hogy jó kedvvel menjen haza a látogató, akkor szórakoztatni kellene, nem pedig száraz adatokkal traktálni. Jó példa erre a Görögbe fogadva című film olympiai jelenete, amikor az egyik turista megkérdezi, hogy mégis miért dőltek ott ki azok az oszlopok? Ahelyett, hogy egy régi-régi földrengést adott volna válaszként az idegenvezető, azt mondta, ezek Zeusz haragjától dőltek ki. Mennyivel érdekesebb, nemde? Szóval valami ilyesmire törekednék én is és ehhez a meséken, mondákon, regéken néphiedelmeken és népszokásokon át vezet az út!

A magyarok nyilaitól ment meg Uram minket!

A Rock története 50-es 60-as évek

BigHairMan | 2010.01.28. 10:33 | kategória: A tudás mérföldköve

Ennek a könyvnek, mindössze két hibája van. Ez egyik, hogy vége van. Miért nem tartott tovább? Olyan szívesen olvastam volna még a Királyról, a Beatles-ről, Hendrixről, Woodstockról, a Pokol angyalairól, a Jefferson Airplane-ről és mindenki másról is. Ebből a könyvből csak úgy árad a rock iránti tisztelet, mély alázat és a zene végtelen szeretete.
Jávorszky Béla és Sebők János - A Rock története 50-es, 60-as évek című könyve pontosan olyan, mint amilyennek a borító hátulján leírják. Aprólékosan részletgazdag, olvasmányos és szinte letehetetlen. Azonban, ha letehetetlen, akkor velem hogy fordulhatott mégis elő, hogy korábban 200 oldal után letettem? Nem tudom, de bizonyos, hogy jókor tettem le, jókor vettem újra elő. A Király feltűnése előtt tettem le, viszont amikor idén újra felvettem, akkor összességében láttam az utat Elvistől egészen a Led Zeppelinig, vagyis jó helyen tartottam szünetet.
Az Elvis előtti történések azért voltak fontosak, hogy megértsem miért és hogyan lett Elvis, a Királyt követőek pedig azért fontosak, mert amikor magába szippantott a rock, később a metál zene, mindig is érdekelt, hogy mindezek honnan jöttek, miből lettek.
Első zenei élményemre nem emlékszek, illetve egy Üveges Csirkeszemek nevű együttes koncertjén voltam, amiből egyes egyedül a Zuk-ukra felfestett csirke maradt meg, semmi más. Később Ennio Morricone és Vangelis szólt általában, illetve nagyon-nagyon régen Sláger rádió. Így tuti, hogy kapcsolatba kerültem a rockkal, csak nem olyan tudatosan.
Aztán gimiben a fülembe dugták a System of a Down - Chop Suey című számát, és onnantól nem volt megállás, a rock és metál világa magával ragadott, beszippantott és azóta is szorosan tart, legnagyobb örömömre.
Miután felfedeztem magamnak a metált, visszafelé haladva már célirányosan ismertem meg a kemény rockot és később a rock and rollt. Többször mondtam is Apámnak, nem szégyelli magát, amiért a bakeliten meglévő Deep Purple és Pink Floyd albumokat altatóként soha nem játszotta le. A The Wall albumot rojtosra hallgattam bakeliten.
Ezt követte a mid van lemezed, add kölcsön felmásolom korszak, csak úgy özönlöttek a winchesteremre a zenék.
Közben igyekeztem nem csak fülileg, hanem szellemileg is elmélyülni a témában. Így olvastam el Sebők János - Rock a vasfüggöny mögött című könyvét, amitől megint csak számos számos fehér folt vált színessé. Évekig olvastam a Metal Hammert is, aztán ráuntam, mert a zene történetét összefoglaló, vagy boncolgató írások hiányoztak belőle és ha jól tudom, ma sem ezekkel van tele az újság.
Időközben elkezdtem fesztiválokra is járni. Első élményem a 2003-as Hegyalja fesztivál, illetve a SZIGET és végül novemberben a Helloween PeCsa-beli koncertje. Fölösleges a két fesztivált egymáshoz hasonlítgatni, ég és föld. Ettől kezdve egészen tavalyig az összes SZIGET-en ott voltam, elejétől a végéig.
ERASMUS-ösztöndíjasként Angliában vettem egy Bang Your Head című könyvet, ami már kifejezetten a metál történetével foglalkozik, azt is alig bírtam letenni.
Ezekben a könyvekben mindig az tetszett, amellett hogy leírták a zenei irányzatok kialakulását, történetét, jeles képviselőit, mindig volt/van bennük számtalan apróság, gondolok itt olyasmire, hogy a Beatles Please, please me című száma tisztelgés Roy Orbison előtt, vagy, hogy a Smoke on the Water a Deep Purple-től egy svájci fesztivál Frank Zappa konertjéről szól, ahol kigyulladt a függöny és a zenekar a koncert helyét adó szálloda melletti tó partján a víztükörben figyeli, miként ég a szálloda... Ezek az apróságok teszik számomra könnyen megjegyezhetővé az egymást követő dolgokat, illetve, hogy komplett egészként, folyamatként lássam a rockot.
A könyv második és elszomorító hibája pedig nem más, minthogy telis-tele van helyesírási, nyelvtani és stilisztikai hibákkal. Rettenetesen bosszantó és az olvasási élményt nagyon el tudja rontani, hogy nem volt olyan oldal szinte, ahol ne lett volna egy elírás, eggyel több szó, mint kellett volna, vagy valami hasonló apró hiba, amit egy egyszeri újraolvasással meg lehetett volna szüntetni. Azt nem mondom, hogy a könyvből csak erre fogok emlékezni, de ez óriási és egyre többször előforduló hiba.
Viszont bánatra okunk nincsen, hiszen már megjelent a második kötet, a 70-es évek története és mindössze pénz és idő kérdése, mikor születik arról a kötetről is blogbejegyezés.

Búcsúzóul, miként azt a Kinks is megénekelte, You really got me! és persze, én ezért nagyon hálás vagyok.

Utolsó módosítás: 2010.05.23. 14:07

Így tanulok nyelveket

BigHairMan | 2010.01.10. 09:35 | kategória: A tudás mérföldköve

Mindig is utáltam a nyelvi órákat gimnáziumban, főleg az angolt. Nem maga a nyelv miatt, hanem a tanítás mikéntje végett. Olvasd el az olvasmányt, tanuld meg az összes szót, amit nem ismersz, aztán jöhet a nyelvtan, ezt is tessék tudni azonnal, kivételekkel együtt, majd jöhetnek a munkafüzet feladatai. Helló, és beszélni? Tetszik tudni, kommunikáció! Ha összefutok egy külföldiaival, mit mondok neki? Hogyan kell kiejteni, mik a beszéd formulái, hogyan beszélnek az angolok?
Még szerencse, hogy az ősök beírattak nyelviskolába, fenekestül fordult fel a világ. Érdekes módon ezen a nyelven beszélni is lehet! Nézzenek már oda! A nyelviskolában maximum a nyelvtan elmagyarázásakor váltott az éppen aktuális tanárunk - mert ugye néhány szintenként váltották egymást, hogy ne szokjuk meg a kiejtésüket, - magyarra, egyébként meg végig ánglius nyelven fojt, még a rendcsinálás is. Apró különbségek Vincent...
Hú, de utált az angoltanárnőm, amikor 4. félévkor kénytelen volt ötöst írni a naplóba, mert már volt nyelvvizsgám. Én még a régi rendszerben jártam gimnáziumba, tudom, ma már ilyenekkel nem lehet mentességet szerezni. Addig végig 3-as voltam angolból, mert a nyelvtant sose tanultam meg rendesen, viszont nem volt olyan téma, amiben ne tudtam volna elmondani a kínomat-bánatomat fesztelenül, anélkül, hogy közben meg-megállok két mondat között. Ellentétben osztálytársaimmal, akik ugye nem jártak nyelviskolába - nem találkoztak egy teljesen másfajta módszerrel és megközelítéssel - , alig beszéltek és szinte már fizikai fájdalmat okozott mekegésük végét kivárni.

A némettel más a helyzet, azt szinte mindig utáltam. Túlságosan precíz nyelv, én meg túlságosan szerteszét vagyok. Mégis, amikor fordítottunk, akkor valahogy mindenféle ellenérzésem elszállt és alig vártam, hogy újra német óra legyen, fordítsunk, fordítsunk.

A főiskolán félig-meddig fordult a kocka. Angolból, ha nem nyerem meg az ERASMUS-ösztöndíjat és nem töltök fél évet Angliában, akkor majdhogynem beszélni is elfelejtettem volna, mert amit nekünk a főiskolán tanítás címén műveltek, az a béke ülepe alatt leledzett, de nagyon mélyen. A német jól indult, mivel anyanyelvi tanárt kaptunk, aki nem tudott magyarul, így csak a német maradt, mert angolul se volt hajlandó megszólalni, maximum a tantermen kívül. Aztán következett egy magyar anyanyelvű tanár, akivel szinte orrba-szájba fordítottunk. Ráadásul, nagyon jó fej volt, így még némi kedvem is volt a némethez! Ezzel együtt, csak kettesre szigorlatoztam, de így nem örültem még kettesnek.

Manapság szinte teljesen más a helyzet. A hét 5 munkanapjából 3 délutánt német tanulással töltök. Azért ilyen intenzíven teljesen más, mint amikor van még mellette egy kosár más tantárgy. Ráadásul a tanárunk irtó jól magyaráz. Van olyan dolog, amit tizenévnyi nyelvtanulás után ő rakott rendbe a fejemben. Amikor rádöbbentem, hogy az adott dolog hogy van, és hogy én ezt eddig nem is tudtam... Mondjuk vele se beszélünk sokat, mert még ismétléssel töltjük napjainkat, de megnyugtatott, eljön még az az idő, amikor rojtosra fogjuk beszélni a szánkat. Igen, így van is kedvem nyelvet tanulni. Sőt!

Nem mellesleg arra is rájöttem, hogy olvasni kell sokat! Nem azért, hogy állandóan a szótárt lapozgassuk és 2 oldal után letegyük a könyvet, hogy nem értem és nehéz a szótár, hanem azért, mert így lehet a legkönnyebben találkozni a nyelvvel anyanyelvi környezetében. Néhány könyv átrágása után fog csak mutatkozni az eredmény, például olyan apróságokban, hogy nem tévesztem el a szórendet, mert emlékszek majd egy olyan mondatra, amiben a határozók olyan sorrendben követték egymást vagy számos igének megtanulom a múltidejű alakját, stb., stb. A másik különösen hatalmas segítség, amivel ugye nyitott ajtót döngetek, mert akinek van egy csepp esze, régóta műveli, hogy a filmeket angolul, angol felirattal, az én esetemben németül német felirattal nézik! Még gimisként szoktam erre rá, aztán a sorozatok megjelenésével magával rántott a gépszíj. A külföldiai nyelvű zenehallgatásról már nem is beszélek, a dalszövegek esetleges lefordítását, meg csak zárójelben jegyzem meg...

Így, azt hiszem, a legjobbkor olvastam el Lomb Kató - Így tanulok nyelveket című kis könyvét. Nem tudom, hogy él e még az író, de egy 16 nyelvű tolmácsról van szó. A könyv mindösszesen 160 oldal, de mindegyik fejezete kincset ér. Számtalan apró trükköt, tanácsot ad, miként lehet könnyen vagy okosan nyelvet tanulni. Ami pedig különösen tetszik, hogy teljesen más módszereket ajánl, mint amivel az iskolákban találkozol. 16 nyelv megtanulása után, akár még hinni is lehet neki. Ja, azt nem is említettem, hogy számos európai nyelven kívül japánul és kínaiul sem adják el a piacon, amely nyelveket ugye nem tartunk könnyűnek, elég ha csak a kínaiak és japánok hieroglif írására gondolunk, vagy a japánok 3 beszédmodorára, attól függően, hogy éppen kivel beszélnek...

Szóval, németre fel! "Olvasni, olvasni, olvasni" mondotta volt 6. Lenin, vagy valami hasonlót...

Utolsó módosítás: 2010.01.10. 09:46

A gójátékos

BigHairMan | 2010.01.02. 20:54 | kategória: A tudás mérföldköve

Évek óta szerettem volna úgy kezdeni egy évet, hogy leírom miket olvastam el. Így nagyon kapóra jött az újév.

Bár néhány könyvem kicsit kilóg majd a sorból, hiszen még tavaly kezdtem őket olvasni, de befejezésüket az idei évre terveztem. Előbb-utóbb tehát már csak és kizárólag olyan könyvekről és olvasásuk miértjéről/mikéntjéről fogok szólni, melyeket idén vettem először kezembe.

Nincsen előre felállított sorrend, bár ha csak és kizárólag azzal kellene foglalkoznom, hogy olvasok, akkor a teljes Dűne sorozat biztos előkelő helyen állna listámon. Van olyan könyv, amit rögtön, miután megkapok, vagy megveszek elolvasok, de olyan eset is előferdült már, hogy csak hosszú hónapok után vettem le egyre több könyvet tartó polcaimról egy-egy kötetet és olvastam végig.

Nincs kedvenc könyvolvasó helyem, vagy pózom, vagy bármi; könyvfüggő, hogy ülve, fekve, vagy netalán tán a király által is gyalog látogatott helyen végzek egy könyvvel. Egyetlen egy dolog fontos, hogy csend legyen. Hangzavarban nem tudok olvasni. Fonák módon, ahhoz, hogy csend legyen gyakran komolyzenét hívok segítségül. Vivaldi alatt például kifejezetten jól lehet olvasni, de tulajdonképpen ha nincsen vokál a zenében, akkor bármilyen komolyzenei szerzőre egyhamar elcsendesedik a környezetem és olvasok. Emellett még Vangelisre lehet számítani, ha olvasásról van szó, csak tudni kell melyik albumában nincsen ének...

Hogy miféle könyvek várhatóak? Mivel jelenleg idegenvezetést tanulok elképzelhető, sőt szinte biztos, hogy ezzel kapcsolatos dolgok is megfordulnak majd a kezeim között, de polcomon is sorakozik néhány olyan kötet, melyeket szeretnék már elolvasni. A témát illetően lesz itt science-fiction, mert ez a fajta irodalom képes a leginkább kiragadni ebből a világból; biztos, hogy sorra fog kerülni Fukuyama-tól a történelem vége és más a XX. század második felével és végével foglalkozó könyv.
Nem szeretem a vallás szót, mert automatikusan a kereszténység jut róla eszembe, amit képmutatásnak, az emberek átverésének és félrevezetésének tartok, mégis ezzel a kifejezéssel lehet jellemezni a Tao te Kinget, azaz az Út és az erény könyvét, mellyel rettenetesen lassan haladok, de annál jobban élvezem.
Sokat szoktam gondolkodni, igyekszek magamat megtalálni és megérteni, így kikerülhetetlen, hogy a karácsonyra kapott A mese bűvölete is elolvasás tárgya legyen, még az idén...

Most, hogy magamnak akár ellentmondva is leírtam, hogy mi remélhetőleg számos leendő bejegyzéseimnek célja, akár el is árulhatnám, mi volt az év első könyve.
Ez pedig nem más, mint Sa Shan - A gójátékos című műve. Az író egy Franciaországban élő kínai hölgyemény, irománya pedig a japánok által megszállni készült Mandzsúriába kalauzol minket. Eddig ahány keleti, vagy távol-keleti regényt olvastam, mindegyik tele volt olyan szavakkal, főleg melléknevekkel, amelyek annyira képletessé tették a történeteket, jellemrajzokat, tájleírásokat, hogy szinte a szememet se kellett becsuknom és máris láttam magam előtt a tájat, az embereket. Valamit nagyon tudhatnak a fordítóink, már-már varázsolnak a szavakkal. A történetről nem mesélnék sokat, inkább a címben említett játékról.

A gó egy több, mint 4000 éves kínai táblás játék, amit valaha jóslásra is használtak, mivel legnagyobb kiterjedésében egy 19-szer 19-es négyzetrácsos pályán játszák, a fehér, illetve fekete köveket pedig a rácspontokra teszik. A tábla 361 rácspontja tette alkalmassá a jóslásra. A játék rémesen egyszerű, be kell keríteni az ellenfél köveit. Nehezebb, mint a sakk és még nem készítettek olyan gó programot, amit egy közepes szintű játékos is ne tudott volna megverni, ellentétben a sakkal. Azért nehezebb, mert a kövek nem maradnak a játék végéig a helyükön, ha leütik őket, helyük üresen marad, természetesen megint csak nem a játék végéig, ekképp nő a lehetséges lépések száma meredekebben, mint a sakkban...

Két évvel ezelőtt a SZIGET-en tanítottak meg gó-zni. Kb. 5 percig tartott, míg beleszerettem. Egy délutánon át okosítottak, hogy miként is van ez a játék. Miután kijöttem a logikai játékok sátrából, úgy fájt a fejem, mint még soha, régen figyeltem ennyire oda valamire. Azóta sajnos kevés alkalmam nyílt gó-zni. Ugyan a neten naphosszat játszhatnék, de azt személytelennek érzem, sokkal jobban szeretem, ha látom játékos partneremet. Ha minden jól alakul, akkor talán találtam valakit, aki fogékony az ilyesmire és sokat is fogunk találkozni, gyorsan megtanítom gó-zni, hogy aztán órákon át izzasszuk egymást a tábla fölé görnyedve.

Madarat tolláról, engem könyvemről. Mond meg miket olvastál utoljára, megmondom ki vagy. Hát hogyne!

Néhány nap és átrágom magam egy Lomb Kató könyvön...

Mert bizonyos mértékig a könyv az ember legjobb barátja.

Utolsó módosítás: 2010.01.03. 12:28

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.