Pras blogja

Vasúti archetípusok

Pras | 2015.05.22. 23:07 | kategória: Magyarisztán

PRO-PROLÓGUS
Megtévedt Olvasóm, a helyzet az, hogy valóban a nagysikerű(?), évek óta futó(?) sínvas-sorozat legújabb (pontosan az ötödik) darabja pihen épp a monitorodon, hiába pillantasz a posztra hatodszor is hitetlenkedve. Bár eredeti formájában nem mai darab, mivel több olyan kategóriával is körülírható a mű, melyek legyakrabban minimum polgári magánvádas eljárások során hangzanak el, több mint egy évig egy elfeledett (a részletek iránt fogékonyaknak „Minden sz*r” elnevezésű) mappa mélyén hevert és nem is szándékoztam publikálni, most azonban újra sikerült leülnie mellém egy gyereknek, aki az utazásának hangulatosabbá tételére véreshurkát rántott elő édes hamburgerzsemlyével. Ez hiba volt. Ez elfogadhatatlan.
Ez háborút jelent.
Here we go.

* Az itt leírtak nem tükrözik a Dome hivatalos álláspontját a tömegközlekedés etikettjéről, azzal munkatársai sem tartalmában, sem formájában nem azonosulnak, azzal nem értenek egyet. Hangosan.

PROLÓGUS
Hadd indítsam ezzel: Nem vagyok szociológus. Nem vagyok pszichológus. Nem vagyok etnográfus. Még csak etológus sem. Pályaválasztásnál kínosan kerültem minden opciót, ahol direkt vagy közvetetten emberekkel kellene foglalkozni, szakirányválasztásnál pedig szikével szűkítettem tovább a kört olyan entitásokra, amik akkor sem lennének képesek hangot kiadni, ha kötőtűvel döfködném a szemgolyójukat. Ha volna nekik. De nincsen. Mégis, születéskor elkövettem azt a felelőtlenséget, hogy homo sapiens sapiensként hagytam magamat felcímkézni, így rögtön egy erős szociális háló vett kéretlen kezelésébe. Kaptam adószámot, nemzeti himnuszt, majd születési anyakönyvi kivonatot, kaptam szülőket, több darabot is, kaptam nagynéniket, nagybácsikat, nagymamákat, nagypapákat, unokatestvéreket, negyed-unokatestvéreket, kaptam orvosokat a kórházba, kaptam pékeket a sütödébe, tanárokat az iskolába, postásokat a szomszéd néni ágyába és kaptam utastársakat a vonatra. Épp úgy, mint te, Olvasóm.
Úgy ám, vonaton utazol te is!
Sokadjára. Neked most ismét sz*r lesz. Jegyed van?

PROPOZÍCIÓ
Korunk társadalmában már nem mondható újdonságnak az individualizmus eszménye. Ha kívánod tehát, minden további nélkül pipát ragadhatsz, proletársapkát csaphatsz fel, bakelitről hallgathatod a The Muffs-ot, miközben olyan verseket írhatsz a barnított papírra, amikért a szerencsétlen adathordozó néhai fa önként gyalogolna ismét a láncfűrészbe. Mindezt Stevenson óta akár a vonaton!
Jogod van rá.
Nekem pedig – ha csendben teszem – jogom van „kretén balf*sznak” címkézni. Ebben semmi személyes nincs, pusztán annak az igénye, hogy a rendelkezésemre álló információk, megismert attribútumok alapján az embereket gyorsan egy már ismert, viszonylag jól körülhatárolható csoportba soroljam be, nagyvonalúan kezelve a tévedések esetleges lehetőségét. Egyszerűbb és sokkal rövidebb ugyanis „kretén balf*szként” hivatkoznom rád, mint pipás, prolisapkás, bakeliten... stb., érted, mire megy ki a játék. Állíthatod persze – voltaképpen vitathatatlanul –, hogy ez nagyon, nagyon csúnya dolog; azonban amikor a kivilágítatlan utcán egy nagyon maszkos ember közelít a járdán egy nagyon lefűrészelt csövű, nagyon-sörétes puskával a kezében, te is diszkréten átballagsz az utca másik oldalára. Noha ez sem szép dolog, nem igaz? Lehet, hogy csak fázik az arca és őzsöréttel reszeli a sajtot. Mégis, tetszik, vagy sem, agyunk folyamatosan a skatulyázással csökkenti a mindennapok bődületes információtömegét feldolgozható adatcsomagocskákká, végeredményben tehát a hatalmas humán szerveződésektől az apró műszaki gépek tervezéséig a leegyszerűsítő modellezés működteti a világot. Folyamatosan általánosítunk. Jól-rosszul.
Fasza, nem? Mi működteti akkor a MÁV-ot? A vizsgálhatóság érdekében szűkebbre véve a mintavételi halmazt, mi működteti az IC-ket...?

ENUMERÁCIÓ
A Rejtvényfejtő Nagymama.
Amikor a farpofáid révén kvázistacioner állapotban Fg súlyerővel kölcsönhatásba keveredsz az ülőfelülettel, a Rejtvényfejtő Nagymama lesz a Bátrak Kompániájából, azaz a négyes üléscsoportból az egyetlen, aki de facto visszaköszön. Ekkor még nem sejted, hogy képes egy kötött kesztyűből az eredetivel harmincnyolc kromoszómáig megegyező cerkófmajmot horgolni, folyékonyan beszéli a Hochdeutsch-ot, valamint úgy eszi csomagolásából a Medve sajtot, hogy attól kezdve még a texasi láncfűrészes is csak felkapcsolva hagyott lámpával bír majd elaludni (lsd. majd a Fogyasztót), mindez azonban a végelszámolásnál mit sem fog majd számítani. Ugyanis a Nagymama rejtvényt fejt. Skandináv, sudoku, szódominó, segédeszköz nélküli Vigenére-dekriptográfia, az Enigma feltörése fejben, egyre megy: a kötőtűit otthon felejtette, tehát problémákat old meg. Eszméletlen sebességgel és három órán keresztül folyamatosan. Ha a Rejtvényfejtő Nagymamát plotternek teszed be egy közönséges személyi számítógép mellé, revolvertárat kell biztosítanod neki a tollakhoz. Hogy ezt mégis a Sátánnal kötött egészen pontosan milyen megállapodás eredményeképp is képes így művelni, az sötét, mint Mordor a Föld Óráján (bár egy pillanatra felhorgad a szemtelen, ostoba gyermek benned, amikor eltűnődsz rajta, a „HOGHR” vajon magyar szó-e, és egyáltalán, hogy fért be a négybetűs helyre) – a lényeg, hogy megállíthatatlan, mint a Gigapulyka.
Egyébként Grazba utazik az onokához, aki a telefonos beszámoló objektív része alapján csak azért nem lehet maga a materializálódott Antikrisztus, mert történetesen van egy testvére is, aki éppen-pont k*rvára ugyanolyan.
Köszönni kezitcsókolommal!

A Wannabe Fehérgalléros.
Vannak aztán olyan emberek, akik nem olyanok, mint te, Olvasóm. Vannak, akik sikeresek. Vannak, akik már leraktak valamit az asztalra. Vannak, akik Fontosak. Ezt pedig nem fognak habozni kifinomultabb, vagy bárdolatlanabb módszerekkel a tudomásodra is hozni, máskülönben mi lenne az egészben a pláne, nemde? Ő, a Yuppie, a világ összes magától értetődő természetességével oldja meg ezt a problémát.
Katalógusfrizura, frissen borotvált áll, karaktercipő, harisnya, kiskosztüm, aranygombos zakó, double eldredge-be kötött selyemnyakkendő, tavalyról a gomblyukban felejtett „LiquidShit & Sons”-beléptetőkártya, tömény, bagzó pézsmapocok-illat, millilitere negyvenezer. Bár egyesekben ostobán felvetődhet az a gyanú, hogy az énképével talán nehezen kéne, hogy összeférjen egy másodosztályú IC lerohadt marhavagonja, mindezzel igazán nem vagy kisegítve az adott szituációban. Vizsgálatunk tárgya sem törődik ezzel, a hanyagul a lábhoz parancsolt Zara táska úgyis közvetíti a lényeget.
Ugyan ezen a ponton már vagy negyed órája próbálkozol a vizeletének pusztán a szagából azonosítani, hányféle illegális, vagy MÉG nem szabályozott pszichoaktív anyaggal próbálja stimulálni magát a napi 13 óra munkaillúzió-keltéshez, amikor már elfogynak a lábujjaid is, feladod. Ő nem. Bár a harminc kilométer per órát alulról karcolgató kvázi-fénysebesség úgy lökdösi a síneken Thomast, a Gőzmozdonyt, mint az Enterprise űrhajót a klingon Vészmadarak barátságos közeledése, hősünk egyik kézzel meredten kapaszkodik a szigorúan Excelt futtató netbookjába, másik kézzel pedig a telefonba, miközben a nyaki aortájukat a tulajdon körmeikkel egyre leplezetlenebbül átvágni igyekvő hölgykoszorútól kényszerűen körbevéve ecseteli immáron háromnegyed órája, éppen milyen állásinterjúról érkezik külhonból, ahol űrhajós-, és berepülőpilóta-kompetenciák alatt labdába sem rúghat senki. Minden, hangszálakkal képzett félszava a légnyomás-változásban valaha materializálódott legtisztább Egoizmus. Bár lélekben koktélmeggyet készítesz a szemgolyójukból mindössze egy evőpálcika és egy ruszki hidegháborús sugárhajtómű felhasználásával, igazán mégsem tudsz rájuk haragudni. Végeredményben, őket is csak egy Rejtvényfejtő Nagymama hozta a világra!


A Fogyasztó.
Ha felvetjük egyfajta társadalmi csiszolódás lehetőségét, akkor könnyű belátni, hogy emberek milliói haltak meg háborúkban kozmikus léptékkel nézve elhanyagolható történelmünk során azért, hogy ma a teszkóban olcsón vásárolhassunk M&M's-et. Innen már csak egyetlen lépés a logikai láncon annak igazolása, hogy aki nem él az ezáltal létrejött lehetőségekkel, aszkéta, diétázik, csak olyan dolgokat vásárol, amire szüksége van, horrible dictu egyszerűen tekintettel van embertársaira a fogyasztás időpontját és jellegét illetőleg, az nem egyszerűen hazaáruló. Nem egyszerűen kontinens-áruló. Az, barátaim, faj-áruló, és annak a százmilliárd embernek az áldozatvállalását, akik valaha és valamikor is emberként sétáltak ezen a Földön, s most mindannyian por és hamu, külön-külön és kollektíve is szembeköpi!
...a Fogyasztó ezzel tökéletesen tisztában van, és a Fogyasztó a helyén is kezeli az őseit. Ismered a Fogyasztót jól, Olvasóm. Személyvonatokon ők azok a joviális úriemberek, akik hónaljból fogyasztják a hidraulikusan előtolt parasztkolbászt, amihez a kenést ötliteres marmonkannából adagolt tájjellegű termelői borral (olcsóbb, mint az ivóvíz) biztosítják, és egy-egy állomáson olyan ütemben rántják le az ablakot, hogy kiordibálják rajta: „MTE! MTE!”, hogy utána az alvázat három hétig szkennelik a Járműjavítóban ultrahanggal, mikrorepedések után kutatva. Aztán inkább a biztonság kedvéért leadják a mélytelepen az egészet. Ők azonban a személykocsik miliőjéhez olyannyira hozzátartoznak, mint walesi tájhoz a zoofilia.
Némileg eltérő a helyzet az InterCity járatokon. Köztünk legyen szólva, Olvasóm, eleve elb*szott üzenetet közvetítenek a beépített sörbontók. Mondhatnánk, persze, hogy a Magyar Királyságban tradíciója van az alkoholizmusnak, de az öngyilkosságnak is, mégsem látok túl sok hurkolt kötelet lógni a csomagtér-idomokról. A BKV járatain már többet, azok azonban valahogy túlságosan kicsik – tekintettel arra, hogy ezek közbeszerzés során nyerték el végső formájukat, használhatatlanságuk azért nem feltétlenül meglepő.
A Fogyasztó azonban nem merül el kurrens és régóta megoldatlan társadalmi problémákban – ő azt teszi, amit a legjobban ért. Ehhez esetenként óriási segítségére van a büfékocsi, az igazán profi azonban hozott anyagból dolgozik, elvégre ha egy három hete klinikailag halott törpe pincher agyának eltávolítod a tetszőlegesen kiválasztott 57%-át, még akkor is egy percen belüli szintidővel fogja levágni, hogy nyolc-kilencszáz forint egy kávéért, na, az kib*szottul meredek lenne még akkor is, ha közvetlenül a kocsi tetején szállna le az alapanyagot Bolíviából ideszállító helikopter, hogy aztán a kávénövényt előtted véreztessék ki kóservágással – nemhogy így. Itt azonban – o, tempora, o mores! – nem állhatunk meg, hiszen a ritmikus chipsropogás labdába sem rúg a Nyolcadik Főbűn mellett: Amely az InterCityn dobozból fogyasztott melegétel.
Iiiiiigen.
Amikor a melletted utazó „aranyos kisgyermek” a váltakozó frekvencián leadott konstans százharminc decibeles hangnyomással előadott ordítással már kisütötte az agyad összes külső ingerek értelmezéséért felelős területét (...hitted legalábbis ezt, nagy naivan), akkor jön Ő, a Fogyasztó, amint előkapja a Tupperware-t, annak varázslatos, bár hideg beltartalmát (defaultból székelykáposzta) pedig mind vizuális-, mind audio-, mind illatcsatornákon a legnagyobb önzetlenséggel osztja meg a teljes marhavagonnal hűséges társa, egy n+1-szer elmosogatott honvédségi kanálgép, rosszabb eseten egy, ugyancsak a legvidámabb barakk egyik polcáról származó, jobb sorsra érdemes polipropilén-villa hathatós segítségével.
Mire a böfögésig és explicit hasvakargatásig eljut a processz, visszafordíthatatlanul két komoly változást élsz meg, Olvasóm: Egyrészt soha még ilyen magasra nem hágott a komparatív önértékelésed (...te egoista, öntelt állat), másrészt – némileg paradox módon – ez az egyetlen pillanat, amikor bármelyik, szintén a vagonban tartózkodó Májterroristával cserélnél.

A Májterrorista
Fogyasztani ugyanis tudatmódosító szereket is lehet – ahogy erre már az emberiség hajnalán volt szerencsénk rádöbbenni, mindenki óriási örömére. A múlt Egyiptomában a zavaros, szűretlen, kesernyés sör a fáma szerint akár az életet is jelenthette a földekre bár az életet, lakóira közvetlenül a fertőzések okán viszont esetenként mégis a halált elhozó Nílus vizével szemben. Ha pedig az embert valami is kiemelte az állati sorból, az a kognitív képessége: az MT sem felejti el, hogy kockáztatni ritkán érdemes. Ennek megfelelően a fedélzetre gyári alapbeállításban N darab sörrel lép fel, ahol N (a lényeges, hogy felülről nem korlátos) természetes számhalmaz egy eleme.
Ez a magatartás tehát bár elsősorban a felelős életvitel hozadéka, nem elhanyagolandó mellékkörülmény az sem, hogy a hosszú, unalmas vonatút során MT a jókedvű szalonspicctől az ortómód beb*szottságig különleges állapotok széles skáláján válogathat; utastársai pedig abban a megtisztelő rituáléban részesülhetnek, hogy gondolatban újra és újra felülbírálhatják a mindenkori bajnok személyét. Ez persze, némi fejszámolást igényel, hiszen hogyan viszonyul a négy sör és négy rövidital azon harcos teljesítményéhez, aki egyenesen egy tálca sört választott kísérőjéül? Na, nem mintha komolyan megérdemelné az agyad aritmetikai-logikai egységének durva hulladékhő-fejlődéssel járó gépidejét olyasvalaki, akinek eszébe sem jut megkínálni...

Az ingázó diáklány
Óó igen. Fölösleges tagadni, Olvasóm, te (jó eséllyel) férfi vagy, ő egy őssejtjeiig bezárólag értelmiségi úrhölgy; egy pár másodlagos nemi jelleg ott, némi tesztoszteron itt, tudjuk jól, hogy folytatódik a történet. „Rohadt szatír!” kiáltásokkal és némi tompa tárgy okozta traumával, többnyire, de nem így most! Most ugyanis egy szende mosollyal megkér, hogy gurulós bőröndjét, amibe vizuális becsléssel darabolás nélkül beletetriszezhető két, egységsugarú szemétszállító hullája, elhelyezd a közösségi közlekedést biztosító jármű csomagterében. Hogy mi a magasságos szent f*szt szállíthat vajon egyetlen heti albérleti ellátmány címén, arról fogod a PhD-det megírni, döntöd el, miközben két letépett ülésből és egy döglött darázsból rögtönzött kétkarú emelővel és jelentős mértékű, vissza nem téridendő EU-s támogatással végül képes vagy felgyömöszölni azt a sz*rt az egyik oldali csomagtérbe. Így ugyan a sínpáron jelentős kopási aszimmetria lesz megfigyelhető, de figyelmedet nem ez köti le, hanem annak latolgatása, hogy a bőrönd térfogatával és a súlyával végzett varázslatos fejszámolás eredményeképp kiköpött sűrűség minimum plutóniumra enged következtetni. Remélhetőleg van TB-d, szükséged lesz rá. Ettől eltekintve azonban megütötted a főnyereményt, Olvasóm, ugyanis az Ingázó Diáklány individuális megjelenési formájában tökéletesen passzív és ártalmatlan biológiai képződmény. Kivéve, ha van barátja (többnyire van) és/vagy telefonja (többnyire van), ekkor lásd lejjebb. Párban már előfordulhat, hogy meredek agyhalottságok találnak meg akusztikus csatornákon, de már az előző részekből is kiderülhetett: mindig legyen nálad zenelejátszó! Az objektív tájékoztatás jegyében megemlítendő, hogy minél nagyobb létszámban vannak egy légtérben jelen, annál valószínűbb, hogy valamelyikük hozott sütit, ebben az esetben pedig P>0 valószínűséggel téged is megkínálnak, köszönhetően annak, hogy képtelenek abban a beteg fejedben olvasni. Te mázlista.

A Telefonhuszár.
A huszárság magyar találmány (nagyjából annyira, mint Jézus), definíciója pedig roppantmód egyszerű (mármint nem Jézusnak): lovon születik, lovon vérzik, lovon hal meg. A ’Telefonhuszár’ fogalom értelmezése ezen analógia alapján könnyedén megy egy Unicummal olyannyira leitatott hatévesnek is, amelynek a látványára a Gyámügy kollektív seppuku-t követ el egy közönséges iratkapoccsal.
A Telefonhuszár tehát (újabban) telefonnal születik, a – szubkulturális csoport nőnemű példányait vizsgálva - azzal vérzik és azzal hal meg. Jóval később, sajnos, mint szeretnéd, Olvasóm, ugyanis ebben a pillanatban éppen hangosan használja a készüléket. Veled szemben ülve. Második órája. Folyamatosan. Nem vagy egy erőszakos típus, ezt anyukád is megmondta, az anyukáknak pedig mindig igazuk van, most azonban azon kapod magad, hogy elgondolkodsz: vajon a kóla tényleg feloldaná a hullát...? (protip: A hidrogén-fluorid igen.)

A felsőbbrendűségi komplexussal (sikertelenül) küzdő, általánosító, önreflexióra képtelen nímand seggfej
Na, az ilyenekkel például semmi gond nincs.

PERORÁCIÓ
Nos, kedves Olvasóm, utazásunk végéhez értünk, leszel szíves leszállni, vagy rendőrt hívok; remélem, ma is mindannyian tanultunk valami újat, és ha más nem, legközelebb játszhatsz utas-bingót! Vigasztaljon azért a tudat, hogy óriási valószínűséggel a vagonból (változó mértékben szétcs*szett idegekkel bár, de) annyian fogtok leszállni, amennyien felszálltatok, ezt pedig egy három órás út során például nyolcvan csimpánzzal megdöbbentően problémás eljátszani - mégiscsak mi vagyunk a Teremtés csúcsa, nemde? Csomagodat itt ne felejtsd, hopp, az esernyődet se; a szomszéd utas baromi látványosan próbálta visszaadni, amire baromi látványosan szúrta ki majdnem a tulajdon szemét, de tegyünk úgy mindannyian, mintha mi sem történt volna. Benzinár-emelésnél ugyanitt, ugyanekkor! A késés vis maior, a jegyárat nem térítjük vissza...

Egy diktátum margójára

Pras | 2010.06.04. 19:35 | kategória: Magyarisztán

Kilencven évvel ezelőtt ezen a napon történt, hogy Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd aláírt egy okmányt, mely többek közt ezt a cikkelyt is tartalmazta:

„74. cikk
Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam és a Csehszlovák állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.”

Nem véletlen, hogy az aláírók neve nem sokat mond nekünk. Pontosan tudták, hogy aki – „Átkozott a kéz, amely ezt a békét…” – aláírja, gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Pontosan tudták, hiszen közhelyszámba megy, hogy az ország területének (a földrajzilag Európában egyedülálló egységet képező Kárpát-medence) kétharmadát, lakosságának felét, melyből 32% magyar etnikum, elveszíti. Ekkor még nincs szó a nemzeti jóvátételei kötelezettségekről (ne feledjük, a román haderő csak nemrég rámolta ki a fél országot, mely egyébként is egy aprócskább háború utáni gazdasági helyzetben tengődik), a kulturális (iskolák, múzeumok, színházak, könyvtárak, az idősebb várak és kastélyok túlnyomó hányada, Selmecbánya és Marosvásárhely egyetemei többek közt) és gazdasági (só-, szén- és ércbányák zöme, a nyersvas 83%-a, a faállomány 88%-a, a vasútvonalak 62%-a (Losonc, Rozsnyó, Kassa, Csap, Királyháza, Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka csomópontjai, a vontató-, és vagonállomány jelentős része, mely utóbbiak ismét jelentős részét lakásnak egyébként is elfoglalták a[z immár külföldi] menekültek) károkról. Haderőnket szétverték, a sorozást, a repülőgépeket, a páncélos járműveket (egy-két rendőrségi páncélgépkocsi kivételével) betiltották, a Dunai Flottillát elkobozták, a létszámot maximalizálták. Többek között emiatt, de elsősorban Németország lényegi ellehetetlenítése és fizetésképtelensége adta Ferdinand Foch, az antant főparancsnokának szájába a „Húsz év fegyverszünet” híres szállóigéjét. A francia revans sértett és asztalverő kicsinyessége, a kisantant csillapíthatatlan éhsége és egy következő európai háborútól való beteges félelem kiváltotta túlkapások együttesen nem is vezethettek máshoz – csak egy újabb háborúhoz. Hiába kísérte általános elégedetlenség a kor európai társadalmainak minden horizontális és vertikális vetületén a diktátumot, hiába az angol felsőházi viták, a Fouchet-jegyzék, a számtalan hitegetés; amikor Románia a Tiszáig kívánt volna terjeszkedni, de Debrecenig mindenképp, amikor a magyar és általában véve a vesztes önrendelkezési jogát felemlegető szövetséges felszólalásokat Franciaország nevében így kommentálják: „nem egyezünk bele semmiféle elvi alapú módosításba”, és amikor Beneš a parlamentben a következőképp nyilatkozik: „a háborút (…) sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő”. Mi a teendőnk azonban most nekünk, a XXI. század emberének a békével? Egyáltalán, van-e teendőnk?

Nem kérdés, hogy van. Nyilvánvaló, hogy ez egy lenyelt, de alapjaiban a kor embere számára, általában véve a köztudat számára feldolgozatlan sérelem.
Mindenekelőtt vennünk kell egy nagy levegőt, és rá kell tekintenünk az érme másik oldalára is. Őszintének lenni magunkkal szemben apróságokban; abban, hogy 1918 előtt a magyar belpolitika – többek között – nemzetiségi politikája (egy kicsit tán hasonlóképp a maihoz…) egy komplett csődtömeg volt, s mint ilyen, nemzetiségeink mozgalmai valahol indokoltak voltak; abban, hogy legalább annyira a saját inkompetenciánk áldozatai vagyunk, mint a „világméretű összeesküvésé”; őszintének lenni abban, hogy Kun Béláék – kommunistákról vagy rosszat, vagy semmit, de a tény tény marad – fegyverrel is ellenálltak a kisantant betöréseinek azután is, hogy Linder Béla hadügyminiszterként szerelte le a frontról hazatérőket: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”; mint ahogy őszintén elgondolkodni azon is, hogy a többmillió román, szerb, szlovák és sorstársaik számára valóban egy, egyszerűen nem elítélhetően örömteli esemény egy olyan országban ébredni, ahol ők képezik a többséget - és tán ez a legnehezebb, őszintének kell lennünk akkor is, amikor realizáljuk: Nem ez a legrosszabb variáció, ami történhetett volna az országgal. Hallgathatott volna az antant bizottsága kizárólag a kedves szomszédainkra is – akkor most esetleg egy „szláv korridorban” élnék, Cseh-, és Jugoszláviát összekötendő, vagy ez a firkálmányom épp egy másik nézőpontot ragadna meg …hochdeutsch-ban íródva.

Meg kell tennünk ezt, mivelhogy ezt követően fordíthatjuk vissza azt az érmét, és nyugodt lelkiismerettel szögezhetjük le: Mindezek ellenére, ami történt, igazságtalanság volt. Mert a háborút nem „mi” szorgalmaztuk (lsd. pl. Galántai József – az I. világháború, Korona kiadó. Bp., 2000), a következmények aránytalanok voltak (erre tanúságot tesz, hogy ennek nem egy korabeli külföldi, úgymond győztes diplomata, politikus és közéleti szereplő adott hangot, lsd. pl. a Rubicon jelenlegi számát, vagy több állam, pl. az USA határjavaslatait), a határok kijelölésével kapcsolatban pedig sokkal többet mond a fent idézett francia felszólalás, mint elsőre tűnik, mert valóban – nem elvekről volt szó, legkevésbé a wilsoni elvekről. Érdekekről. Elég rátekintenünk Dr. Teleki Pál gróf híres Carte Rouge-ára, a vörös térképre (lsd. lent), korának legmodernebb, a népességábrázolásban a népsűrűséget is figyelembe vevő, és minden kritikán felül álló pontossággal bíró térképére, ahogy rátekintettek, mi több, felálltak és köré sereglettek Európa diplomatái is, mikor Apponyi Albert kiterítette asztalára. A legfontosabb kérdésre ugyanis ezzel egyértelmű választ adhatunk: Igen, álltak és állnak a határ közvetlen közelében (is) egybefüggő, magyarlakta részek. Népszavazás pedig mindössze Sopron és vonzáskörzetének kérdésében került rendezésre, ennek megfelelően pedig egy szavunk sem lehet Karácsfa vagy Lovászad kérdésében. Lehet viszont nem egy és nem kettő jogtalanul el-, esetleg sikeresen kettészakított település esetében. A helyenként kitört lokális fegyveres összetűzések ismét csak azt mutatják – nem klappoltak mindenütt azok a roppant humanista elvek.

Ezt a bizonyos igazságot tehát, ha egyáltalán megfogalmazható és ez csaknem mindig így van, nem sajátíthatja ki egyik oldal sem, a mérleg mutatója azonban mégiscsak és jól láthatóan Magyarország felé húz. Ennek indikátora lehet az is, hogy a mesterségesen kreált trianoni államokból mára csupán kettő, Románia és Ausztria létezik ebben a formájában. Eleve, igazságot, amennyiben ez alatt a konszenzust értjük, nem lehet házi őrizet alatt álló tárgyalópartnerrel tető alá hozni. Mégis, mit lehetett volna tenni ebben a helyzetben? Két dolgot. Az egyik eset az, ami megvalósult. A másik eset az aláírás megtagadása és az általános fegyveres ellenállás, a kortársak viszont ennek értelmét nem látták. Utóbbit mai ismereteink szerint értékelhetjük helyes, vagy helytelen döntésnek, de ez minden, amit megtehetünk.

Már csupán az a kérdés, napjainkban mit lehet tenni? Legegyszerűbben úgy tudom eltussolni a válaszadást, hogy azt írom: Ezt döntse el ki-ki maga. Ám mivel még maga a téma is kényes maradt mindmáig, „ha már itt tartunk”, menjünk bele. Úgy hiszem, a nyugodt lelkiismeretű ember határozottságával jelenthetjük ki: Ezt, amit kaptunk, és szándékosan használok többes szám elsőt, semmiképpen nem érdemelhettük – és nem is feledhetjük. Mégis, semmiképpen nem éri meg, hogy ezt folyamatosan Európa orra alá dörgöljük, már csak azért sem, mert magunknak ártunk legtöbbet ezzel. Vegyük a legszélsőségesebb esetet leegyszerűsítve: ha a revízió nem valósul meg, akkor az agresszióval, ha megvalósul, akkor a kezelhetetlen tömegű nemzetiséggel. Nem szívesen folyok bele napi politikába, de amikor északi szomszédaink kisebbségi komplexusán szánakozunk, röhögünk vagy dühöngünk, olykor illik észbekapnunk, mivel mostanság gyakorlatilag ugyanez a formáció, más előjellel, nálunk is él és virul, hasonlóan „életképes” ideákkal állva elő az élet minden területére vonatkozólag. A kérdéshez hozzátartozik viszont, hogy támadni vagy elutasítani mindig könnyebb, semmint belátni, hogy akármilyen esztelenek is a radikális „megoldási” javaslatok, az okozatokhoz – elvonatkoztatva Trianontól egy pillanatra – okok vezetnek, amiben nem biztos, hogy nem fatális és felelőtlen leegyszerűsítés a „birka magyar…”, vagy a „hungarofób szlovák” népre hivatkozni. Mégha a dombvidéki nyugodt, kertes családi házak háborítatlan csöndjében ez ilyen egyszerűnek és kényelmesnek is tűnik – ezért az „ellenoldalt” is türelmes, és bármilyen meglepő, befogadó és empatikus meggondolásra kérném! Visszatérve Trianonra: legyinteni sem szabad – csak épp nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hiába kezeljük leegyszerűsítve a világunkat, hogy megérthessük és nap mint nap kezelhessük, azt egy percre sem szabad hinnünk, hogy az igazság egyedüli birtokosai vagyunk, avagy akár a múltban azok lettünk volna. Csak egy apró példa, ha irredentaként ma a Magyarországgal valójában csupán perszonálunióban lévő Horvátországot is bennfoglaló Nagy-Magyarország térképét ragasszuk a kocsinkra, történelmileg „igazunk” van; de etnikailag, végeredményben a nemzetek önrendelkezésének erkölcsi szellemében nem vagyunk-e ugyanolyan agresszorok, mint a Debrecent követelő Románia? Avagy, ha már mindenképpen hiszünk az Apponyi-beszédben előhozott magyar kultúrfölényben (Ezzel már akkor sem volt túl jó ötlet meglátásom szerint előhozakodni, ma pedig már az igazságtartalma is khm, erősen megkopott, ha kinézek az ablakon…), azt itt és ezen a ponton tudjuk kinyilvánítani. Elfogadjuk a „Vae victis’-t, építjük, amink maradt és igyekszünk embertársi barátsággal és nyíltsággal közeledni mindenki máshoz, de semmi szín alatt nem fogadjuk, nem fogadhatjuk el azt, hogy ezzel kapcsolatban külföldön nyílt történelmi megmásítások, hazugságok járják, esetleg ezzel indokoljanak intézkedéseket. Zrínyi után – nem bánthatják(/nák…) a magyart, (Nem sovinizmusból, nem nacionalizmusból, hanem egyszerűen azért, mert egy nemzetállam elsődleges szerveződési célja mindenkoron a közösség önvédelme!) még ha így alakult sem, sem bel-, sem külföldön. Összefoglalva úgy gondolom, különösen a főbb tények ismeretében tehát semmi szükség sem óbégatásra, sem melldöngetésre (mi több, egyenesen káros és önlejárató) ott, ahol a változtatásra, racionálisan végiggondolva, mód nincs.* Szükség van viszont a történelmünk minél objektívebb megismerésére és – ha szükséges! – a csendes, de büszke kiállásra, arra, hogy történelmünket és identitásunkat helyén kezeljük, arra, hogy ne csak higgyük, de tudjuk is, hogy MIÉRT van a szó nemes értelmében véve igazunk és végezetül arra, hogy annak a több millió magyar – és más etnikumú! – honfitársunk véráldozatának az emlékét megszenteljük legalább avval, hogy bemocskolni és kisajátítani nem engedjük sem őket, sem az örökségüket.

Nem kérek tehát „igazságot” Magyarországnak a „mindent vissza” értelmében!
De büszke és egyenes kiállást kérek azért, ami volt, és becsületes munkát kívánok – annak, ami megmaradt.


* Érdekes témát kínálnak azon esetek, amikor „képzelve” vagy valósan, de mód lehetett volna, ilyen például, csupán hasraütésszerűen a délszláv háború Délvidékének kérdésköre. Ezekkel, és általában a fentiekkel kapcsolatban örömmel veszem Olvasóim véleményét, kritikáit.

Utolsó módosítás: 2010.06.04. 19:38

Gyere pajtás, vasparipára! Mert fasza. Azért. --> 4. rész: ...

Pras | 2009.12.30. 15:12 | kategória: Magyarisztán

...Isten állatkertjének csótányháza

Aranyhaverom-Olvasóm! Ja. Van új. Ennek az az egyetlen oka, hogy majdnem készen már fél éve itt hevert a gépemen, csak most kiegészítettem egy current story-val. Hogy miért most túrtam fel a gépemen, annak pedig az egyetlen oka, hogy most vagyok itthon. Fogadd szeretettel, mint Lagzi Lajostól a Negyedik Szimfóniát. Elvégre Te kérted (kérte a franc, tudom, de kell valami önigazolás, mint a „Parancsra tettük” Nürnbergben), és most szádba adom, pépesen, fehér műanyag (PE-polimer) kiskanálból, tutti-frutti ízben, hángedli védelme alatt, fenil-alanin forrást és nyomokban mogyorót tartalmazhat. Elvégre nekem is a számba adták, helyenkét rágták, köpték, sínvassal tolták le. Szevasz! Te is vonaton utazol.

Történt egyszer, még nem annyira vidéken, hogy hazautazási célzattal benéztem felsőoktatási székhelyem MÁVjeppénztárába. Nénike, szemre hatvan fölött („Csókolom”-ért a seggednek még a kovalens kötéseit is feltépi), kedélyesen szórja ki a jegyeket, nem éppen a PPSh tűzgyorsaságával. Jónapotvidékrekérekegydiákotnemdohányzó. Csak oda. Igen, helyjeggyel. Nem, pénteken. Köszönöm, jól. Azt már – ugye – meg sem kockáztatom, habár logikus volna, hogy visszafelé is vegyek jegyet, elvégre akkor olyan komplikációkba ütköznénk, hogy nem onnan utazom vissza, ahová most épp megyek, és még a helyjeggyel is babrálni kéne, jáj. Ezzel nem is lenne különösebb probléma, csak éppen a hölgy a jegyek hőpapírjából a hibaszázalékot nézve egy kisebb esőerdőnyit élne fel, nem beszélve arról, hogy a mögöttem sorban ácsorgó egyetemista zömmelurakkevésbézömmelhölgyek hazajutnának – egy év múlva ugyanekkor. Tiszta tehát, hogy a jegyet majd megveszem otthon. Igen ám, de és csakhogy!

Elballagtam a jegypénztárba szombaton. Jegy kell, jegyet aggyá. Diák? Klár. Nemdohányzót. Csak dohányzó van. Ne bassz fel. SZOMBAT van. Az ícé HOLNAP indul, és még akkor is tömegével adják el a jegyeket. MÁVosnéni rámnéz, és megszán: Igen, de arra a nemdohányzó kocsira, amit mindig a szerlvény végéhez csatolnak hozzá, vasárnap tíztől adják ki a jegyeket. Úgyhogy most, kedves Olvasóm, merüljünk alá a nyolcadik bugyorba, ahol a tér és idő törvényei tökörúgják egymást, majd rugós késsel kócolják össze egymás beleit. Szintaxis a következő.

Az IC-kre két héttel az indulás előtt nekiállnak kiszórni a helyjegyeket elővételben. …amíg el nem fogy, legalábbis, a nemdohányzó részlegre. Akkor mindenkit elkezdenek betolni a dohányzóba. Azt most hagyjuk, hogy a balfasz dohányos a.) képtelen három órát kibírni rágyújtás nélkül, vagy legalább egy órát, amíg megáll 15 percre a vonat úgyis b.) úgy egyébként rühelli a dohányfüstöt, ezért ő maga nemdohányzóba vesz jegyet, és átjár a dohányzóba szívni, c.) mégha ezért mondjuk egy kismama tömi is meg bitumennel a tüdejét, aki nem kapott helyet a nemdohányzóban – mivel ott ugye, a dohányosok ücsörögnek a légkondiban – akkor is. Lényeg a lényeg, elfogy(?) a jegy, pénz márpedig kell, betolnak mindenkit a dohányzóba. Ez a létszám a vagonnak kábé az 50%-a szokott lenni. DE! És most jön az okosság! Vasárnap tíz órakor a rendszerben hozzácsapnak egy plusz vagont, amit ÁLLANDÓAN hozzácsapnak, de jegyet ugye, csak ekkortól kezdenek el szórni rá, mint a mikuláscsomagot a beszívott közterületes. Tehát, bemegyek én, nyárspolgár, szombaton, előzetesen megvenni a jegyemet, hozzámvágnak egy dohányzót. Csak az van. Szopjál, földműves. Majd bejön az életművész, vasárnap, indulás előtt tíz perccel beesik a pénztárhoz, és mosolyogva átnyújtják neki a nemdohányzót. Az „új” vagonra. …aztán esetleg átmegy cigizni. Értem?

Kérdezd bátran, Olvasóm, hol van ebben a logika. Megkíméllek attól, hogy folyamatdiagramon elemezzem a dolgot, vagy hogy szövegesen lefuttassak pár lehetőséget; Fermat nyomán „Kevesebb hely van, semmint bizonyítása itt elférne” hanyagolom. Inkább simán csak hidd el, hogy nincs benne sehol.

Apropó, pénztár! Hol volt, hol nem volt, sorban álltam. Keleti PU. Már ott megijesztett a dolog, hogy a hölgy mosolygott. Udvarias volt. Szolgáltatott. Satöbbi. Szóval, olyan dolgot művelt, ami senkinek nem kerül semmibe (értsd, pénzbe), de ha mindenki csak egy kicsit csinálná, már sokkal jobb ország volnánk. Esetleg nemzet. Oppá. Kicsiny szívemben valami mélyen ülő, halovány jóérzéssel próbáltam elhagyni a kasszát a menetjegyemmel, amikor feltűnt, hogy egy, nem teljes mentális kapacitásán üzemelő faszi álldogál mögöttem a sorban. Magyarán nagyjából annyira volt részeg, mint amikor Nils Holgerssonba betöltöd egy átlagos magyar disznóvágás összes elfogyasztott alkoholmennyiségének a felét. A soook-sok szép kis pénztárból pont szegény „jófejhölgyet” találta meg. Megálltam, látni akartam, mi lesz ebből. Az lett, hogy a mókus bizalmatlanul körülnézett, majd letámasztotta magát a pénztár párkányára, és udvariasan kért egy jegyet Ausztráliába. Tisztán, érthetően hallani lehetett, ahogy a koalák magas C-t kivágva felsikítanak. De a hölgy sem ma kezdte, válaszán nagyobbat fetrengtem, mint a csávón magán: „Uram, sajnos nem tudok Önnek jegyet adni, mert ez a belföldi pénztár. Ott találja a nemzetközit!” Ennyi.

Aztán persze ott van a vasúti közlekedés ún. „kiszámíthatatlansága”. Ezzel a fogalommal illetik a nálamnál jólneveltebbek azt, hogy vagy odaérsz, vagy nem. Ha a vasút személyszállítását, mint szolgáltatást egyfajta fekete dobozként modellezem, ez esetben, hogy azért nem érkezel meg, mert sztrájk van, avagy mert nincs ugyan, de a vonat nem indítható az időjárás miatt, netán egyáltalán nincs is vonat, az végtére is egészen mindegy. Kis karácsonyi történetke következik, amolyan hóesős, száncsengős, vonatkürtös.

Az mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy ha leesik az első hó, akkor az ország megbénul. Más országok zömmel nem ugyan, vagy azért, mert nincs hó, vagy azért, mert nem spórolnak. Komolyan. Nem tőlem hallottad, de egy piciny Vas megyei városkában ukázba van adva a KPM dolgozóinak, hogy 10 centi hó alatt nincs tolólapozás. Mert spórolunk. Meg ne kérdezd, ebben mi a spórolás. Ha a munkásokon múlna, nem lenne itt semmi fennakadás, de a kezük meg van kötve. Gondolom, ismerős ez a hozzáállás. MÁV esetében ez úgy néz ki, hogy jön a tél, amire „Fel vagyunk készülve”, nagyjából úgy, mint a Benelux-államok Németország lerohanására. Tehát jön a tél. Jön hóval. Váltók befagynak. Vonat nem megy. Persze, reálban műveltebbek hallhattak olyanról, hogy „elektromos váltófűtés”, humánban műveltebbek pedig „régen hóban is kimentek a dolgozók, és csákánnyal takarították a váltókat, mire odaért a vonat.” Akkor most mi van? Villannyal spórolunk, emberekkel spórolunk, egyébként is, ha kiküldenénk a meglévő hat főt, Gaskó sztájkolna. Így jövendett el volt 2009 Szent Karácsonya. December 20.-át írjuk. A híradóban szalagcímen: megbénult az ország. A Keletiről felvételek, néhány ember lézeg. Vonat még annyi se. Ez kissé demagóg tőlem, mivel általános esetben normál üzemben itt mindig több az ember, mint a vonat. Maradjunk annyiban, mindenből rohadt kevés van. Melegből is. Szóvivő nagyon vakarja a fejét, hümmög, majd közli, hogy holnap délre igyekeznek visszaállítani a közlekedést. Ó, mondom, semmi probléma. Vonatom megy 21.-én 16:10-kor. Ezért tehát az állomáson voltam „karácsonyi felszereléssel” és öt heti szennyessel meg minden szarral 15:45-kor. Az „érkező” táblán három szerelvény szerepel. Itt már nyeltem egy nagyon-nagyot, és kezdtem ráébredni önnön naivitásom univerzális végtelenségére. Cucc letesz, információhoz be. Kezitcsókollak, IC van? Hát, az nem annyira. Úgy értem, még szerelvény sincs(!), minimum másfél órát késik. Nézek rá csúnyán, hogy akkor miért a helpdeszknél dekkolsz, kcsg, és miért nem a puszta két kezeddel pakolod össze a vonatot odakint? Rendben, Tiborom. El kéne jutnom Szombathelyre. Erre köpjél valamit. Elkezdte darálni a variációkat, az agyam szélsebesen kalkulált és memorizált. Az egészből kognitívan semmit nem jegyeztem meg, de szürkeállományom jó számítógép módjára rendszerezte össze a rizsát:
- Maradj itt, és várj meg egy vonatot, ami körülbelül arrafelé megy.
- Menj el Kelenföldre, és várj meg egy vonatot, ami körülbelül arrafelé megy.
- Menj el a Délibe, és várj meg egy vonatot, ami körülbelül arrafelé megy.
Megköszöntem a jótanácsokat. Végül még ott, a Keletiben sikerült fogni egy vonatot, ami Győr felé próbált indulni. Ez remek volt, mert így az út felét letudhattam, és mégis jobb érzés Győrben éjszakázni a vasútállomáson a mínusz tizenötben, mint a Keletiben a mínusz tizenötben. Persze, Pesten akár vissza is mehettem volna az albérletbe, de engem nem olyan sárból gyúrtak. Az öt éves Terv:
- Győrben átszállok egy Celldömölk felé tartó vonatra, HA van.
- Celldömölkön átszállok egy Szombathely felé tartó vonatra, HA van.
- Szombathelyen átszállok egy Gotthárd felé tartó vonatra, HA van.
A vonat nem volt fűtve, persze. Nem probléma, a téli kabát valamilyen formában egy több ezer éves találmány, ráadásul a látvány révén eltűnődhettem rajta, hogy az ember nem a galambból fejlődött-e ki. Győrben leszállás, slattyogok oda a kijelzőhöz folyamatos oszcilláló mozgással a fagyhalált elkerülendő mind a negyven kiló cuccal, mikor mit látnak sokat megélt sárgafoltjaim: IC jön, jön, mint a vízipók, már csak háromnegyed órát – na jó, ötven percet – kell rá várni! I approve, mint ahogy a macskák mondják, egyúttal a helpdesk mókusa tehet nekem egy szívességet.
A késésről igazán, már írnom sem érdemes. Az az egy óra ide, vagy oda… Mondanom sem kell, ha Cell felé kerültem volna, sem vettem volna „plusz” jegyet. Volt nekem érvényes jegyem másik vonalra, még IC pótjegyem is. Csak épp olvasatomban a MÁV felrúgta a jeggyel kettőnk közt létrejövő szerződést, miszerint én fizetek, ő A-ból B-be záros határidőn belül elvisz; így a magam részéről a dolgot rövidre is zártam. Mint ahogy ezt a bejegyzést is, mert a karakterszámmal fordítottan arányos az elolvasási valószínűség. 8) Ja, még annyit, az osztrákok meg idén és jövő nyáron villamosítanak. Höhöhö, hülyék ezek az osztrákok, mi? Vasutat villamosítanak, meg még folyót is szennyeznek…

U.I.: Mivel becsületes tolvaj vagyok, a kép forrása EZ. Kicsit beleolvasva és összefüggésbe hozva a dátummal, le kell vonni a konzekvenciát sajnos, hogy a MÁV székházának bőrszékeiben egytől-egyig címeres balfaszok ülnek. Szeretek általánosítani.

Boldog Újévet és boldog új évet!

Utolsó módosítás: 2009.12.30. 16:12

Requiem egy egészséges nemzettudatért

Pras | 2009.08.22. 17:53 | kategória: Magyarisztán

Most következő bejegyzésemhez Kedves Olvasómtól, akár valami bíróságtól, pártatlanságot, nyitottságot és türelmet kérnék. Már most köszönöm!

Bevezetőmben, több, mint egy évvel ezelőtt megemlítettem volt, hogy blogom kötetlen és szabad(szájú). Önéletrajzom íródása révén nem áll tőlem távol „nemzetünk ügye”, amiért a magam szegényes eszközeivel nem átallottam helyenként „harcolni” is. …ami persze, ha egyik oldalról nézem, „fasiszta-neonáci-Horthysta, irredenta, xenofób”, míg ha másik oldalról, akkor „fotelből pofázó, molotovot nem hajigáló, tehát gyáva, hazaáruló, zsidó”. Mindannyian ismerjük ezeket a rigmusokat; és hogy időnként rendre mindkét oldaltól megkapom ezt, nekem ezen felül különösebb önigazolásra már nincs is szükségem. =) Ráadásul sokan sokfélék vagyuk, volt szerencsém ismerni mindkét „végletet”, már ha általánosíthatok így, álljanak oda akár jóhiszemű meggyőződésből, akár puszta „provokációból”. Azt is látjuk, látnunk kell, hogy helyenként mindegy, mely „oldalról” van szó, ugyanúgy hol ártanak, hol használnak annak, amit a „magyarok ügyének” is nevezhetünk. Az arányok persze, nem mindegyek; de már most is épp eléggé túlbonyolítom azt, ami – bonyolult valójában is. Az is figyelemre méltó azért, hogy bármely médiumban húsz perc alatt ilyen témában hasra lehet esni. Engem pedig tanítottak egyszer, régi szép időkben olyasmire, hogy egy jó, de legalábbis: jól működő demokráciában az sem különösebb szégyen, ha nem tudja az utca embere, ki a kormányfő. És ez bizony csak első hallásra tűnik badarságnak. Elvégre, ha családját eltartja, klímás háza előtti kertben időnként füvet nyír, szentségel, ha beázik a garázs, ahol két kocsit tart, de amíg javítják, addig elugrik nyaralni – tényleg, ki a halált érdekelné, hogy „odafent” mit tesznek?
Ezt a kis kitérőt tehát két megállapítás köré csoportosíthatom, azt hiszem:
1.) A dolgok jelenlegi állása, okokat nem részletezve, nem elfogadható.
2.) Az adott vészreakciók helyenként, okokat nem részletezve, nem elfogadhatóak.

Mindez politika. Bejegyzésem végsősoron épp arrafelé próbálnám terelni, hogy az igazi teendők, ahol bárki komoly és égetően szükséges eredményeket érhet el, éppen nem a politika táján keresendőek; de ilyen témában politika nélkül megszólalni nagyjából annyi, mint téglákon álló autót betolni. Tehát, intézzük el gyorsan: helyi (városi) szinten akárki áll oda a mézesbödönhöz, a „nagy számok törvénye alapján” (Nem, nem tudom, mit is jelent ez, de jól hangzik, nem? Politizálunk.) valaki lopni fog. Ha valaki lop, lop más is, mert vagy egymás alá dolgozó érdekkapcsolatok alakulnak ki, vagy kényszerhelyzetbe tologatják az ellenlábast. Tegyük fel, mégis van 20%, aki úgy ment oda, hogy dolgozni is akart valamit. Ebből 15%-ot mellényzsebből megvette, akinek erre ingerenciája támadt valami kapcsán, a maradék, javíthatatlan idealista 5% erkölccsőszt pedig csak simán nem engedik olyan pozícióba, ahol akár valami értelmeset is csinálhatna. Mondjuk, felléphetne a korrupció ellen. Gondolom, érthető a gondolatmenet, bár kissé dinasztikus. Ha meg jött egy defenesztráció, magyarán a mókust trónszékestül vágták ki az ötödikről zárt ablakon keresztül, akkor meg odaült más – a paraszt meg rakta le a tizedet ugyanúgy. Aki lassan már nem is paraszt, hanem földhözkötött tulajdon, jobbágy ismét. Ha ez megy kicsiben, amire (különösen és nem dobálózva a példákkal tekintve a legjobb ujjlenyomatot, a pénzügyi részt) rálátásom van, és ezt jobb híján induktíve ráhúzom arra, amire nincs rálátásom, tehát a „nagybanira”, kiköpi a gép, hogy itt az egyszeri embernek sok teendője nincs, ha nem akar irreális áldozatokat befektetni egy olyan dologba, ami esélyesen nem fog működni. Hacsak nem eleve ilyen ambíciói vannak, természetesen. Persze, nem ilyen egyszerű a helyzet, mert – teszem azt – teheti és jól teszi, ha aláírásával tiltakozik a folyószennyezés ellen, elvégre az sosem árt, legfeljebb nem használ, de mi van, ha, ugye; de innen megint lejön egy kérdéses alág, hogy felelősségteljesen, de ami a fő, jól megalapozottan rakja-e oda az aláírást, vagy valami sötétzöld elvakultságból, aki kábé a kőkorba bombázna vissza minket. Mielőtt mégjobban belebonyolódnék az egyszerű „általánosítani ritkán célszerű, de ritkán kikerülhető”-állítás kirészletezésébe, és filozofálgatnánk a „mi a jó a közösségnek?”-problémakörön, ugorjunk egy nagyot. Kedves Olvasóm, már hősiesen átrágtad magad egy oldalnyi „Nos, én úgy gondolom… de várjunk csak, félre ne értsd, nem ÚGY gondolom!”-on, de hogy konkrétan mi a büdös francot akarok, az még mindig nem tiszta. Ne ijedj meg, most bevezettem egy olyan megközelítést, amibe igazából bele sem akartam folyni, úgyhogy megint fel kell vezetnem a gondolatmenetem, most már jól körülírottan. (Gazdaságos Munkatársat idézem, szinte hallom, amint az idegszálaid tiszta A-hangot hallatva pattannak el…) Nem húznám az idődet.

Minap a – roppant élvezetes, bűnkihagynianjó – Savaria Történelmi Karnevál vendége voltam. Ennek igen masszív gerincét képezi a múltunk tárgyainak, küzdelmeinek bemutatása, ennek pedig elválaszthatatlan hátterét alkotja a múltunkhoz, nem is annyira közvetetten a nemzeti identitásunkhoz való személyes hozzáállás. Most elkezdhetnék nyavalyogni a „rovásírott pólóban úgy csörtet át a tömegen, hogy egy „bocsi” nem sok, annyi nem hangzik el”-dolgokon, de a egyéni tirpákság csak ritkán – tragikus esetekben – „népnemzeti probléma”, pláne, hogy egyébként sem „magyar jellegzetesség”. Hogy magyar népesét idézzek, mikor Ármányosságot elégették, hamvait a szél az egész Világon elterítette. Ugyanez lehetett Gyökérséggel is… Inkább két olyan példát hoznék fel, ami személy szerint mélyen elgondolkodtatott, noha ugyanilyen apróságoknak tűnnek, mégis valahol rámutat valami fonákságra.

Érdeklődésemnek megfelelően a napot a Castrum Militaria-ban ültem végig, különböző csoportok bemutatóit szemlélve. A magyar íjászok bemutatója – konkrétan a sárvári csapaté – igazán remek volt, látványos és informatív, dinamikus és változatos. A teljesség kedvéért, rajtuk kívül még két 9. századi talpas hagyományőrző csapat állt a színpadra. Ha most elkezdeném, hogy „az egyik csapatban két ujjamon meg tudtam számolni, hogy hány íj nézett ki egyátalán magyar íjnak”, vagy „ki a tököm alkalmazott valaha is a történelemben guggolásból történő hátrafelé lövést?”, akkor abból a tőlem megszokott hagyományőrző-osztó bejegyzés lenne, amire rá lehet vágni, hogy „Csináld jobban!”. {Ja, meg rá lehet vágni, hogy „Ez itt a Dome-on kit érdekel?” =) }Nem. Ez mind „oké”, más felkészültségi szinten álltak a csapatok, a tapsot igenis megérdemelték, és a lovasság pozsonyi csata-bemutatója kicsiben is fantasztikus volt, ahogy azért még a csehek profizmusa mögött sem kellett szégyenkeznünk, ütötték egymást, ahogy kell és illik. Ellenben három(!) íjászon is napszemüveg volt. Értem? Személy szerint, amikor néptáncosként felléptem, még a szemüvegem is levettem, mert a.) rontja a színpadképet, b.) nem autentikus. De nem! Ezek a mókusok magukra kapták kaftánt, megmarkolták a laminált asszír íjat, fölcsapták a napszemüveget és kimentek félezer ember elé mellélövésekkel bemutatni a Magyarság rettegett haderejét, amelyről – nemrégiben olvastam egy európai fórumon – külföldön néhány szubjektum azt állítja, hogy rettegettebbek voltak, mint a vikingek. Napszemüvegben. Itt nem pusztán arról van szó, hogy beint a történelmi hűségnek, és egy rohadt szegecs nincs rajta, ami valaha is lelet szerint úgy lett volna. Nem is arról van szó, hogy cseszik megtisztelni a közönséget azzal, hogy a szemükbe néz, és nem faszagyereket játszik harminc-negyvenévesen. (Nyilván kibírhatatlan a napsütés a fellépés negyedórájára. Noha a nézők 95%-ka akkor keményebb gyerek volt, mivel végigült a fa tribünökön „szabad szemmel” a napsütésben hozzávetőleg hat órát.) Végképp nem arról van szó, hogy cseszik megtisztelni a társainak a munkáját azzal, hogy nem csinál hülyét magából, és ezzel az egyesületből. Itt pusztán arról van szó, hogy vagy nem érzi, nem tudja; vagy nem érdekli, hogy azzal, hogy íjat, horrible dictu magyar(nak gondolt, vagy akart) öltözéket vesz használatba, felelősséggel tartozik mindazok iránt, akiket, és akiknek reprezentál. Nem tudom, melyik lehetőség elkeserítőbb…

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy odamentem egy, szemre XVI. századi táborhoz. Pavézék, szakállas puskák, pikák kilóra, ilyesmi. Éppen csak nézelődtem. Fél perc telhetett el, mikor egyszer csak elémállt egy 40-es éveiben járó, egyszerű posztóruhát és bőrsapkát viselő alak, és megkérdezte, hogy tudok-e angolul. Hamar kisült ugyanis, hogy bécsiek, a korszak stimmel, a bécsi polgárok táborát jelenítik meg – nem is akárhogy! Mindössze ketten álltunk a táboruk előtt, de fél órán keresztül beszélgettünk, akkor is csak azért búcsúztunk el, mert több kérdés nem jutott az eszembe. Szakmailag és emberileg nagyságrendi volt a különbség az általam megszokotthoz képest, ráadásul nem tudtam olyan hülye kérdést feltenni, hogy az arra adott válaszból következtethettem volna azt a tényt, hogy síkhülye vagyok az általuk bemutatott helyhez és időhöz. =) Egyszerűen úgy voltam kezelve, mintha fizetnék érte. És ami a fő – rengeteget tanultam. Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen hozzáállás mellett mégoly sógorgyűlölettel megáldott honfitárs (Nekem mondod? Őrségi illetőségű vagyok… =) ) is ne csak őszinte elismeréssel és érdeklődéssel tudna visszakérdezni. Egyébként, tudtátok, hogy igen elterjedt volt náluk egy olyan fegyver, ami teljesen úgy nézett ki, mint egy 70 centi hosszú, nyújtott markolatú, fokél nélküli AK-tőrkés? Ami nálunk a polgárságnak a nyárs volt, az volt ez a fegyver nekik. Vagy például, hogy a nehéz kétkezes (doppelhänder) pallosokat „utcaseprő”-nek is becézték? =)

Lényeg a lényeg, a kontraszt elég nagy volt. „Fájt”, hogy „Bécsben” jobban otthonérzem magam, mint a tulajdon szűkebb pátriám magyar hagyományokat(?) őrző(?) zéerrtéjében. Ez – ismétlem! – nem arról szólt, hogy ki mennyire felkészült elméletből, és mennyire gyakorlott. Húsz év múlva majd a most látott amatőr – senki által nem támogatott! – csapataink is olyan eszméletlen pörgős, áll-leejtős bemutatót fognak produkálni, mint mondjuk a cseh Memento Mori, ahogyan azt is hozzá kell tenni, hogy elméleti szempontból is sokkalta bonyolultabb a dolgunk a Honfoglalással, mint Wien polgárainak az ezerötszázas évekkel. És az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, - noha ismét kezdek elveszni a lényegtelen részletekben, de szeretnék minnél korrektebb lenni – hogy Magyarországon nem egy és nem kettő olyan egyesület működik, akikről sokat tudok mondani, csak rosszat nem. (És persze olyanokat is a fent említetten túl, akikről viszont… név és cím a szerkesztőségben.) De ott és akkor ez a kutyát nem érdekelte, mert az az ötszáz ember azokat az egyesületeket látta, és azok alapján fog általánosítani. Mérlegelni. Relációjelet rakni. Megbélyegezni. Mert természetes és elkerülhetetlen, hogy általánosítunk. Mindezt miért? Mert egy (három) aberrált idióta tett magasról a kötelességére. Drága Uraim, én kétséggel fogadom azt, hogy mindannyiójuknak szembetegsége lett volna. Egyébként meg – nem kötelező fellépni! Én sem vadászrepülök rossz szemmel.

Rendben. A „tényállás” tiszta, de mit akarok ezzel mondani, mégis? Nem sokat. Csak rávilágítani arra, hogy magyarnak lenni nem csak állapot – jobb helyeken. Hiszem, hogy ahogy az embereknek szubjektív fogalmaink szerint „veleszületett jogai” vannak, úgy adódnak „veleszületett kötelességei” is. Azt is hiszem, hogy a ma értékrendjében helye van a nemzetek örökségeinek. De úgy látszik, még mindig vagy sztereotípiákra építkezünk, vagy a kényelmesebb, netán látványosabb, Uram bocsᒠszórakoztatóbb sarkát ragadjuk meg a dolgoknak, ha arról van szó, hogy egyénileg is „harcba kell szállni” azért, ami magyar és jó. Még ha sűrűn jóakarat is mozgatja egyébként az embereket, ritkán sikerül eltaláni a kérdésnek két szarva közt azt a bizonyos tőgyét. (Pedig a tőgy jó, hajaaaj…! Bocsi.)
Valahol hiszem, hogy a magyarságtudat, egyáltalában a nemzettudat egy kicsit olyasvalami dolog, ha egészségesen kezeljük, mint a vallás. Magunkban hordjuk, gazdagítjuk, és tanítjuk ott, ahol azzal segítségére, épülésére válunk másoknak. Hiszem, hogy ha valami szent, akkor azzal nem szabad ütni, de sokat kell megbocsátani – és nem követelni tőle. És ha okosan neveltük magunkban, akkor nem olyan lesz, mint egy ingatag, ingoványos és csűrhető-csavarható „pártállás”, hanem egy szikla, amely önmagában is áll, ha köröskörül már semmi más sincs; és amelyre építményt lehet rakni. Ha éppen azt kell, világítótornyot. Végül hiszem, hogy „nemzeti nagyjaink”, bökjünk rá akárkire, Kőrösi Csoma Sándortól Bartókig, pontosan ezt tették.

De a történet leginkább hangsúlyozandó vonatkozása, hogy ezt az „egyszeri magyar”, az „utca embere” úgymond saját hatáskörén belül ugyanúgy megteheti. Megtehetné.

Kedves Olvasóm! Ne vedd személyeskedésnek, sem „ellened” irányuló feltételezésemnek, hogy így, éperkettőben írok, de a fogalmazás kézenfekvőségén túlmenően egyértelmű gondolom, hogy írásom Neked szól. Tisztelettel, és felebaráti-nemzettársi szeretettel őszintén kérlek, légy igényes magaddal szemben! Légy igényes a magyarságoddal szemben! Nem öncélú dolog ez. Hallgassál Kárpátiát nyugodtan, de ne küldd el a kurva anyjába az első, útbaigazítást kérő szlovák turistát! Vegyél föl „Hunnic power” pólót, de ne ly-nal írd a ’muszáj’-t! Vagy legalább a „seggfej”-t ne egy ’g’-vel… (Kölcsey-től az „Idegen nyelveket tudni…” megvan, ugye? Személy szerint a „hazaárulás” fogalmát inkább itt, de nem a tudatlanságban, hanem az érdektelenségben keresném [„Szarok bele, ez csak egy fórum”]; nem pediglen ide vagy oda rakott X-ekben…) és Árpád-sávos lobogót is bátran szorongass a IX. századi hadicsapatodban, azért legalább fejben legyen ott benned, hogy nem honfoglaláskori motívum. De talán többet teszel akkor, ha a fiadat megtanítod legalább egy csárdásra; addig is jó kiállást adsz neki, nem a kínai pólóipart gazdagítod. Végiglátogatod a magyar várromokat, felújításukra adakozol, ahelyett, hogy kocsikat gyújtasz fel „szent cél” érdekében. Nyitott vagy, hajlandó tanulni, szem előtt tartod a felelősséged és arra vigyázol, amink még van, nem arra, amit magyarnak hiszel. És meg fogod látni, egy szép napon majd felkeres egy külföldi a tanácsodért, mert például magyar íjat szeretne venni. Mert büszke lesz arra, hogy egy (valaha) világverő nemzet fegyverét tanulja. Nem angol longbow-t, nem mongol, nem török íjat… magyart. Kell ezt még ragozni?


Bármely véleményt és hozzászólást nagyon szívesen fogadok, arra kérnélek ugyanakkor Benneteket, hogy ragaszkodjatok ezúttal a kulturális nemzettudat-egyén kapcsolatra. Értem ezalatt konkrétabban és egyszerűbben, hogy ne cigányozzunk, ne zsidózzunk ahogy pontos pártnevekkel se dobálózzunk. A lehetőséget megadnám – meg fogom? – adni rá, mert egy létező és korunkba izomból belejátszó probléma ilyen vagy olyan formájában, de az egy gyökeresen más megközelítést és témát érdemel – egyébként is van fórumtémája. Kérnélek tehát, hogy bátran írjatok bármiről, aminek a lelke a „valamiért”, de kerüljétek a „valami ellen”-t (mégha én néhol bejegyzésemben mi tagadás, bele is futottam)! Köszönöm, hogy megtiszteltek ezzel!

Egész segg ügy

Pras | 2008.05.02. 21:10 | kategória: Magyarisztán

(Következő írásunk a nyugalom és a minden magyar állampolgárban gyárilag benne szunnyadó politikai állatság és ámokfutási kényszer megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat! A mellékhatások tekintetében kérdezzen rá orvosánál, már ha bejut, ha vár, ha fizet, és ha addig nem döglik meg.)

Az Úr kétezernyolcadik esztendejének csodás tavaszán történt, hogy nyomorult bloggerünk számára egy baktériumtípus olyan előnytelen ajánlatot tett, amelyet nem lehetett visszautasítani. Folyományaképp a nyomorult blogger három napot kapott végiggondolni az élet legkülönbözőbb kérdéseit, túlnyomórészt a mellékhelyiségben. Az Első Napon még Budapesten gondolta úgy, „megint összeettem minden szart”, a Harmadik Napon már Debrecenben markolászta ökölbe szorult gyomrát, mely cselekménysor, egyesülve a tudatal, miszerint a Hetedik Napon körmére néz a Magyar Felsőoktatás; beható érvekkel késztette a Magyar Egészségügy szerkezetének egy alapjellegű megismerésére.
Úgyhogy szerencsétlen, hogy mást ne mondjak, f*sszopó bloggerünk haptákba vágta magát, majd miután eme meggondolatlanságáért kellőképpen kifetrengte magát, kopogtatott a debreceni Kenézy Kórház ajtaján. Az időpont: ~De. 10:00.

Kezitcsókolom, és a többi, akadt egy-két gondom, nem sürgős, de kellemetlen, éshátatöbbi. Uram, semmi probléma, ott elég nagy a tömeg, menjen oda. Komolyan. Korrekt. Menjünk oda! Satufék. Momentán, lapíttathatom a seggem a klasszikus vörös-műanyag-váróteremszékbizbasszal, csakhogy bejelentkezés híján a logikai láncból hiányzik az a fogaskerék, amely végül is oda gördítené ügyemet, hogy behívnak. Alapvetően béketűrő ember vagyok, azonban egy felheccelt gyomor bárkiből képes állatot csinálni, tehát visszacsúsztam-másztam a recepcióhoz, és szolian megérdeklődtem, hogy jelenlétemről ugyan telepátia során tájékozódik-e a Magyar Egészségügy? „Hja? Kapjon el valakit!” Hmm, anti-bürokratikus, agresszív, frappáns megoldás. Röviden: tetszik! Cirka fél óra alatt ki is jött egy ápoló. Volt pofám zavarni. „Nos, mivel Ön nem megyei, ezért sajnos nem kezelhetjük. Január elseje óta.” (Drága Olvasóm, ennél a pontnál engedd meg nekem, hogy felhívjam figyelmedet az egészségügyi reformokra. Én, elvileg, magyar állapolgárként, nem a körmendi kórháznak fizetem a TB-t {bár ugye egy álomvilágnak nem lenne rossz, hogy genau azt az oxigénpalackot dugnák fel a seggembe, amiért én per kopf kicsengettem a pénzt, személy szerint}, hanem cákkunpákk az államnak, aki aztán kitejeli a megfelelő összegeket a kórházaknak. Itt kissé már érzékenyen érint, hogy megdögleni is csak otthon célszerű – nem mintha nem ott szeretnék – de hát, mint írtam, birka vagyok, ha ez a szabál’, akkor ez a szabál’.) – Nem probléma. Hova menjek? - „Nagyerdő, kilencvennyolc, XY klinika”. Becsületére váljék, még egy térképet is megpróbált kinyomtatni, de a mocskosz kisz számítógép nem csak a kezelésemet dobta vissza, de még a nyomtatást is. De hát rántottunk már rá kevesebbre is, nemde? Irány a klinika.
(Round 2!)
A klinikáról érdemes tudni, hogy ez egy bazinagy épületkomplexum. Belebotlottam a Háziorvosi Ügyeletbe, csakhát, ugyé’, én megyén kívüli, tehát osztályellenség vagyok. Bloggerlvtárs, nyasgem! Nem gond, kell, hogy legyen valaki, aki megmondja, hogy ugyan hol a rákba beleznek ki jogszerűen, nem? Na, lett is! „Nos, tudtommal nincs felnőtt ügyelet itt (???!), de van gyermek sürgősségi, ami 24 éves korig korrekt.(!?!?!?!?!)” Ez már első hallásra is úgy hangzott, mnt amiből nagyjából a „nos” lehet többé-kevésbé helyénvaló, de a tudatlan ember támasza a hit! Recepció, naná, hogy kongatásra porzik. Attól függetlenül, hogy 72-es betűméretekkel adják a keselyűkaják tudtára, hogy JELENTKEZZ BE, köcsög, mégpedig itt. A ’B’ terv mindig a meteoritbecsapódás. Pusztán, hogy mindig legyen ’B-terv’. Általában nem a ’B-tervre’ alapozok, úgyhogy ugorhatunk a ’C-tervre’, ami általában az offenzíva. Áttörtettem pár szegény csecsemőn, kiskorún és egyéb entitáson. Vágható volt a levegőben a „mi a f*szt keres ez itt?”, de épp nem volt nálam a „fehér köpenyes egészségügyis utasítására vagyok itt”-feliratú pólóm. Asszisztens, TAJ-kártya leadás, Maga húsz éves. Hmm, ez meglep. „Nem kezelhetjük magát”. Ah! Tépjen sorszámot, és álljon a sor végére ezzel. „A Kenézy kórházat, esetleg…”, na, ennél a pontnál már beficcent egy „Onnan jöttem”, bazmeg. Rövid tanakodás után kisült, hogy egy ilyen b*szomnagy kócerájban kell, hogy legyen felnőtt rendelés, még az olyan korcsoknak is, akiket szerencsétlen módon nem a Alföld eme szeglete hozott a világra. Nézzünk utána! Némi ide-oda rohangálást, térképtábla-keresgélést követően megállapodtam az említett rendelőben. A sor vége addigra már a Katasztrófavédelmisek egységcsomagjain él. Aranyos intermezzo, hogy az ajtón egy szép, piros, kapitálissal szedett „A betegek nem érkezési sorrendben következnek!” felirat. Kedves, nem? Harcolj a helyedért, köcsög, ügyesen és civilizáltan! Futó gondolatom támadt ugyan, hogy mikor betegváltás van, beszólok egy „Fogadnak-e egyátalán?”-kérdés erejéig, de mikor láttam, hogy egy úr „egy kérdést csak”-címén berongyolt a vizsgálóba, amúgy valahol teljesen jogosan a közfelháborodás verbálisan letépte a tökeit. Beültem tehát a sor végére.
(Time warp!)
Beleim perisztaltikáinak beható tanulmányozása után megállapodtunk abban, hogy erre most fel lehetne írni valamit, de ésszerűbb lesz egy labortesztet megejteni. Nem tudom, hogy Drága Olvasóm most épp étkezik-e (nem túrom fel az erre irányuló statisztikákat), de el lehet képzelni, hogy egy háromnapos cifrázás laborvizsgálatánál mi az első opció. Megkaptam tehát a beutalót, back to Kenézy!
(Skip level!)
Lázmérő, nincs lázam. (Nem mintha nem nyomatékosítottam volna köreim során – itt is - körülbelül háromszor.) Hm, hm. Hivatalos fejemhezvagdosás, hogy ezzel a tünettel láz nélkül egy ügyeleten nem sok mindent lehet csinálni. (Tudom. Azért is jöttem így, hogy nehogy elkapjanak felvágni.) Kivizsgálásokra lesz szükség. (Ezt a beutalóból szűrte le?) Vérvétel! Igen-igen, ez egy kicsit másféle testváladék, de hát engem nem zavar. Szakszerűen, korrekt módon és meg kell hagyni, udvariasan és segítőkészen (holott igencsak én voltam a fiatalabb) csapoltak le három ampullát a folyékony rubinból.” Nem sajnálom, érted, hadd lakjanak jól!” „Evett hat órán belül?” Ami azt illeti, mivel folyamatosan üres a gyomrom, még jó, hogy zabálok, amikor csak biztonságos. Most pl. a klinikán kiötlött vizsgálat típusa miatt raktam magamba valamit, nevezetesen két lap rizspufit. Pech, így bizony nincs ultrahang. Bánja tököm! Nekem mást mondtak… Eredmény két óra múlva.
(Sej, haj, akácfa hullajtja a levelét…!)
Ha kilépünk az időgyorsításból, szembesülhetünk a pillanattal, amikor bloggerünket berángatják a vizsgálóba, Isten jobban tudja, hányadszor. Diéta (Nabazmeg!), gyóccer nyóccázér (ügyeletes gyógyszertár a Nagytemplom mellett). Magának gastroenteritise van, éspedig bakteriális, Coli. (Ezt természetesen nem kötötték a laikus orromra, de sajnos olvasni már megtanítottak, tehát a kórlapról kénytelen-kelletlen leszűrtem.) Hölgyeim és Uraim, az időpont 18:20! A köznépiesen „gyomornáthának” nevezett (amúgy szó szerint eléggé szar, bár meglehetősen „egyszerű”) kórság tököntérdelésére lakhelyemtől távol a TB-pénzemért cserébe valamivel több, mint tíz óra elteltével kaptam lehetőséget. A kilométert nem számoltam, értelemszerűen.
A felelősek nem a remekül alulfizetett és leterhelt, elmaradott munkakörülmények között az esetek zömében mégis kiváló munkát végző egészségügyi személyzet. A felelős a tájékozatlanság, az ellehetetlenítés és az üzletelés az egészségünkkel. Természetesen okosabb lenne, ha befognám a pofámat, hiszen végső soron elláttak, éspedig vizitdíj és hálapénz nélkül. Nagy baj, ha én mégsem így cselekszem…?

Egyébként, a dolog pikantériája, hogy az állam felé többek között a következő tételek kerültek elszámolásra:
HÉT darab vérvétel, székletvizsgálat (A tünetekhez stimmel, tehát bekamuzható), végtagon és törzsön levezetett EKG(!!!), hatvan perc betegfelügyelet(!!! Hogyan? Esetleg úgy, hogy a várótermet is beleszámolták…), és a többi, és a többi… nem volt kedvem (hadd applikáljak egy szóviccet: nem volt gyomrom… weeee! ^^) utánaszámolni, hogy a pontokkal leosztva mennyibe került ténylegesen az ellátásom, és mennyit számláztak ki, ergo mennyivel kopasztották meg a nyomorom jogcímén az államot. Szó se róla, nem megy rossz helyre a pénz, de azért valahol kínos dolog ez. Éspedig így, nyomtatva, aláírva. Őszintén, nem is értem, az ultrahangot miért nem lőtték be akkor már listaelemnek, elvégre arról még szó is volt, a hét vérvétel elvégezte után meg nyilván keletkezhetett bennem annyi üreg, amit érdemes ultrahangozni.
Mentsétek meg az EÜ-t! Még mindig van mit. Nem üzletnek kiárusítani, de az első és legfontosabb dolog egy ember életében, minden más utána következik. Erre bármilyen betegség rádöbbent bárkit, hogy aztán egészsége visszanyertével olyan baromságokért felejtse el ezt, mint „lelki egyensúly”, és egyéb. Cinikusan megjegyezhetném persze, hogy az államnak/éppen aktuális akármelyik kormánynak/országgyűlésnek egyrészt érdeke pénzt csinálni bármiből; ellentétben nem érdeke, hogy szopottgombóc kis állampolgárainak a végigrobotolt élet után túl sokáig kelljen fizetni a nyugdíjat.
Úgy érzem viszont, hogy ezen a ponton illene abbahagynom, nemde?

Tippetek nincs, milyen szerencsések vagytok a sültcsirke-zabáló szabadságfokotokkal.

Utolsó módosítás: 2008.05.03. 08:13

Röghöz kötve

Pras | 2008.04.27. 01:16 | kategória: Magyarisztán

Szűkebb haza. Netán: otthon.

Nem azt kérdem, mit jelentenek ezek a szavak? Nyilván ki lehetne hámozni pár lexikon és Google atyánk segítségével egy többé-kevésbé kanonizált definíciót. Ami nagyjából olyan, mint a sör, a demokrácia, a nyaralás… sejtjük, hogy hogy nézne ki ideális esetben, csak az ’stennek nem olyan. Ne vesztegessünk rá időt. Átfogalmazom a kérdést: NEKED mit jelentenek ezek a szavak?




…este van, mikor leszállok a vonatról. Furcsa érzés. Mikor felültem rá, úgy éreztem, három hónapja nem jártam otthon. Most, hogy dízelmotor szelíd dohogása közepette próbálok – lehetőség szerint nem seggel fogva meg a súlyomat - leugrani a vasút melletti kavicsra a sötétben, úgy érzem, három napja sem jöttem el itthonról – hiába a még így is szemet szúró változások. Mögöttem feldübörög a mozdony, meglódul, és egyre halkuló morajlással igyekszik mielőbb megszabadulni tőlem. Nem megy neki rosszul. Jól-rosszul magamra aggatom az etimológia által „minden szar”-ként is számontartott csomagjaimat, és beletaposok a gyalog egészen túlélhető minőségű aszfaltozásba. Hát hazaértem.

Az első dolog, ami mindig megkap, a levegő. Amint leszállok, első dolgom levegőt venni, már úgy azon felül is per extra, amit blőd testem magának gyáva módon önkéntelenül felvételez folyamatosan. Minden benne van ebben a levegőben. Talán az egész otthonom. Felnézek az égre, és szokatlanul – valaha viszont nagyon is megszokott módon – sok csillagot látok. Van úgy, hogy eleinte többet nézelődöm felfelé, mint lefelé. Nem tudom, hogy így vagy úgy, de kinek adatik meg, hogy fáklyafény mellett tűnődhessen a „negyvenkettőről”, miközben a feje fölött szétterül milliónyi csillag, csodásan kirajzolva Csaba herceg és a hadainak útját. De őszintén remélem, hogy többünknek, mint akikről tudom. Enyhe szellő csap meg. Hideg, éles levegő, mégis simogató. Nincs ebben semmi fullasztás, semmi épületek közt rohanás, semmi huzat. Még benne van viszont az ősz, fel-fellök egy-két korhadt diófalevelet, felkavar pár emléket… az őszt, amikor a hordók felett hosszú nyélen szitálják a gesztenyét, a lángokból magasra száll a pernye, és egy rongyos kétszázasért másfél korsó – amennyi a zacskóba fér, és még a felpúpozás – sült gesztenyét tömhet az arcába az őrségi polgár. …mielőtt leülne természetesen a patak melletti padok egyikére, hogy házimézes borral, vagy fűszeres cserszegivel adjon kenést a kürtőskalácsnak, mialatt hallgatja a vilmoskörte és a szilva szolid puffanásait a fák alatti domborzat és vegetáció függvényében. Közben végignézzen az Alpokalja rozsdába borult kis vonulatain, netán a kissé darabos vasit táncoló csoporton, és úgy érezze – helye van ezen a világon.
De már benne van a tavasz is, amikor évszázados kisiskolájából el lehetett látni a városka felett, látni a határt beborító, mezőket elárasztó, kerteket elöntő felduzzadt Rábát, ahogy lustán csorognak le a fatönkök rajta, és arra gondolni, délután megmarkolja a horgászbotot… Tavasz. Reggelek, fecskékkel roskadásig tömött égbolt, az ébresztőóra katatóniája után pedig nem motorvisítás és tülkölés adja meg a „újabb kibaszott nap” „újabb kibaszott reggelének” az alaphangulatát, hanem madarak éneke, az újságos név szerinti köszönése...
Húzok egyet a vállszíjon. Nem nehéz bár, de kényelmesnek sem mondanám. Nem olyan kényelmes, mind ülni a motor nyergében, és feltolt sisakrostéllyal élvezni a harmincfokos levegővel történő frontális ütközéseket nyáron. Na igen, azok a nyarak… elsuhanó poros kis út, barátságos duruzsolás, süvítő levegő, kilométereken át lengő kalászok, fák közt előtűnő templomtornyok, olvadt út-kátrány és megunhatatlan játéka a lombok árnyékának… az erdei tó lassú fodrozódása, a hirtelen jött viharok, kéményeinkről a szintén „őslakos” gólyák kelepelése, fáinkon a barack nyálcsorgató szép színe… és persze az éjszakák! A Borok Utcájában rendezett koncert, utána a karneváli tömegben az éj dorombjátékkal elütése, a barátok gondolatai és a haverok tréfái...
Lassan a főtérre érek. Békakuruttyolás csapja meg a fülem – ez bár jókaisan romantikus, mégis elmosolyodom, mikor arra gondolok, hogyan érezheti magát békánk a szökőkút tenyérnyi vizében. A kövezet kék színre vált: az egykori várárkon vezet át utam. Mikor itt a törököt még sikerült visszaverni, Szentgotthárdnál végül csak átkelt a Rábán pár napra rá… lejjebb, a folyó felé már látszik az óváros. Lengedező cégéreivel, boltíveivel, műhelyekkel és boltokkal. És balra a kastély, mögötte a csöndes és sötét Várkert, platánjával, ami félszáz esztendővel több, mint ötszáz éves…
Mindenkoron fenséges látványt nyújt. Mégis legszebb talán télen. Mikor a folyón jéghártya feszül, a töltés egy elnyúló hókupacnak tűnik, a világ dermedt, és a fák drótvázként várják a döntést: tavasz lesz újra, vagy korhadás?

Ahogy nekiszegezhető lenne a városkának, az embereknek, az országnak, az egész félresikerült (khm., „elcseszett”) huszadik századunknak és magyarságtudatunknak…

Elüldögélek a folyó partján. Nem túl széles, végképp nem mély. Finoman szólva sem a világ nyolcadik csodája. De amikor a Nap felkel, és a fényei a halak szökellései nyomán felrobbant víztükrön csillannak meg, nem kell úgy éreznem, mint akár bármely más, mégoly hatalmas világcsoda előtt is: „Szép, szép ugyan, de nem „nekem készült” – én innen még hazamegyek.” Innen már nincs hová futni, nincs hová menekülni, és nem is érdemes. Röghöz köt a lélek.

Felkapcsolom a villanyt az ajtó előtt. Jó mélyre tettem a kulcsot, a francba is…

Utolsó módosítás: 2008.04.27. 01:33

VDSzSz kontra MÁV - állásfoglalás...

Pras | 2008.02.06. 12:46 | kategória: Magyarisztán

Napjaink, média által is erőteljesen felkapott momentuma a vasutassztrájk. Mivel engem is, és jó eséllyel nyájas Olvasómat is érinti, gondoltam szentelhetnénk a dolognak pár neuronvillanást.

Nagy vonalakban miről is van szó?
Magyarországon jelenleg három reprezentatív szakszervezet „képviseli” a vasúti közlekedési ágban dolgozók érdekeit. Ezek egyike, a VDSzSz (Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezete) követelésének kielégítetlensége miatt sztrájkba kezdett. A követelés lényege, hogy a privatizálásra került MÁV Cargo Zrt. árát osszák le a munkavállalóknak, nevezetesen 250 ezer forintot per kopf.

Justinianus szerint „Jog és fegyver az állam tartópillérei”, közelítsük meg hát jogi alapon először a kérdést.
A MÁV szóbanforgó dolgozói munkavállalók. Munkavállalók, akik a munkaerőpiacon árujukért, nevezetesen munkaerejükért „üzlet létrejötte” esetén a szerződésben lefektetett bérezést kapják. Ennyi. …a kulcsszó: ennyi! Mivel nem részvényesek, jogilag semmi megalapozottsága nincs a követelésnek. Ez körülbelül azzal a példával írható le, mintha az egyetem elhatározná, hogy eladja az egyik épületét buzibárnak; én pedig, mint hallgató, ütni kezdeném az asztalt az eladott felszerelés osztalékáért. „Alanyi jogon”, pusztán, mert hallgató vagyok. Meredek, ugye?
Továbbmegyek! Lentebb említeni fogom, a MÁV-nak irtózatos adósságai vannak. Ezen logika alapján le kellene osztani az adósságot is munkavállalói szintre! Hetedíziglen sem fognák tudni visszatéríteni, és ha a mélyen tisztelt Olvasó kissé vizuális típus, most egy hetedhét országra szóló lincselés körvonalai bontakozhatnak ki előtte.
Van azonban egy másik aspektus. Sztrájk. Alkotmányos jog. …csakhogy! A sztrájknak szabályai vannak. Ezzel eddig nem is volt gond, de ez a mostani eset, ez bizony nem volt túlzottan „minden kritériumnak eleget tévő”. Ha ugyanis a sztrájkot nem jelentik be időben, akkor hiába sztrájknyilatkozat, az önkényes munkabeszüntetés lesz. Ami – büntetendő. Kérdeznélek, Olvasóm, Te mikor és hol értesültél a sztrájkról? Szerencsés vagy, ha nem a peronon.

Világunk Napja ugyanakkor a mammon, aminek minden alá van rendelve. Szaglásszunk körül itt egy kicsit! Három állítással indítanék a dolog gazdasági oldaláról.
A Magyar Államvasutak a rendszerváltás óta ~2800 milliárdos hiányt halmozott fel.
A Magyar Államvasutak állami tulajdon.
A Magyar Államvasutak számára a sztrájk első napja ~60 milliós kiesést okozott.
Nosza, fűzögessük eszterláncba. Ekkora hiánnyal már nem igen lehet mit kezdeni, ez, gondolom, értelemszerű. Az is kellemetlen ugyanakkor, ha a MÁV atomjaira hullik – ezt megakadályozandó, az állam sűrűn vállalt hiteleknél kezességet, amit persze bukott, így fizetett. Amennyiben pedig ő volt a hitelező, teljes hiteleket engedett el. Hadd fordítsam le ezt a mi, egyszerű nyelvünkre: Bár a MÁV gyorsabban tünteti el a pénzt, mint (…és itt egy politikailag inkorrekt példa következne :) ), az adófizetők KÖZpénzéből számtalan esetben volt már „megmentve”, mégpedig kvázi ingyen. Feltenném a költői kérdést: A sztrájk okozta kiesést ezúttal a vasutasokon fogják leverni…?
Nem vagyunk még készen ugyanakkor ebben a szegmensben. Mert nem csak az állam, és a MÁV károsul, illetve közvetetten az adózók, óó, nem! Mi van az utazóközönséggel?
Ad astra per aspera – alapon ide most illendő beszúrnom az ellenvéleményeket, és rögtön a reakciómat is:
1.) Létezik buszközlekedés is! – Valóban. Csakhogy aki buszozott már életében kétszer, az tudja, hogy a Volán sem mindenható. Pláne, ha 10% többletterheléssel kell dolgoznia, a már így is éppen eléggé sertésmájkrém-konzerv utánérzésű Ikarusokon. Egyrészt ugyanis vannak célpontok, amelyek roppant komplikáltan érhetőek el busszal, illetve vannak, amelyek ennélfogva csak tetemes késéssel. Sajnos, ma, Magyarországon, bizonyos munkavállalók például, ezt nem engedhetik meg maguknak. Hiszen versenyhelyzet van, késés esetén szó nélkül csatolják őket a 13-as aktához. Magyarán mondva kivágják, mint macskát megdolgoztatni a kiválasztó szervrendszerét.
2.) No jó, de minden családban van valami autó! – Egyrészt nincs. Másrészt a dolog roppant költséges, kínos, és igen komoly lekötelezettséget teremt. És még ha van is, elképzelhető, hogy nem véletlenül van, és a kapacitása a gépkocsinak nem elég ahhoz, hogy két-három, vonattól frissen szabadult családtagot fuvarozzon reggelenként munkába akár a megye három különböző pontjába, elvégre a munkahelyekkel sem áll túl fényesen az ország, ugye.
Tehát egyrészt az utazót megvágják idővel (az idő pénz…), másrészt konkrétan pénzzel, esetleg nem kis pénzzel. Sőt, ha a család egy tagja olyan korú, hogy elbocsátása esetén már nem tud munkát találni, az nem egyszerűen érvágás a család számára, de katasztrófa! Valóban, felvehet akár hitelt is… ha el akarja nyújtani az agóniát.
Naa - mondhatnánk -, a pénz nem vész el, csak átalakul! Kell, hogy legyen valami pozitív az egyenletben!
Van is, kedves Olvasóm, hogyne lenne! Ezzel el is érkeztünk a qui prodest-hez! Hadd fogalmazzam meg egyetlen mondatban:
A szakszervezeti vezető jövedelme milliós nagyságrendű.
Nyugtasson meg tehát minket a tudat, hogy az Adam Smith-i önzés még logikus lépésekre indítja azt, aki közel bír furakodni a húsosfazékhoz. Folytatnám! A szakszervezeti vezető egy választott tisztség. Fejből meg nem mondom, milyen ciklussal, négy, vagy hat év. A politikus plakát és szónoklat által népszerűsödik (vagy népszerűtlenedik), szegény szakszervezetisnek viszont alkotnia is kell valamit. Mit tud? Például sztrájkot szervezni! Miért jó ez? Mert kívülről elsőre úgy tűnik, ez az ember érdekeket véd! Őszintébben megfogalmazva, miért jó ez? Mert újraválasztják…

…és akkor még mindig nem végeztünk, hiszen ott a dolog legszubjektívebb, meglátásom szerint mégis egyik legsúlyosabb hozadéka, az erkölcsi veszteség. Engedtessék meg nekem, hogy megkérdezzem: mi az az hatvanmillió lej ahhoz képest, hogy emberek nem látogathatják öreg szüleiket? Esetleg nem mehetnek el végre egyszer, télen, olcsón pihenni? Hogy utazzanak egyetemisták ezrei, brutális méretű pakkokkal? Dolgozók tízezrei, hogy eltarthassák a családot? Ha hagyom a demagógiát a fenébe, egy valós példa: hogyan vigyék el gyermeküket, aki betegsége miatt csak vasúton, nem zsúfolt környezetben szállítható - kocsi nincs - , MR-re a (hopp, jut eszembe, szintén szétcseszett) kórházba? Sehogy, kérjen új időpontot: fél, vagy akár egy évvel későbbre, mert nézd csak, olyan túl sok MR-ünk sincs az országban, minő meglepetés, így ami van, abba jóformán egyszerre két embert töltenek, hogy az előjegyzett betegeket ne húsz évvel később, exhumálás után kelljen kivizsgálni.
Ráadásul a vasút ezzel maga alatt vágja a fát, hiszen rengeteg ember bizalma megrendült már az – amúgy sem túl fényes – „imázsában”. Ők alternatvákat fognak keresni. Ez persze nem fog túl jól mutatni az utasszámlálásnál, aminek az eredménye szárnyvonalak felszámolása lesz, aminek az eredménye sztrájk lesz, aminek az eredménye az, hogy rengeteg ember bizalma stbstbstb.
Mi több! Következzék a vesszőparipám. Környezetvédelem. A T. Ház párszor odacsapott már az asztalra, úgy a „Miért ne, nem kerül semmibe?”-kedvéért a környezetvédelemért. Aztán fogta magát… és autópályát építtetett! (Csigalassúsággal, a normális ár háromszorosáért, amin megint megszedte(’k) magát valaki(k), de ez más lapra tartozik) Egy környezettudatos európai országban, az anno a századfordulón még legendás (a Postával együtt világszínvonalú, abból is mi lett... szintén egy tipikus magyar történet, szintén másik lappal) vasúti közlekedés haldoklik, miközben autópályákat húznak fel. Azt hiszem, ez kimeríti a „bort iszik, vizet prédikál” fogalomkörét.

Összefoglalva tehát: Szívunk mi, utasok, szívunk mi, adózók, szív az állam, szív a MÁV, közvetetten szív és/vagy szívni fognak a vasutasok… ki az, aki azért ebből jól fog kijönni?
Nos, ugyanaz, aki a romba dőlő MÁV tulajdonainak privatizálásakor nevetséges pénzért vásárolgatott üdülőket, amikben amúgy most elégedetten hátra is dőlhet.

Nem vagyunk tehát elveszett emberek, mi, magyarok. Folytathatnám valami általánosabb érvényű konklúzióval, esetleg további példákat keresve; az ország helyzetére globálisan rávetítve, de ezt, azt hiszem, bölcsebb dolog lesz Rád bíznom.

Utolsó módosítás: 2008.02.06. 13:13

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.