xeLaR blogja

Pankrácijó?! - 11. A WWE tavaly és most

xeLaR | 2015.01.31. 21:42 | kategória: Pankrácijó

Régen volt már ilyen bejegyzés, úgyhogy gondoltam itt az ideje egy kis pankrációról írni. Tekintve, hogy a WWE az egyeduralkodó a nyugati világban és ebben a műfajban, így az előző évükről számolnék be, ami egyáltalán nem sikerült fényesre. Amit 2011-ben CM Punk elkezdett a dumájával, az 2013-ra valamelyest kiteljesedni látszott, amikor új sztárok emelkedtek ki a mezőnyből. A közönség Daniel Bryant karolta fel, mint a leendő bajnokukat, emellett pedig két új érdekes trió jelent meg, a Shield és a Wyatt família, akiket egész jól felépítettek. És amikor már úgy látszott, hogy a közönség megkapja, amit akar, akkor jött Randy Orton és Triple H, hogy egy a nézők számára kellemetlen, de szükséges sztorit kezdjen el. Csak az a nagy baj, hogy 2013-ban ez a történet nem kapott lezárást, ehelyett Daniel Bryant a Wyatt famíliával eresztették össze, aminek egyáltalán nem örült senki. Az egyetlen, akire még valamelyest lehetett számítani, az CM Punk volt, habár sajnos már egy jó ideje nem volt része jó meccsekben az év végére. Szóval, elég elkeserítően zárult az év, de 2014. egy fényesebb jövőt kecsegtetett a WWE-nek. Vagy legalábbis a pankráció rajongóinak.

WWE Network
Tavaly februárban indult az Egyesült Államokban a WWE Networkre keresztelt előfizetéses videó streaming szolgáltatás, amelynek köszönhetően a legtöbb WWE tartalom (az összes Wrestlemania, az összes PPV, stb.) havi $10 fejében az előfizetők számára mindenfajta gond nélkül elérhetővé vált. Ez egy óriási dolog a pankráció rajongóinak, hiszen újranézhetik a kedvenc meccseiket, a legjobb PPV-ket, tehát egy óriási mennyiség. Ami még jobb, hogy az előfizetés ideje alatt az új PPV-kért sem kell fizetni egy petákot sem. És augusztus 12-től már Magyarországon is elérhető ez a szolgáltatás Android, iOS eszközökön, illetve Playstation és Xbox konzolokon. A rajongóknak ez mindenképpen egy szuper vétel.

A WWE-nek kevésbé. Lehet, hogy hosszú távra játszanak, vagy esetleg valamit elszámolhattak, de a Network indulása döcögősre sikerült, mivel kevesebben fizettek elő a szolgáltatásra, mint azt várták. Egymillió előfizetőt kellett volna elérni, hogy fedezzék a költségeiket, ám júliusban még csak 700 000-nél tartottak, ami miatt masszív elbocsájtások történtek, hogy mindezt ellensúlyozzák. Elvégre, ha csak egy hónapban $10-t költ egy előfizető egy PPV-ra $45 helyett, akkor az meg fog látszani a könyvelésben is. Emellett a szolgáltatás kínálatából is hiányoznak dolgok, ami mondjuk érthető is, nem is igazán lehet elvárni azt, hogy több évtizedes anyagokat azonnal elérhetővé tegyék a szolgáltatásukon. Csak kissé átverős a reklámszövegük. Szerencsére az év végére sikerült elérni az egymillió előfizetést, úgyhogy talán tudnak majd javítani a színvonalon, illetve remélhetőleg nyereségesek tudnak majd maradni.
De most térjünk vissza magára a pankrációra.

Royal Rumble – Wrestlemania
Általában a januári WWE show, a Royal Rumble a Wrestlemaniához vezető utat indítja meg, és sok meglepetéssel és emlékezetes momentummal szolgált az évek során. Az egyik érdekessége, hogy régi, már-már elfeledett pankrátorok is megjelenhetnek a Rumbleban, ami egy kis időre hangulatosabbá teheti ezt a meccstípust. 2014-ben egy ilyen meglepetés lett volna Batista, ám valahogy kiszivárgott ez az információ, illetve az, hogy meg is nyeri a meccset. Most lehet találgatni, hogy miért hozták őt vissza a WWE-be egy ilyen rövid időre, de biztos nem azért, mert egy monumentális filmben szerepelt abban az évben. Mondjuk tudtommal nem reklámozta ezt, de a jelenléte valamelyest érthető, a győzelme viszont erősen megkérdőjelezhető volt. Mindenesetre ez egy elég baljós előjel volt, ami sajnos nem vezetett jóra a promóciónak. A nép Daniel Bryant akarta a Rumble bajnokának látni, annyira oda voltak érte. Ám volt egy nagy probléma: Daniel Bryan azon a PPV-n Bray Wyatt ellen volt beosztva, a Rumbleben pedig kétséges volt a szereplése. Viszont az egész meccs alatt őt várta a közönség, és amikor a 30. pankrátor megjelent a világéletében jófiú figurát játszó Rey Mysterio Jr., a közönség meccs ellen fordult, és a nemtetszésükről adtak hangot. Ahogy egyre több kedvencet kidobáltak a ringből (köztük CM Punkot is), egyre csak hangosabbak és mérgesebbek lettek. A végső két pankrátornál pedig a jófiúnak visszahozott Batistát fújolták, míg a rosszfiú szerepben tetszelgő fiatal tehetséget, Roman Reignst éltették egészen addig, amíg Batista meg nem nyerte a meccset. A közönségnek egyértelműen nem tetszett ez a végeredmény, a fújolás meg a visszatérő pankrátornak nem volt ínyére, aki a jófiú státuszát azonnal elveszítette, amikor a közönségnek beintett. Szóval egy katasztrófa volt az egész, aminek két jelentős eredménye lett.

Az egyik, hogy CM Punk, akit ugyancsak felkarolt a WWE közönsége, se szó se beszéd lelépett a Royal Rumble után, és azóta sem tért vissza. Ez elég negatívan érintette az egész WWE-t, a közönséget is beleértve. Ment is a találgatás, hogy miért döntött így az egykori bajnok. Lehet nem tetszett neki az, hogy az egykoron rivaldafényben tündöklő pankrátor valamelyest kiöregedett sztárokkal kellett volna megküzdenie (Kane és Triple H). Esetleg így tiltakozott az egész Daniel Bryan fiaskó miatt. Mindenesetre CM Punk otthagyta a promóciót, és a nyáron hivatalosan is felmondtak neki. Az év végén aztán CM Punk végre megszólalt ezzel kapcsolatban egy barátjának a podcastjén, és megmagyarázta, hogy miért hagyta ott az egészet. Lényegében belefásult a pankrációba, mivel egyrészt teljességgel kimerült a Rumblera mind mentálisan (pl. ötleteket loptak tőle; szívességeket tett Vince McMahonnek, aki ezt nem hálálta meg), mind fizikálisan (pl. rengeteg sérüléssel küzdött, több agyrázkódása volt, köztük a Rumblen, illetve már hónapokon keresztül egy súlyos fertőzése volt, amit a WWE egészségügyi személyzete nem kezelt kellően). Ez az élmény kiirtotta belőle a pankráció szeretetét, ami miatt visszavonult. Mondjuk kicsit vicces, hogy pár héttel utána bejelentette, hogy az UFC-ben fog verekedni, úgyhogy még egy darabig harcolni fog.

A másik eredmény pedig az lett, hogy a Rumble végén lévő elégedetlenség, illetve CM Punk lelépése miatt át kellett írni a Wrestlemania sztorit úgy, hogy a nézők is élvezzék a sztorit. Kiszivárgott jelentések szerint a fő attrakció Randy Orton és Batista meccse lett volna, ám mindkettő rosszfiút játszott, és a közönség nem biztos, hogy bármelyiküknek szurkolt volna. Végül úgy lett átírva az egész, hogy Daniel Bryannek először Triple H-t kellett megvernie a Wrestlemanián, hogy a végső küzdelemben is helyet kapjon és nyerjen. Összességben az a meccs elég jól sikerült, és a nézők 100%-osan Bryan mögött álltak. Egy igazán emlékezetes győzelem…

…lett volna, ha nem árnyékolta be volna az egész Wrestlemaniát The Undertaker és Brock Lesnar összecsapása. Ugyanis az Undertaker által tartott Wrestlemaniás veretlenségi rekord végre megdőlt, ami bár meglepő, de önmagában elfogadható lett volna, ha egy normális meccset sikerült volna összehozni. Azonban egy unalmas és egyoldalú harc volt, ami főleg annak volt köszönhető, hogy Undertaker agyrázkódást szenvedett a meccs során, így Lesnarnak kellett összehozni valamit. Az eredmény elkeserítő volt, főleg úgy, hogy Lesnar nem igazán volt felépítve. Tekintve, hogy az utóbbi években az Undertaker meccsei voltak a legjobbak a Wrestlemaniákon, ezt egyfajta csalódásként élték meg a nézők. Ám az írók egy lehetőséget láttak ebben a szerencsétlen esetben, amit az év végére nagyszerűen kibontakoztattak.

Árulás, sérülések és a szörnyeteg felemelkedése
Daniel Bryan a WWE legnagyobb sztárja volt a Wrestlemania után, a közönség bajnoka. Ám az övét nem tudta sokáig megtartani, mivel sürgősen meg kellett műteni a nyakát a felhalmozódó sérülései miatt, amivel lényegében az egész hátralévő évre eltűnt. Ennek köszönhetően pedig önként kellett lemondania az övéről, amit egy újabb csapásként éltek meg a nézők, mivel az új bajnok nem lett más, mint a promóció „kabalája”, a rajongókat megosztó John Cena. Emellett a fentebb említett két triót is felbomlasztották az év során, amiből igazán csak a Shield jött ki jól, mivel mindegyikük helyet kapott a fő történetszálban, miután az egyikük elárulta a csapatot, aminek köszönhetően elkezdődhetett a szólókarrierjük. Habár kisebb probléma is akadt, ugyanis Roman Reigns, a WWE egyik fő üdvöskéje ősszel egy sérülés miatt lekerült a képernyőkről, ami nagyon elrontotta a momentumát 2015-re.

Szóval lényegében a Wrestlemania után nem igazán történtek nagyobb jelentőségű dolgok, amik miatt igazán lehetett volna élvezni a WWE által kínált műsort. Csak egyetlen kivétel volt: Brock Lesnar meccse John Cena ellen a Summerslam PPV-n. Összecsapásnak nehezen lehetett nevezni azt, amit műveltek, ugyanis Lesnar lényegében agyonverte (még pontosabban úgy dobálta, mint egy rongybabát), Cena nem kapott lehetőséget a szokásos feltámadására. Ezzel pedig mindenkit megleptek. Eddig Cena még a legbrutálisabb verésnél is minden gond nélkül felkelt, hogy aztán megnyerje a meccsét (pl. pont Brock Lesnar ellen még 2012-ben). A ringen belüli teljesítményt nem igazán lehetett értékelni, mivel Lesnar lényegében csak egyfajta dobást alkalmazott a meccs során. Ami miatt ez fontos volt, az a sztori. Aki az Undertaker veretlenségét meg tudta törni, annak egy vadállatnak kell lennie. Azzal pedig, hogy a WWE legfőbb harcosát minden probléma nélkül a földbe döngölte, pont ezt a történetet mondta el. Egyszerű és ezerszer látott sztori, de még mindig hatásos. A másik dolog, ami Brock Lesnar bajnokká avatása után jött, hogy nem sok PPV-n szerepelt Summerslam után. Ez elsősorban egy rossz dolog, mivel a WWE nehézsúlyú öv a legfontosabb a promóció berkein belül, így a bajnok távolmaradásával kevésbé lehet érdekes a nézők számára a show. Ám ugyanakkor ez jó, mivel egy megrendezett sportnál az állandó övváltások és bajnokavatások a nevesebb címek leértékelődéséhez vezethetnek, és azzal, hogy Lesnar távol marad, ezt legalább elkerülik. Bár egy címvédőt jobban elismernek, ha minél többször harcol, de ez csak részletkérdés.

Az év vége, az új Rumble és a jövő
Lényeg az, hogy a WWE az év végére többnyire csak unalmas produkciókat tudott összehozni, és lényegében csak időhúzásra volt jó, amíg felépülnek a sérült sztárpalánták, illetve hogy felkészüljenek az újabb Wrestlemaniás időszakra. A kiábrándult nézők valahogy csak kibírják addig. Talán a legrosszabb az, hogy a WWE NXT programja, ami pár éve csak egy huszadrangú valóságshow volt, decemberben egy olyan különkiadást hozott össze, ami sokak szerint a promóció legjobb produkciója volt abban az évben. Megnéztem én is, és bár egyik fiatal pankrátort sem ismertem, mégis a kreativitásuk, a technikájuk és a precizitásuk teljesen levett a lábamról. Még a díva meccsük is! Pedig szerintem vannak ugyanolyan vagy még jobb kaliberű pankrátorai a fő műsoruknak is, csak vagy nem kapnak esélyt a bizonyításra, vagy pedig nem képesek az írók hülyeségeiből valami érdekeset kovácsolni. Emiatt pedig azt lehet elmondani, hogy a WWE jelenleg „sztárhiányban” szenved.

A 2015-ös Royal Rumble összességében talán még rosszabb is volt, mint a tavalyi, ám mégis tudott mutatni olyan példát, amikor szinte minden jól sül el, illetve amikor katasztrofálisan elbaltáznak valamit. Az előbbire a példa a Lesnar-Cena-Rollins összecsapás a WWE nehézsúlyú címért, ami azért lett nagyszerű, mert egy nem szokványos sztorit kellett megvalósítani, és a pankrátorok olyan kreatív megoldásokkal álltak elő, ami a nézőket is meglepték. Emellett úgy éreztem, hogy ez sztárépítésben is jeleskedett, mivel számomra a Shield felbomlásánál Rollins volt az, akinek nem igazán volt jelleme, a trió akrobata tagja volt, ám ebben a meccsben nem csak a karakterét játszotta jól, de az összes fontosabb mozdulatát tökéletesen végrehajtotta, amitől sokat nőtt a szememben. Csodálkozom is, hogy ez miért sikerült ilyen jóra, miközben Roman Reigns karakterét teljesen tönkrevágták az év elejére. A tavalyi Rumblenál szurkolt neki a közönség (habár csak azért, mert nem akarták Batistát a Wrestlemanián), de már egyáltalán nem szeretik, mert a WWE le akarja nyomni a torkukon, mintha egy következő John Cena lenne. Persze az is közrejátszott, hogy a Rumbleban igazán nem voltak izgalmas figurák, és akiket valamelyest tisztelt a nézősereg, azokat viszonylag hamar eltüntették (pl. Daniel Bryan mindössze 10 percet töltött a ringben, aztán egyszerűen csak kidobták, ami egyáltalán nem tetszett senkinek), így nem volt senki Reignsen kívül, akinek lehetett volna szurkolni.

És ez óriási probléma. Kellenek az új reménységek, akiknek szurkolhatnak a népek. Pár éve még rengeteg ilyen pankrátor volt, ám mára jelentősen lecsökkent a számuk. Muszáj felépíteni nem csak a jövőbeli szupersztárokat, hanem azokat is, akik csak a középmezőnyben fognak sínyleni éveken keresztül. Ehhez olyan történetek kellenek, amik erősnek állítják be a szereplőit, és még a nézők fantáziáját is megmozgatják. Sokéves munka lesz ez, de hosszútávon csak pozitívan jönne ki a WWE. Pár éve Daniel Bryan is csak a középmezőnyben kuksolt, amíg rátalált valamire, amitől a nézők megszerették. A WWE-nek és az NXT programjának pedig hasonló kaliberű emberei vannak, akiket nem lenne szabad kihasználatlanul hagyni.

Pankrácijó?! - 10. Wrestlemania XXVIII vélemény

xeLaR | 2012.04.05. 09:00 | kategória: Pankrácijó

Április elsején nem csak a bolondok ünnepelhettek, hanem a pankráció rajongói is. Akkor került megrendezésre a 28. Wrestlemania, ami most egy igazi látványosságnak ígérkezett. Ez főleg John Cena és a Rock meccse miatt volt, amit már legalább egy éve hypeoltak. Aztán még kiderült, hogy sor kerül HHH és Undertaker visszavágójára, ami már engem is elkezdett érdekelni. Persze más meccsek is felsorakoztak, amik igencsak érdekesnek tűntek, viszont azokról nehezen lehetne beszélni egy kis visszatekintő nélkül.

Ugyanis 2011. sok furcsa változást hozott a WWE-ben. A múlt év átlagos meccsekkel, átlagos Wrestlemaniaval indult, és azt hihettük volna, hogy nem is változik meg semmi. Aztán jött CM Punk promója. Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire volt spontán a beszéde, vagy esetleg valaki ezt megírta neki, de a lényeg az, hogy csupán ennek volt köszönhető, hogy nem süllyedt el CM Punk. A rajongók kiálltak a szavai mellett, mert olyan „igazságokat” mondott, amikben ők is hittek. Az egészre pedig a Money in the Bank különkiadás tette fel a koronát. Csak említésképpen, ekkor hazai pályán lépett a ringbe, és őt kellett volna fújolni. Abból viszont kapott eleget a WWE-öv akkori tulajdonosa, John Cena. Nagy meglepetésre Punk nyert, és azóta az élvonalban tengődik, mint a „világ legjobbja”.

Másik változás, hogy a WWE elkezdett nyitni az Internet felé. Pontosabban inkább a közösségi médiák felé, ami az év végére elég irritálóvá vált. Azt hallgatni, ahogy a pankrátorok megemlítik, hogy milyen Twitter üzeneteik voltak, picit bizarrnak tűnt. Ám az Internetnek köszönhető az is, hogy Zack Ryder népszerű lett a rajongók körében. Hihetetlennek tűnik, de a webes műsora révén az év végére egyre többször volt látható a tévék képernyőjén. Bármennyire is meglepő volt a sikere, a karaktere pozitív befolyással volt a WWE műsoraira.

Szóval volt itt egy-két érdekes változás a WWE világában, ám egy dolog teljesen biztos volt, az pedig természetesen a Wrestlemania. A pankrációs világ egyik legnagyobb eseménye idén is eljött, és alig vártam, hogy mivel rukkolnak elő. Úgy éreztem, hogy tavaly jó felé mozdult el a termék minősége, ami sok embernek az attitűd korszakot juttatta az eszébe. A meccsek jóknak ígérkeztek sok nagy névvel, és rengeteg lehetőség volt a drámázásra. Jöjjön akkor az értékelés...


Sheamus vs. Daniel Bryan
a nehézsúlyú világbajnoki övért

A tavalyi értékelésemben írtam két olyan dologról, amit itt újból felhoznék. Először is már megint azzal kellett szembesülnöm, hogy a nehézsúlyú világbajnoki mérkőzéssel kezdenek. Ezt már megírtam akkor is, hogy ezt nem szeretem, inkább kezdtek volna valami mással. A másik megemlítendő dolog pedig maguk a pankrátorok. Sheamus és Bryan tavaly nem kapott helyet ezen az eseményen, de most végre megkapták az esélyt, hogy bizonyítsanak. Bryan egy nagyon technikás pankrátor, akit élvezet nézni, még akkor is, ha rosszfiút kell alakítania. Sheamus pedig az utóbbi időben nagyot nőtt a szememben, ami nem csak annak köszönhető, hogy a közönség is elkezdett szurkolni neki. Szóval vártam ezt az összecsapást. Az egyik egy brutálisan erős vadállat, a másik pedig egy aljas, de technikás játékos. Elkezdődött. Bryan adott egy csókot az aktuális „barátnőjének”, és aztán azonnal a földre került, miután Sheamus fejbe rúgta. 1...2...3...
NEM. Ezt nem fogadom el. Páran azzal próbálták ezt megmagyarázni, hogy maga a viszály közöttük úgy épült fel, hogy egy ilyen konklúziója legyen, de ezt akkor sem tudom elfogadni. Értem én, hogy ezzel megdöntötte a WWE a saját leggyorsabb győzelem rekordját, de ennek nem kellett volna így végződnie. Egy négy órás(!!!) műsorban nem tudtak annyi időt találni nekik, hogy rendesen harcoljanak? Ezt szinte nem is tudom pontozni. Egy vicc lett a nehézsúlyú világbajnoki mérkőzés.
1/5


Kane vs. Randy Orton

Példának okáért ez nyugodtan lehetett volna a Wrestlemania első összecsapása. Különösebben érdekes sztori nem volt mögöttük, nem kaptak sok időt a ringben, de viszonylag népszerűbb pankrátorok. Kane nemrég tért vissza, és a WWE próbálja az előtérbe nyomni a karakterét, míg Orton mostanság a középmezőny és az élvonal határmezsgyéjén tengődik, vagy legalábbis én úgy érzem. Nem is hoztak össze egy kimondottan jó meccset, de elfogadhatóra sikeredett. Meglepő volt, hogy Kane tisztán verte meg Ortont, ami arra enged következtetni, hogy ez a sztori esetleg folytatódni fog a következő különkiadásig. Nem volt rossz, főleg a végső mozzanatok voltak a legjobbak.
3/5


Cody Rhodes vs. The Big Show
a nemzetközi bajnoki övért

Vagy akár ez is mehetett volna elsőnek. Volt normális tétje, amiért két teljesen különböző harcmodort alkalmazó harcos mérkőzött meg. Cody Rhodes tavaly megmutatta, hogy mire képes egy kisebb termetű pankrátor ellen, és most egy nagyobbal kellett szembenéznie bajnokként. A Big Show egyértelműen esélyesebbnek tűnt még a meccs megkezdése előtt is. Tovább növelte az esélyeit az, hogy mennyire erőltették a tényt, hogy a Big Show még sose nyert semmit a Wrestlemanián. Mi mást lehetne mondani erről a mérkőzésről? Egyértelmű volt, hogy az óriás nyerni fog a hozzá képest vézna kisember ellen. Azért meg kell hagyni, Rhodes megpróbált minden taktikát bevetni ellene, és nem is volt rossz, amit csinált, de hiábavaló volt. Ez is egy töltelékmérkőzés volt, ami nyugodtan kimaradhatott volna. Semmi bajom a Big Show-val, a WCW-s ténykedései óta „ismerem”, és örülök, hogy végre van Wrestlemania pillanata, de ez felesleges volt.
2/5


Kelly Kelly és Maria Menounos vs. Beth Phoenix és Eve Torres

Dívameccs. Ha van valami, amit eltüntethetnék a WWE-ből, az valószínűleg a női divízió lenne. Értem én, hogy csak azért kellenek, hogy jó melleket és popsikat lássanak a nézők, de ehhez nem kell őket bepakolni a ringbe, hogy szánalmasan gyepálják meg egymást. Jól néznek ki meg minden, de egyáltalán nem konyítanak a pankrációhoz, vagy csak minimális mértékben. Az egyedüli díva, akit valamennyire tolerálok az Beth Phoenix, mert ő legalább tud is valamit mutatni a tudásából. Itt ez nem sikerült. Katasztrófa volt a kezdéstől fogva.
1/5


HHH vs. The Undertaker

A várva várt összecsapás. „Egy korszak végének” titulálták ezt a mérkőzést, ahol két öreg WWE-s pankrátor lépett a ringbe, hogy egy harmadik öreg róka bíráskodjon felettük. Azt hihetnénk, hogy ez a három pankrátor már nem tud olyat mutatni, amit ne láthattunk volna. A múlt évi brutális összecsapás a szememben kicsit leértékelődött, és nem vártam azt, hogy ez jobb lesz annál. Úgy értem az Undertaker már négy éve is ki volt öregedve, amikor először csapott össze Wrestlemanián Shawn Michaels-szel, illetve a múlt évi meccs óta nem is láthattuk képernyőn. Ez azt vetítette előre, hogy lehet most megszakad a hírhedt veretlenségi sorozata, és örökre eltávozik ez a nagyszerű pankrátor. Az is ellene játszott, hogy HHH múlt évben úgy elbánt vele, hogy nem bírt a saját lábán távozni a ringből. Őszintén, én nem tudtam megjósolni, hogy mi lesz a vége. Az viszont egyértelmű volt számomra, hogy ez nem technikás, akrobatikus meccs lesz. Egy brutális harcot vártam, ami egy Hell in a Cell mérkőzéstől el is várható. És aztán elkezdődött. És a befejeztével nálam ez lett a PPV legjobb meccse. Nem a harc miatt, mert nem szeretem ezt a fajta pankrációs stílust. Ami megfogott, az a történet, amit elmesélt. Olyan dráma volt a ringben, ami szappanoperákat alázott volna le. Rengeteg olyan pillanat volt, ahol azt hittem, hogy vége, de valami kisebb csavarral mégis folytatódott a küzdelem. Megint megölték egymást a ringben, de végül megint Undertaker diadalmaskodott. Ez a három „vénség” egy olyan félórás showt hozott össze, hogy azt ezen a Wrestlemanián nem tudták überelni.


Team Johnny: The Miz, Mark Henry, Drew McIntyre, Jack Swagger, Dolph Ziggler, David Otunga vs. Team Teddy: Kofi Kingston, The Great Khali, R-Truth, Zack Ryder, Booker T, Santino Marella

Természetesnek vettem, hogy HHH és Undertaker meccse után egy „töltelék” mérkőzés következik, ami éppen egy 6v6-os csapatmeccs volt. Team Johnny a RAW brandet képviselte, míg a másik a Smackdown-os emberkéket sorakoztatta fel. A hozzákapcsolódó sztori pedig az volt, hogy ha az egyik csapat nyer, akkor annak a névadója lehet a két brand vezetője. John Laurinaitis, azaz a RAW képviselte a gonosz oldalt, míg Teddy Long a jót, habár jó pár pankrációrajongó Teddy „halálát” kívánta, amit mondjuk én nem értek. Kérésük meghallgatásra talált, mert a RAW csapat nyerte a mérkőzést, természetesen nem tisztán. Az volt a jó benne, hogy nem tartott sokáig, voltak jobb jelenetei (főleg a végén Ryder-é), és nem túlozták el benne a hülyeséget. Szóval ez teljesen rendben volt.
3/5


Chris Jericho vs. CM Punk
a WWE-bajnoki övért

Ez volt nálam a PPV második legjobban várt összecsapása. Mindkét fél technikás pankrátor, ami egy merőben más hangulatú és gyorsaságú meccset vetített előre. Azonban meglepő módon ez nagyon a harc nagyon lassan indult be. Ez főleg azért volt, mert nagy hirtelen megváltoztatták a mérkőzés szabályait, miszerint ha diszkvalifikálják CM Punk-ot, akkor búcsút is inthet a bajnoki övének. Próbáltak is a ringben erre rájátszani, ami mondjuk nekem tetszett, de egy idő után teljesen figyelmen kívül hagyták ezt a szálat. Volt olyan pillanata a meccsnek, amikor Punk kiesett a ringből, és ha Jericho hagyja, hogy ellenfelét kiszámolják, akkor nyerhetett volna magának egy övet. Erre természetesen kiment érte. Emellett még több hibát is láttam tőlük, nem igazán sikerültek a kívánt mozdulatok, és emiatt nem is tudtam annyira beleélni magam. Félreértés azonban ne essék, ez nagyon jó meccs volt. A végén lévő mozdulatsorok zseniálisak voltak, illetve volt egy váratlan kiemelés a meccs elején, ami nagyon fájdalmasnak tűnt. Ez „klasszikus” pankráció volt, ami megérdemel minden dicséretet.
5/5


The Rock vs. John Cena

És elérkeztünk ehhez is. A mérhetetlenül túlhypeolt „várva várt” meccs. Egy évnyi várakozás előzte meg, és csak találgatni tudtak a rajongók, hogy ki lesz a győztes. Cena egy ellentmondásos figura a nézők szemében, akik egyben éltetik, de kritizálják is nagyon a tehetsége (vagy annak hiánya) miatt. Egy Superman-nek van beállítva, akit egyszerűen nem lehet legyőzni, vagy ha igen, akkor azt csak valami trükkel. Rock pedig egy „letűnt kor” szupersztárja, aki a rajongók egyik legszentebb bálványa. Egy életben csak egyszer adatik meg egy ilyen összecsapás. Vagy legalábbis ezt akarták elhitetni a WWE-nél. Őszintén, ez annyira nem fogott meg. Egy „átadom a stafétabotot” szerű meccset vártam, így Cena győzelmére tippeltem. Szerencsére nem így lett, és újra tündökölhetett a Rock ezen a Wrestlemanián. Azonban egyszer sem éreztem a mérkőzés során, hogy izgulnék valamelyikük után. Ez megvolt az Undertaker és Punk meccsén. Lehet pont az volt a gond, hogy ezek Cena-ék előtt mentek le. Amúgy egy teljesen jól összerakott összecsapást kaptam. Cena és Rock is ellőtte az összes jellegzetes mozdulatát, de egyszerűen nem tudták legyűrni egymást. A végén pedig a Rock jött ki győztesen, és a közönség bekajálta az egészet. Volt ennél jobb ezen a PPV-n, de ez is egy élvezetes csihi-puhi volt.
5/5


Összegzés
A tavalyi Wrestlemania elég felejthetőre sikerült, ami főleg az összeállított meccsek miatt volt. Ez idei messze jobb volt annál, három nagyszerű mérkőzést tud felmutatni, ami a négyórás programból legalább kettőt tett ki a különféle videókkal együtt. Csak hát ott van az egésznek a második fele, ami csupán töltelékszerepet töltött be. Az még elmegy, hogy nem csináltak a dívák élvezetes pillanatokat, de hogy egy elvileg rangos öv meccsét pár másodperc alatt elintézik, az viszont túlzás. Mindennek ellenére nekem bejött ez a Wrestlemania. Remélhetőleg jövőre is legalább ilyen jó összecsapásokat láthatok.

Pankrácijó?! - 9. Botchamania - avagy a pankrációs bakiparádé

xeLaR | 2011.08.10. 19:40 | kategória: Pankrácijó

Az általános vélekedés a pankrációval szemben az, hogy egyáltalán nem valódiak a bunyók, és a hozzájuk tartozó történetek is alig érnek fel egy szappanopera szintjére. Ennek természetesen igazat kell adjak, mivel ahhoz, hogy a ringen belül végrehajtsák azt, amit a történet megkíván, nem szabad péppé verniük egymást, különben radikálisan meg kell változtatni a sztorit. Viszont balesetek itt is ugyanúgy előfordulnak, mint bármilyen más tevékenységben, amiknek akár végzetes következményei is lehetnek. Stone Cold Steve Austin is egy nagyon szerencsétlen mozdulat miatt sérült meg, ami nagyban befolyásolta a pankrációs stílusát. Azonban a videóban látható ellenfele, Owen Hart az életét vesztette, miután 24 métert zuhant egy ereszkedő szerkezet meghibásodása miatt. A ringbe érkezése úgy volt tervezve, hogy őt nevetségesnek tüntessék fel, és a közönség hahotázzon a bénázásán. Ehelyett megmutatta miért is veszélyes ez a „sportág”. A pankráció nagyon is valóságos.

Szerencsére az ilyen esetek csak ritkán történnek. Azonban sokkal gyakrabban fordulnak elő olyan helyzetek, ahol a pankrátorok valamit elrontanak. Ezek a bakik lehetnek sima elszólások, vagy rosszul kivitelezett mozdulatok, de még akár nevetséges öltözékek is. Ám mivel elvileg a pankráció világát teljesen „komolynak” tekintendő, így csak ritkán említik meg ezeket az eseteket. Persze a 2000-es évek eljövetelével, és a cinikusabb szemléletmód térnyerésével, már nem lehet ezt elmondani erről a szórakoztatási formától. Rengeteg videó kerül a különféle videómegosztókra, amik a legnevetségesebb és legemlékezetesebb pankrációs bakiknak állítanak emléket. És ezeknek a videóknak az egyfajta összessége a Botchamania videók. Ezt a bakiparádé-sorozatot egy Maffew néven elhíresült rajongó csinálja, amelyben különféle pankrációs bakik követik egymást. Rosszul kivitelezett mozdulatok, őrült kommentálások, fura paródiák, és egyéb hírhedt jelenetek találhatók meg bennük. Ezek az érdekes videók valami oknál fogva nagy népszerűségre tettek szert a rajongók körében, és ezzel természetesen felkeltette a nagy promóciók figyelmét, akik nem vették jó néven, hogy viccet csináltak belőlük (vagy éppenséggel az nem tetszett, hogy a beleegyezésük nélkül adtak le olyan jeleneteket, amiket pénzért árusítottak). Ez persze nem állította le ezt a kezdeményezést, és a Botchamania máig virul, és adja le az újabb bakikat. De mi is olyan jó ebben a videósorozatban, amiért ennyire felkapták a rajongók?

Az egyik legfontosabb eleme egy Botchamanianak a különféle ringbeli bénázások, avagy a „botch-ok” bemutatása. Általában ezek teszik ki a videó legnagyobb részét. Ezek lehetnek egyszerű elvétett mozdulatok, amik vagy rosszul sülnek el, vagy el sem találják a delikvenst, de lehetnek még bonyolult és veszélyes mutatványok elbaltázott végeredményei is. Sokszor csupán csak egy pankrátor szerencsétlenségeit láthatjuk percekig. Néha még vicces kis megjegyzéseket is tesz a készítő, hogy mit rontott el, és milyen baromságot készült megcsinálni. Persze a pankrátori szerepkör ringen kívüli oldala is nagy szerepet kap ezekben a videókban. Van, ahol rosszul fogalmaznak, vagy rosszul ejtenek ki valamit, vagy valami oltári nagy baromságot mondanak. Ez a rész azonban nincs lekorlátozva a pankrátorokra, hanem a közvetítések többi szereplőjére is. Jó sokszor van az, hogy a kommentátorok valami elképesztő ostobaságot mondanak, és aztán elkezdik egymást szekálni ezzel. Emellett a nézők sincsenek biztonságban, sokszor a közönség baromságai is a terítékre kerülnek a videókban.

Persze ezek az elemek nem teszik ki azt, amit Botchamaniának hívunk. Az egyik dolog, ami elengedhetetlen, azok az apró kis megjegyzések, ami az aktuális hiba megértéséhez szükséges. Ennek köszönhetően nem csak azoknak lesz érthető a jelenetsor, akik nagyon benne vannak a pankráció világában, de még az átlagnézőnek is. Ez már egy pluszpontot jelent ennek a videósorozatnak, mivel segít a látottak megértésében. Persze az is közrejátszik, hogy ezek általában viccesek. A másik dolog meg a videók felépítésében rejlik. Nem csak bakik sorozata követi egymást, hanem különféle kisebb szegmensekre is vannak osztva. Ezeknek különféle neveik vannak, amik több videóban is előkerülnek. Ilyen például Dusty Rhodes őrült kommentátori tevékenységének a bemutatása, vagy mondjuk milyen hihetetlenül elrontott befejezések voltak a különböző promócióknál. Ez a felépítés nagyban segít abban, hogy „fogyaszthatóbb” legyen a Botchamania, mint egy átlagos videó-összeállítás.

A Botchamania informatív és poénos jellege miatt sok pankrációs rajongó kedvence lett, és ezáltal sok mím is született a videók hatására. A „Cornette-arcként” elhíresült kép például már rengeteg élő adásban szerepelt, pólókon díszeleg, és még mindig előszeretettel használja a sorozat készítője. A nemrég elhunyt „Macho Man” Randy Savage is gyakran felbukkant ezekben a videókban egyrészt a videó elején (egészen a 132. epizódig), máskor meg amikor őt kell küldeni, mikor egy szereplő elneveti magát egy „komoly” jelenetnél. Ezeken kívül persze még van jó pár ilyen mím, ami ugyancsak nagy népszerűségnek örvend a rajongótábor körében.

Tehát a Botchamania mondhatni kötelező tananyag minden pankrációért rajongó embernek. Bár a poénokat kicsit szokni kell, de megvan benne minden, amit egy ilyen bakiparádétól elvárható lenne. Most pedig stílusosan elköszönnék az Iron Sheik szavaival...

Pankrácijó?! - 8. R.I.P. Macho Man Randy Savage

xeLaR | 2011.05.22. 09:00 | kategória: Pankrácijó

Nem akartam ilyenről írni ebben a cikksorozatomban, azonban egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül ezt a sajnálatos eseményt. Randall Mario Poffo, azaz ”Macho Man” Randy Savage május 20-án egy autóbalesetben életét vesztette. A híres pankrátor 58 éves volt.

Randy Savage a pankráció világának egyik legőrültebb karaktere volt. A promóinak többsége érthetetlen volt, a fontosabb összecsapásokat a végtelenségig begyakoroltatta az aktuális partnerével, és maga a karaktere is hihetetlenül őrült volt. Mégis az egyik legnagyszerűbb pankrátornak tartom. Pedig az utóbbi hónapokban inkább csak a kellemetlenebb, érthetetlen oldaláról hallhattam, illetve a különféle beszámolókról, hogy milyen nehéz volt dolgozni vele. Ennek ellenére úgy érzem, hogy nélküle a már amúgy is színes pankrációs világ jóval szürkébb lett volna.

A 80-as években került a WWF promócióhoz, ahol egy egoista és kissé megszállott figurát kellett alakítania, és a ringhez mindig Miss Elizabeth, a menedzsere és első felesége kísérte ki. A Macho Man ringbeli stílusa nagyban eltért a megszokottól. A hagyományos és lassabb stílus helyett inkább az akrobatikusabb, látványos mozdulatokat részesítette előnyben, ami nagyon is tetszett a közönségnek. Bár már linkelhettem egy párszor, de a Ricky Steamboattal való Wrestlemania összecsapása máig az egyik legnagyszerűbb mérkőzésnek tartják számon. Elvileg rengetegszer próbáltatta el Savage a meccs menetét, és bár lehet, hogy idegesítő volt, de úgy érzem, hogy minden fáradozást megért.

A ringbeli teljesítményének köszönhetően a Macho Man sok bajnoki övet tudhatott magáénak, és a legnagyobbakkal mérkőzött meg. Ott volt például Ric Flair, vagy éppen Hulk Hogan, akivel egész élete során egyfajta „szeretlek-utállak” viszonyban voltak. A WWF után pedig a WCW-ban is megmutatta tehetségét. Én akkor ismerhettem meg ezt az őrült figurát, és nem tudtam nem szeretni.

Pedig, mint később kiderült, nem igazán volt ki mind a négy kereke. Lehet, hogy csak a karaktere volt ilyen, meg túlságosan is beleélte magát a szerepébe, de sajnos az ellenkezőjére is sok példa van. Nem mintha nem lettek volna olyan vehemenciájú és érthetetlenek, mint a Macho Man, de ő a népszerűsége miatt a viselkedése nagyon is kirívott a többi pankrátor közül.

Azonban ez nem érdekel. Egyszerűen szórakoztató volt a Macho Mant látni és hallani. Maga az előadásmódja, a beszédstílusa és persze a híres szövegei tették őt egyedivé. Reklámszerepei az amerikai popkultúra részévé vált, ahol a terméktől szinte elválaszthatatlan Macho Man karaktere. Ez persze nem minden, hisz rajzfilmekben és filmekben is szerepelt. A Pókemberben ő volt Peter Parker ellenfele a ringben, míg például a Dexter Laboratóriuma Dial M for Monkey szegmensében ő alakította Rasslort, a galaxis legerősebb harcosát.

Egy nagyszerű pankrátor elvesztése mindig szomorú esemény, Randy Savage esetében pedig ez hatványozottan igaz. A 80-as évek pankrációs világának a mintapéldánya volt. Amit az őrült karakterével csinált, ahogyan öltözködött, és ahogyan harcolt a ringben, jelentősen befolyásolta az utána következő nemzedékeket. Egy olyan „rajzfilmfigura” volt, akit szívesen nézett mindenki, és a tudását is elismerték. Egy nagyszerű pankrátort veszítettünk...

„Macho Man” Randy Savage
1952 - 2011

Pankrácijó?! - 7. Wrestlemania XXVII vélemény

xeLaR | 2011.04.10. 10:47 | kategória: Pankrácijó

Végre eljött ez is, a pankrációs világ egyik legrangosabb eseménye, ami már majdnem három évtizede váltja valóra a rajongók álmait. Ez a Wrestlemania, a WWE legnagyobb PPV-ja, ami az egész iparágat megváltoztatta. Már írtam egy picit a Wrestlemania jelentőségéről, de még így is nehéz elmagyarázni mekkora teljesítmény volt ezt megszervezni. Egy igazi szuperprodukció, ahol a legnagyobb pankrátorok és hírességek is megtalálhatóak.

A WWE nagyon rákészült erre az eseményre, nem is hozott össze PPV-t márciusra, és gondoltam nekem is érdemes kivárnom, hogy erről az eseményről írjak. Nem mintha nem történt volna semmi óriási jelentőségű dolog a pankráció területén. Ugyanis a TNA megint megmutatta, hogyan kell egy pocsék produkciót még tovább rontani. Ez a hihetetlen teljesítmény pedig Jeff Hardy-nak köszönhető, aki nem éppen józan állapotban érkezett a Victory Road PPV fő attrakciójára. Nem mintha a többi meccs olyan jó lett volna, elég csak megnézni ezt a Botchamania epizódot, ami kellően összefoglalja a különkiadás baromságait (az pedig, hogy mi a Botchamania, azt majd egy másik bejegyzésben kitárgyalom). Mivel azonban az előző Pankrácijóban is a TNA-ről beszéltem, így úgy gondoltam, hogy inkább várok a Wrestlemania-ra.

Elvégre csak nem lehet az majd annyire rossz, ugye? Persze, az is csak egy PPV, és voltak rossz meccsek a történelme során. Valahogy úgy éreztem, hogy ez nem lesz egy jó különkiadás. Pedig még a Rock is visszatért, hogy vezesse ezt a Wrestlemania-t. Itt említeném meg, hogy a promó, amit levágott mikor visszajött, valami hihetetlenül jóra sikerült. Meg azért több a zseniálisan jó mérkőzések száma ezen a PPV-n. Ennek ellenére rossz volt az előérzetem, és nem igazán vártam ettől a Wrestlemania-tól csodát.
Akkor nem is szaporítom tovább a szót. Jöjjön az összefoglaló!

A show a Rock dumájával kezdődik, ami nem annyira jó, mint a visszatérésekor, de a Cena-gyalázó megjegyzései viccesek, szóval nem volt gondom vele. Kicsit gáz, hogy még mindig ugyanazokat a szövegeket nyomja, mint „fénykorában”, de még így is mérföldekkel jobb promókat ad, mint bárki más a pankrációs világban.

Edge vs. Alberto del Rio
a nehézsúlyú világbajnoki övért

Már egy ideje felfigyeltem arra a sajnálatos tényre, hogy az utóbbi pár PPV-t egy ilyen nagy presztízsű összecsapással kezdik. Úgy értem, hogy ez lenne a második legrangosabb öv a WWE-n belül, és mégis úgy kezelik, hogy simán mehet elsőnek. Lehet a szervezők úgy gondolták, hogy ez majd felcsigázza a nézőket, de ezzel szerintem csak az öv értékét csökkentik. Az se segítette a meccs megítélését, hogy nem igazán érdekelt. Alberto del Rio nem szimpatikus, Edge-t meg már-már túlságosan is erőltetik, mint bajnokot. Ennek ellenére egy tűrhető meccset hoztak össze, és a sztorit is nyitva hagyták, hogy még legyen egy-két lehetősége a kihívónak a visszavágásra. Mellesleg még jelen volt itt Christian és Brotus Clay, hogy szítsanak egy kis ringen kívüli izgalmat, de igazán nem sokat sikerült hozzáadniuk a mérkőzéshez. Összességben kiszámítható győzelem volt Edge részéről, és lehetett volna jobb is, de a Wrestlemania-hoz szerintem ez kevés.
3/5


Cody Rhodes vs. Rey Mysterio

Na, például ezzel nyugodtan lehetett volna kezdeni. Nem tétmérkőzés, csupán elégtételt akart venni Cody Mysterio-n, mikor az „direkt megcsúfította”. Mondjuk ez az összecsapás sem érdekelt túlságosan. Cody már egy jó ideje keresi a megfelelő karaktert magának, és a meccsei sem túl izgalmasak. Rey Mysterio meg az egyik kedvencem, és nem értem, hogy miért áll le verekedni egy ilyen „kis” mitugrásszal. Az se segített a meccsnek, hogy idén Rey minek öltözött be. Így már eleve nem vártam sokat a meccstől. Ennek ellenére jó kis meglepetés volt, hogy Cody nagyon erőteljes volt a szerepében, és jól összeillettek Rey-el. Az is meglepett, hogy mennyien szurkoltak Cody-nak, pedig ő lenne itt a rosszfiú. És az, hogy győzelmet aratott a végén a jófiú felett, talán a legnagyobb meglepetése volt az estének. A Wrestlemania-n általában mindig a jók győzedelmeskednek, és lezárják az éppen akkor tartó történetet, de ez a mérkőzés ennek teljesen az ellenkezője. Nehéz ezt értékelni, mivel maga a ringbeli teljesítmény meglepően jóra sikeredett, de a sztori problémai kicsit lehúzzák. Annyi viszont biztos, hogy lesz visszavágó a következő PPV-n, ami remélhetőleg ennél jobb lesz.
3/5

Ekkor jött egy felejthető „humoros” jelenetsor, ahol Snoop Dogg eljött, hogy meghallgassa a pankrátorok zenei tehetségét. Szerencsére hamar véget ér a szerencsétlenkedés.


The Corre vs. Kane, Big Show, Kofi Kingston és Santino Marella

4v4 meccs. De rég is láttam ilyet. A WCW-ben voltak sokszor ilyenek, és emlékeim szerint mind nagyon élvezetesek voltak. Itt viszont nem vártam semmit. Egyrészt azért, mert a Corre nevezetű csapat olyan figurákból áll, akik elég keveset raktak le az asztalra. Talán elég lett volna Kane és Big Show a kivégzésükre. Ha ehhez hozzáadjuk még Kofi Kingston-t is, hát akkor már semmi esélyük sincs. De teljesen feleslegesen írok ilyen sokat erről az összecsapásról mivel alig 2 perc alatt véget is ért. Ez nagyon gáz. Persze, ez egyfajta időhúzó meccs volt, értem miért rakták bele, de ez egy nagy nulla volt. Értékelhetetlen, mivel olyan gyors vége lett. Szégyen, hogy ilyet pont egy ilyen „nívós” PPV-n kell látnom.
1/5

És megint egy beszélgetős rész. Ó ne. Szerencsére a Rock az, aki az egyik WWE dívával beszélget, hogy milyen jó ez a Wrestlemania, és vele bárki csodálatos élményeket szerezhet ilyenkor. Ekkor jelenik meg Mae Young, egykori pankrátor legenda, aki természetesen akar egy picit Rocky-ból. Mindenkinek legnagyobb örömére ez a szerencsétlenkedés nem tart sokáig (mellesleg a Rock megjegyzései, miszerint Mae-nek inkább Mózessel kellene összejönnie, csak rontottak a helyzeten), és a díva elvezeti az öreg nénit. Rock ezután egy picit kiakad, hogy ha Mae helyett bárki más jött volna, akkor bizony lett volna Wrestlemania-élmény. Természetesen ekkor is megjelent valaki, méghozzá Stone Cold Steve Austin. Bárki, aki konyít is valamelyest a WWE-hez, az tudja, hogy ezek ketten mennyiszer ugrottak egymásnak, és mennyi nagyszerű momentum köthető az összecsapásaikhoz. A nézők természetesen mintha megőrültek volna úgy kezdtek ujjongani. A két „legenda” csak váltott néhány szót, és kezet fogtak. Ez a pici jelenet valamiért nagyon megfogott, és már-már elfeledteti a szörnyű felvezetést. Persze jobban örültem volna, ha helyette engedik Sheamus-t és Daniel Bryan-t harcolni az amerikai-bajnoki övért.

CM Punk vs. Randy Orton

Punk zseniálisan gonosz karakter, és annyira kár, hogy nem adják meg neki az esélyt, hogy a legnagyobbak között lehessen. Orton nem a szívem csücske, de itt nagyon is jó volt. Maga a mérkőzés is érdekes volt, bár picit lelassult néhol. Jól hozták össze, ahogy Orton „sérülésére” fókuszált Punk, és amitől az egyik fontos mozdulatát nem tudta megcsinálni. A két pankrátor tudására és teljesítményére panasz nem lehet, összehoztak egy jó meccset. Természetesen Orton-nak sikerült legyőznie Punk-ot, és nincs is ezzel baj. Végre itt egy Wrestlemania-szintű mérkőzés.
4/5

Még egy beszélgetős rész, méghozzá Rock és Pee Wee Herman között. Még jó, hogy a mai fiatalok nem is ismerik, hogy ki ez a karakter. A promónak semmi értelme, és nem is vicces. De ez nem hiszem, hogy bárkit is meglep.


Michael Cole vs. Jerry „The King” Lawler

Ezt utálom a Wrestlemania-ban. Nem a 4v4 volt az igazi időhúzó meccs, hanem ez. Ha valaki nem tudná, ők ketten a WWE kommentátorai, és bizonyos okok miatt elmérgesedett köztük a viszony. Ez főleg Cole-nak köszönhető, aki az utóbbi évben lassacskán átpártolt a sötét oldalra. „Jóként” is idegesítő volt, de így szinte elviselhetetlenné vált (bár sokaknak bejött ez a váltás, mivel így még több hülyeségén lehet nevetni). Aztán elkezdett beszólogatni a kollégának, aki nem mellesleg maga is pankrátor, és még nem verekedett Wrestlemania-n, így meg is van a tökéletes alap a meccshez. És az a szörnyű, hogy valaki azt gondolta, hogy ez egy jó ötlet. Történetként elmegy, de kivitelezés pocsékra sikerült. Vannak benne vicces és jó momentumok, de sajnos túl kevés ahhoz, hogy normálisan élvezhető legyen.
2/5


Undertaker vs. Triple H

Nem vártam sokat ettől a meccstől, annak ellenére, hogy a WWE veteránjai csaptak össze, akik még viszonylag frissen tértek vissza „sérülésből”. Emellett nem igazán hittem, hogy az Undertaker előző két Wrestlemania-n bemutatott teljesítménye után tudja ezt hozni most is. Pozitívan csalódtam, méghozzá nagyon. A két pankrátor szinte megölte egymást. Kár, hogy nem lehet vér most már a WWE műsorán, mert ehhez a meccshez ez kellett volna, hogy még jobb legyen. Nagyon kemény ütközet volt, ahol a látványos akrobatika helyett inkább a veszélyesnek, fájdalmasnak tűnő mozdulatokban volt gazdag. Az is segített, hogy az Undertaker gyengébbnek tűnt az ellenfelénél egy idő után, ami pont az ellentéte volt az előző két Wrestlemania-n látott HBK elleni meccsen, így győzelme hatalmas meglepetésként hatott. Mindkét pankrátor nagyszerűen hozta a karakterét, és egy jó kis sztorit raktak össze a ringben. Ez a 27. Wrestlemania legjobb mérkőzése.
5/5


Dolph Ziggler, Layla és Michelle McCool vs. John Morrison, Trish Stratus és Snookie (a Jersey Shore-ból)

Még egy felesleges mérkőzés, ami véget is ér mielőtt rendesen elkezdődne. Nem értem miért kell ilyen béna meccsekkel elrontani a PPV minőségét. Olaj a tűzre, hogy Snookie szerzi meg a győzelmet a csapatának. Csak tudnám, hogy mit keres ebben szegény John Morrison. Borzalmas.
1/5


The Miz vs. John Cena
a WWE-bajnoki övért

Na, a lezárást nagyszerűen sikerült elrontani. Ne értsetek félre, nem volt rossz, de ennél még talán az első mérkőzés is jobb volt. Miz nem is győzött volna, ha minden normálisan folyt volna le, mivel Cena-t még egy atomrobbanás sem pusztítaná el. Maga a meccs lassan indult, és mikor már mindenki beleélte magát, véget is ért, hogy aztán a Rock-nak köszönhetően újrainduljon. Normál esetben ez Cena-győzelemhez vezetett volna, ha a Rock nem avatkozik bele. És mivel kiderült a rákövetkező RAW adásban, hogy a következő Wrestlemania fő attrakciója a Cena vs. Rock lesz, így simán elmondható, hogy ez a mérkőzés csak „felvezetés” volt. Mindennek pedig a bajnok, a Miz itta meg a levét. Most nagyon kellett volna neki egy „hiteles” győzelem, hogy végre komolyan lehessen venni, erre ezt kapja. Végső meccsnek ez sajnos kevés volt.
3/5


Összegzés
A Wrestlemania XXVII egy egész tűrhető show lett. A sok idióta beszélgetős szegmens és felesleges meccsek között jól összerakott küzdelmeket is láthattunk. Az Undertaker-Triple H gigászi összecsapás volt, ami mindenképpen a show történetének egyik legjobb mérkőzése volt. Egyértelműen övék a legjobb meccs, majd őket követi Punk és Orton, és a képzeletbeli dobogó harmadik fokán pedig Cody Rhodes és Rey Mysterio meglepően jó küzdelme áll. Lehetett volna jobb is, de úgy érzem érdemes volt megnézni ezt a PPV-t.

Utolsó módosítás: 2011.04.10. 10:49

Pankrácijó?! - 6. TNA - Against All Odds 2011 vélemény

xeLaR | 2011.02.16. 23:47 | kategória: Pankrácijó

Tanúbizonyságot téve arról, hogy mennyire lusta vagyok, a mostani Pankrácijó?! bejegyzés a TNA legutóbbi különkiadásának, az Against All Odds pay-per-view ismertetése és véleményezése lesz. Ez főképp amiatt van, mert mostanság nincs annyi időm, hogy kitaláljak egy megfelelő témát, illetve rendesen kikutassam azt. Nem mintha nem lehetne erről érdemben beszélni, mivel a TNA háza tájékán most elég nagy dolgok történtek.

Először persze érdemes egy kicsit az előző TNA PPV-ról beszélni. Bár a TNA-t rengetegen szidják, hogy mennyire idióta történetszálakat raknak össze, és bizonyos szinten itt sem volt tökéletes, de a Genesis különkiadás egész élvezhetőre sikerült. Nem mondanám, hogy túlzottan jó lett volna, de jól elszórakoztatott. Így viszonylag magas elvárásokkal ültem le az Against All Odds elé.

Talán ezt nem kellett volna. Ugyanis a Genesis óta történtek bizonyos dolgok, amik drasztikusan megváltoztatták a TNA-n belüli „erőviszonyokat”. Ha valaki nem tudná, pár hónappal ezelőtt egy nagy befolyással rendelkező szemétládákból álló csoport jött létre, az Immortal. Ez a gonosz csapat olyan pankrátorokat tömörített magába, mint Hulk Hogan, Jeff Jarrett vagy Abyss, illetve még egy másik, meglévő szerveződést, a Fortune-t. A lényeg az, hogy az Immortal teljesen átvette az uralmat a TNA felett. Azonban nem sokkal Genesis után különféle fura üzenetek kaptak szárnyra, miszerint „Jönnek”. Hogy kik, azt elég könnyen meg lehetett tippelni: a Main Event Mafia. Eltekintve attól, hogy eredetileg ez is egy rosszfiú csoportosulás volt, az ötlet elég jónak tűnt. Természetesen azonban keresztül lett húzva a TNA számítása méghozzá a WWE-nek köszönhetően. Ugyanis Booker T és Kevin Nash (két elég fontos tagja a Main Event Mafiának) suttyomban szerződést kötött a WWE-vel, és megjelent a január végén leadott Royal Rumble PPV-n. Ezzel a történet elvesztette az értelmét. Viszont ebben az esetben nem lehetett figyelem nélkül hagyni, mivel azért történt egy s más, aminek elég nagy jelentősége volt. Ezért nagyon gyorsan meg kellett oldani a helyzetet valahogy, és az eredménye az lett, hogy a Fortune valami miatt az Immortal ellen fordult. Ennek nincs semmi értelme, de mivel pankrációról írok, így ez valamilyen szinten meg sem lep. De ez még így is oltári nagy baromság.

És itt van az Against All Odds problémája. Mivel el kellett dobni a viszonylag jól kidolgozott történetet, valamivel meg kellett tölteni a PPV-t, legyen az bármennyire is rossz. Persze más történetszálak is jelen vannak, csak azok már hónapok óta tartanak, és a verekedő felek nem igazán érdekelnek. Szóval, ez első benyomásra egy felesleges és katasztrofálisan rossz PPV-nak tűnik. De hátha lesz benne valami jó...


Robbie E vs. Kazarian
az X-Division övért
Jaj, de jó. Bár nem igazán ismerem igazán a TNA-s pankrátorokat, de Robbie E-t igen, és legszívesebben megfojtanám. Nem azért, mert olyan jól játssza a rosszfiút, hanem mert olyan elképesztően idegesítő. Ez az egész Jersey Shore-szerű perszóna semmiképp sem jön be, és a vele lévő Cookie nevű nőszemély sem segít rajta. Kazariannal igazán nincs bajom, bár kicsit fura, hogy alig egy hónapja egy szemétládaként nyert, most meg a közönség jófiúként éltette. Maga az mérkőzés nem tartott sokáig, nem is volt semmi különleges, viszont túl sok időt vett el az előkészítés. Lényeg az, hogy Kazarian megvédte a címét, és legalább fellépett ezen a PPV-n.
2/5


Rob Terry, Gunner és Murphy vs. Beer Money és Scott Steiner
Nem igazán tudom, hogy a Tag Team övért ment-e a harc, vagy csak azért, hogy megmutassák Scott Steiner visszatért, de ez egy elég gyenge összecsapás volt. Ezt annak tekintetében mondom, hogy az előző két-három PPV-n zseniális kettő a kettő ellen mérkőzéseket láttam. Ez rettentő messze volt attól, leginkább egy WWE-s 2v2-re emlékeztetett. Ezért mondjuk nem Beer Money volt a hibás, Gunner és Murphy kb. semmit nem tudtak felmutatni, de Rob Terryben sem láttam meg, hogy miért olyan nagy szám. Azonban a meccs legfontosabb szereplője Scott Steiner volt, aki alig lehetett a ringben három percnél tovább. Jó, hogy újra láttam, nagy kedvenc volt még a WCW-ben, de most nem láttam sokat tőle. Kivéve persze a meccset befejező Frankensteinert.
2/5


”The Pope” D’Angelo Dinero vs. Samoa Joe
Samoa Joe mentette meg ezt a meccset attól, hogy értékelhetetlennek találjam, de ez így is felesleges volt. Először is nem értem a Pope karakterét, pedig szinte minden egyes TNA PPV-ban láttam verekedni. Egyszerűen számomra nem túl érdekes személyiség. Persze ezt elmondhatnám Samoa Joeról is, aki kb. senkivel sem jön ki a TNA-s pankrátorok közül, nem bízik meg bennük. Azonban elég jó a ringben, és itt is megmutatta mennyire tehetséges, és meg is nyerte az összecsapást. Ez is egy viszonylag rövid meccs volt, mivel inkább az idióta sztorit vitte tovább, minthogy normálisan szórakoztassa a közönséget. Az más kérdés, hogy a történetszálnak nincs semmi értelme, de végül is a TNA-ről van szó, ezért ez nem meglepő.
2/5


Mickie James vs. Madison Rayne
a Knockout övért
Nagy problémák vannak a női pankrációval. Legyen az bármilyen promóció, a női divízió a legrosszabb. Ennek ellenére ez az összecsapás sokkal rosszabbul is mehetett volna. Mickie Jamest mindig is szerettem, szóval már csak azért sem adnék erre egy elégtelent. Pedig lehet az lenne a legjobb, mivel ez már a sokadik mérkőzés, ami ugyanúgy ér véget. Unom már.
2/5


Matt Hardy vs. Rob Van Dam
Na, végre egy élvezhető meccs. A közönségkedvenc Rob Van Dam egy látványos, akrobatikus mérkőzésen győzte le az idióta karakterrel megáldott Matt Hardyt. Matt meccs előtti interjúja egy picit elgondolkodtatott, hogy vajon Jeff-e az épelméjű a Hardy testvérek közül. Nem akarom túl sokat bántani Matt-et, mert a WWE-ben is rájárt a rúd, de ez már nevetséges. Rob Van Dam pedig hozta az elvárt formáját.
3/5


Bully Ray vs. Brother Devon
Na, ez viszont nagyon rossz lett. Egyrészt az, hogy a Team 3D feloszlása egy óriási nagy hiba volt. Másrészt pedig az, hogy már pár hónapja tart ez az ellenségeskedés, és hihetetlenül unalmas. Annyival bonyolódott a történet, hogy Devon gyerekei is céltáblává váltak Ray szemében. És ez izgalmas? Egyáltalán nem. Ez az összecsapás is elvileg egy utcai harc lett volna, hogy kicsit felrázzák vele a közönséget, de kb. semmi utcai bunyó nem történik. Lehet a TNA-nél utcai harcnak nevezhető az, ha egy pankrátor elvesz egy kólás flakont az egyik nézőtől, és azzal megüti az ellenfelét, de semmi érdekes sincs benne. És ahelyett, hogy végre lezárnák az egész sztorit, inkább megbonyolították azzal, hogy Bully Ray megverte Devon gyerekeit (például az egyiket keresztüldobta egy asztalon). Húú, nagy drámai jelenet, amit majd meg kell bosszulni, stb. stb. De ez már nem érdekel. Nyírják ki végre ezt a sztorit.
2/5


Jeff Jarrett vs. Kurt Angle
És ha nem lenne elég a gyerekeket, családokat érintő történetszálakból, itt van ez az összecsapás, aminek a nyertese vagy két gyerek feletti felügyeleti jogot kapna meg, vagy pedig az ex-feleséget adja oda az ellenfelének. Ez már eleve idióta ötlet, de sajnos van valóságalapja, mivel Kurt Angle felesége pont Jeff Jarrett-ért hagyta ott az 1996-os olimpia aranyérmesét. Ennek ellenére maga a ringbeli teljesítmény egész jó volt. Nem igazán szeretem Jarrett stílusát, de Angle ellen szerintem bejött. Még az sem idegesített fel, hogy Jarrett nyert. Ez egész tetszett.
3/5


Mr. Anderson vs. Jeff Hardy
a nehézsúlyú TNA bajnoki övért
Ez is teljesen rendben volt. Kár, hogy Mr. Anderson nem tarthatta meg az övet, de talán Jeff kicsit „erősebbnek” hat. Persze azt meg kell említeni, hogy előző hónapban is csak azért vesztette el az övet, mivel az akkori drogügyletei miatt nem igazán tűnt helyénvalónak, hogy ő képviselje a promóciót. Úgy tűnik most már képviselheti. Ez a mérkőzés egy „Ladder Match” volt, azaz az öv a ring felett lóg, amit csak létrákkal lehet elérni, és az nyer, aki leszedi azt. Nem igazán értettem, hogy miért nem lehet egy normális meccs, de végül is Jeff Hardy ilyenkor van elemében. És valamilyen szinten az is volt. Mr. Anderson is kitett magáért, és így együtt összehoztak egy egész élvezetes összecsapást. Nagy kár, hogy pont a vége lett elrontva, de annyira sokat nem vont le az összhatásból.
3/5


Összegzés
Wow, ki gondolta volna? Ez tényleg egy felesleges, nem túl igényes PPV volt. A Genesishez képest ez sehol sincs, de még az idei Royal Rumble-t (ami ugyancsak csalódást keltő volt bizonyos szinten) sem közelíti meg. A TNA-nek nagyon el kellene gondolkodnia azon, hogy csak akkor áruljon különkiadásokat, ha mögötte igényes, érdekes tartalom van. De miért is várok bármi jót a TNA-től...

Pankrácijó?! - 5. A WCW tündöklése és bukása

xeLaR | 2011.01.15. 23:28 | kategória: Pankrácijó

Már éppen ideje, hogy írjak valamit a World Championship Wrestlingről, amit fiatalabb koromban néztem minden péntek este a TNT-n. Már az első Pankrácijó?!-ban elmeséltem, hogy milyen hatással volt rám ez a fura „sportág”, és ezt csak a WCW-nak köszönhetem. Hihetetlen akrobatikus összecsapások és kemény nehézsúlyú küzdelmek voltak benne, méghozzá olyan minőségben, hogy nagyon sokáig nem kérdőjeleztem meg a pankráció hitelességét. Egyszerűen zseniális volt szinte minden egyes adás, ha meg voltak is problémái, akkor az egyáltalán nem érdekelt.

Manapság azonban már kicsit komolyabb, de még inkább cinikusabb a hozzáállásom a pankrációhoz. Mint mindenben, ebben is rengeteg hiba van, legyen az ringbeli melléfogás, vagy éppen történetbeli. Ha egy pankrátor rosszul szólal meg, vagy ha egy meccs rendkívül bugyután ér véget, akkor szinte azonnal elkönyvelem a promóció hibájának, meg hogy milyen ótvar, gagyi műsor. Ez a hozzáállás azonban nincs meg, ha a WCW-ra gondolok, ahol szórakoztató meccseket lehetett látni, jóval kevesebb beszélgetős részek voltak, tehát minden nagyszerűen zajlott. Azonban ahogy egyre jobban belemerültem a pankráció rejtelmeibe, úgy találtam olyan felvételeket, amik ezt a nézetemet kegyetlenül megcáfolják. Itt is voltak hihetetlenül elrontott mérkőzések, és az akkori kedvenceim közül sokan alig vagy pedig egyáltalán nem tudták kivitelezni a jobbnak szánt megmozdulásaikat. Bár meglepő volt, de ez csak természetes, hisz nosztalgikus érzésekkel tekintek a WCW-ra. Csak aztán kicsit mélyebbre ástam ebben a témában, és kiderült egy-két dolog, amin teljesen elképedtem. A WCW tündöklését rengeteg tehetséges pankrátor és jó szervezési döntések tették lehetővé, míg a promóció bukása csupán pár ember „áldásos” tevékenységének köszönhető. A legjobb az egészben, hogy ez a figurák a tündöklés legfontosabb szereplői voltak.



A felemelkedés

A World Championship Wrestling 1988-ban jött létre, mikor a médiacézár, Ted Turner megvette a pénzügyi gondokkal küzdő Jim Crockett Promotions-t. Nem akarok túlságosan belemenni a JCP-s előzményekbe, legyen elég csak annyi, hogy ez a nagy múltú promóció olyan babérokra szeretett volna törni, mint a Vince McMahon által vezetett WWF. Sok esély is volt rá, mivel tehetséges pankrátorokat foglalkoztattak ott, akik odacsalogatták a nézőket, de emellett még az országot is járták, illetve különkiadásokat is adtak. Azonban ez költséges mulatság volt, amit sajnos nem kezeltek megfelelően, és csőd közelébe jutottak. Szerencsére Ted Turner, aki szerette a pankrációt (arról nem is beszélve, hogy a csatornáin rengeteg nézőt hoztak ezek a műsorok), megvásárolta a promóciót. A kérdés már csak az volt, hogy mit is kezdjen vele.

A WCW első évei nagyon kemények voltak, tele vezető-, illetve „meccsszervező” (azaz booker) váltásokkal. A pankrátorokra is rájárt a rúd, és sokan el is pártoltak a promóciótól ebben az időszakban. Az egyik legkínosabb példa erre Rick Flair volt, aki bajnokként lépett ki, és vitte magával az övet a WWF-re, ezzel hatalmas fejfájást okozva a WCW-nak. A meccsek is megsínylették ezt, mivel a pankrátorok nem voltak elég motiváltak a sok háttérben levő szerencsétlenség miatt, illetve a gyakori rosszul kivitelezett befejezések miatt. Turner vezetőségének elege volt ebből. Bár a veszteségek több milliós nagyságrendűek voltak, Turner mégis megvédte a promóciót, de ő is belátta, hogy valaki olyan kell, aki rendesen tudná menedzselni a WCW-t. Meglepő módon egy „tapasztalatlan” marketing-orientált egyén kapta meg ezt a pozíciót: Eric Bischoff. Bischoff meglepően jó üzleti érzékkel rendelkezett, annak ellenére, hogy egy egyszerű harmadrangú kommentátor volt. Viszonylag hamar lecsökkentette a produkció költségeit azzal, hogy hetekkel előre felvette az adásokat, de ennek ellenére még mindig voltak veszteségek. Hogy növelje a nézettséget és a bevételt, rengeteg ex-WWF-es sztárnak adott lehetőséget szerepelni, köztük a legendás Hulk Hogan-t. Mikor ez sem hozta meg a várva várt sikert, akkor Bischoff egy „őrült” ötletet vetett fel Ted Turner-nek: Miért nem kaphatná meg a főműsoridőt a WWF-fel szemben? Turner megadta neki a lehetőséget.

1995. szeptember 4-én megkezdődtek a hétfő esti háborúk a nézettségért, és Bischoff mindent megtett, hogy a WCW Monday Nitro tűnjön a jobb műsornak. Az első nagy különbség az volt, hogy a Nitro-t élőben adták, míg a WWF RAW-ja felvételről ment. Ezt a tényt sokszor hangoztatták a kommentátorok is (akik között ott volt Bischoff is). Sőt, még odáig is elmentek, hogy megmondják a rivális műsor eredményeit! Ez persze egyáltalán nem tetszett a konkurenciának, de semmit sem tudtak tenni ellene. Az élő show másik előnye az volt, hogy szinte azonnal tudtak reagálni a RAW történéseire, illetve a saját mérkőzéseiket is meg tudták változtatni ennek hatására. Emellett még meglepetésekben sem volt hiány a Nitro-n, mivel már az első adásban megmutatták, hogy egykori sztárjuk, Lex Luger visszatér a WCW-ba. És meglepetésekből nem is volt hiány.



Az aranykor

Bischoff vezetésével a promóció lassan, de biztosan elérte a kitűzött célt: 1996-ra végre elkezdett profitot termelni. Azonban ez az év jó sok meglepetést tartogatott a pankrációs világnak. Az első közülük a legelső kétórás műsorban történt, amiben egy bizonyos Scott Hall nevű illető jelent meg „teljesen váratlanul”. Ez a pankrátor Razor Ramon néven futott a WWF-ben, és egy hatalmas sztár volt ott. Eddig a WCW mindig bemutatta valamilyen módon az új szerzeményeit a nézőknek, azonban itt nem volt szükséges. Mindenki ismerte őt, hát még a pár héttel ezután megjelenő Kevin Nash-t. A nézettségért már úgyis folyt a harc, de sok rajongónak úgy tűnt, mintha „igazából” is háborút hirdetett volna a két promóció. Ez egy nagyszerűen kivitelezett inváziós sztori volt, amihez fogható azóta sem volt ebben a szórakoztató ágazatban. És csak ezután jött a híres / hírhedt Hulk Hogan rosszfiúvá válása jelenet. Létrejött a New World Order, az nWo, egy olyan erős csoportosulás, ami ellen a WCW-s jófiúknak alig volt esélyük. Nagyszerű gazemberek voltak, akiket nem lehetett szeretni, és a péppé verésüket kívántad. Ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit a promóció valaha is alkotott.

Az érdekes nWo sztori mellett azonban meg kell említeni magát a műsoron lévő pankrációt. Ez elég felemás volt, ami többnyire az öregedő pankrátoroknak köszönhető, de mivel miattuk kapcsolódtak be a nézők a műsorba, ezért „el kellett tűrni” őket. Azonban Bischoff-nak erre is volt egy jó sebtapasza. Ugyanis rengeteg fiatal, tehetséges, akrobatikusabb pankrátort szerződtetett le, mint például Chris Jericho, Dean Malenko, Rey Mysterio, Eddie Guerrero, stb. Ők mind az úgynevezett „cirkálósúlyú” divízióban szerepeltek, ami bizonyos tekintetben a WCW-s hierarchia legalja volt. Ennek ellenére mindig ők hozták össze a legjobb hangulatot és sokszor a legjobb összecsapásokat is. Persze rajtuk kívül is voltak jó előadók. Chris Benoit, Booker T, a Steiner testvérek, Lex Luger, Ric Flair, illetve Sting mind a WCW nagy erősségei voltak ebben az időszakban. Így a fő attrakciókkal sem volt gond. Olyannyira nem, hogy a nézők inkább a WCW műsorait és különkiadásait nézték a WWF helyett. És ez 84 hétig így is maradt.

Ez óriási presztízst jelentett a WCW-nek. Csak dőlt a pénz a különféle bevételekből, minden héten megverték a konkurenciát. Bármit is csináltak, nézettségben mindig jobbak voltak, mint a WWF. És igazából itt kezdődtek el a gondok. 1997. a WCW legsikeresebb éve volt, de kezdtek észrevehetővé válni a minőségbeli problémák. Nem elég, hogy a kiöregedett Hogan régi pajtásaival mérkőzött meg szinte minden egyes alkalommal, de még a bajnoki övet is csak „pillanatokig” engedte ki a kezei közül. Mondjuk ugyanez volt a jellemző a nWo-s törzstagokra is. Ez a tény már gyerekként is zavart, egyszerűen olyan „erősek” voltak, hogy semelyik jófiú sem tudott szembeszállni velük egy az egyben. Ez természetesen a háttérben történő politikai döntések következménye volt, aminek a két legnagyobb mestere Kevin Nash és Hogan volt. Szóval már látszódtak a problémák, de még mindig viszonylag jó volt. Például ebben az időben mutatkozott be egyik legnagyobb sztárjuk, Goldberg. Ettől függetlenül a következő év ugyancsak bővelkedett meglepetésekben, csakhogy ez nem igazán volt jó a WCW-nak.



A hanyatlás

1998. többnyire ugyanúgy telt, mint az előző. Sorra jöttek a jobbnál jobb pankrátorok, az nWo sztorit még megspékelték azzal, hogy az is egy újabb frakcióra bomlott (a Wolfpac), és emellett még egy új műsor is indult Thunder néven. Azonban sajnos ez csak rosszat jelentett a promóciónak. Szinte mindig csak ugyanazok verekedtek, akik nem mellesleg mind egy szálig szemétládák voltak, alig akadtak kompetens jófiúk, és még a ringbeli teljesítmény sem volt már az igazi. Aztán áprilisban megtörtént az „elképzelhetetlen”: a WWF megverte a WCW-t. Eric Bischoff-ban egy világ omlott össze. Mindenáron meg akarta verni a konkurenciát, aminek rengeteg pénz látta kárát. Ez mondjuk engem nem zavart, mivel így láthattam rendes adásban, ahogy Goldberg megszerzi a WCW nehézsúlyú bajnoki övet Hogan-tól. Üzleti szempontból ez hatalmas bukás volt, mivel ha egy különkiadásban mérkőznek meg, akkor jóval többet kereshettek volna. Persze, a nézettség az egekben volt, de nem sokáig, mivel tovább romlott a színvonal. Sok pénzt vertek el olyan régi sztárok szerződtetésére, mint az Ultimate Warrior, emellett meg sokszor tűnt úgy, hogy nem voltak képesek izgalmas, szórakoztató összecsapásokat összehozni (persze voltak kivételek). És a java még csak ezután jött.

Az hanyatlás Kevin Nash „booker-ségével” új szintre emelkedett. Ugyanis sokszor van olyan, hogy amikor egy pankrátor ilyen beosztásba kerül, akkor csak a haverjait segíti ezzel. Itt is ugyanez volt a helyzet. Nash úgy gondolta, hogy a „verhetetlen Goldberg” sztorit kinyírja, és valami egészen meghökkentőt csinál majd vele. Ez volt az úgynevezett „Fingerpoke of Doom” incidens, avagy az nWo újjáegyesülése. Ugyanezen az éjszakán egy kicsivel előtte a kommentátorok is nagyot alkottak, mikor bemondták a WWF aznapi adásának az eredményeit, kiemelve köztük Mick Foley győzelmét a Rock felett, így a mindenki áltál imádott jófiú megszerzi a világbajnoki övet. Ennek eredménye az lett, hogy majdnem egymillió néző átkapcsolt a WWF műsorára, és ott is maradt. Az év során Nash és Bischoff rengeteg ilyen hibát követtek el, amik hihetetlen mértékben csökkentették a nézettséget. Emellett még el is kezdtek vádaskodni, hogy ez bizony Flair (az egyik legelismertebb, legtechnikásabb előadó, aki akkoriban az ötödik X-nél járt), illetve a cirkálósúlyúak miatt van. Ennek eredménye természetesen az lett, hogy sokan felmondtak (köztük Chris Jericho, aki a WWF-fel hatalmas karriert futott be). Ez a szánalmas vergődés felkeltette Turner vezetőségének az érdeklődését, és azonnal áthelyezték a „megmentő” Eric Bischoff-ot máshová, és helyettesítették egy még nagyobb őrülttel, Vince Russo-val.

Russo a WWF-et segítette az ínségesebb időkben, és meggyőzte a WCW vezetőségét, hogy minden az ő érdeme, hogy a konkurencia már hónapok óta jobb náluk. Volt ebben némi igazság, mert Russo kreativitása tényleg kisegítette a WWF-et, de sajnos hajlamos túlzásokba is esni. Az ötleteit Vince McMahon finomította úgy, hogy fogyasztható legyen a nézők számára, de a WCW-nál nem volt senki, aki visszafogja őt. Ez meg is látszik, mivel az ő irányítása alatt egyszerűen követhetetlenné vált a műsor. Közben egyre csak romlott a színvonal, és rohamosan nőttek a kiadások. Emellett a még mindig keményen dolgozó pankrátorokat is becsmérelték, aminek következtében a legjobbak (pl. Chris Benoit, Eddie Guerrero) ott is hagyták a promóciót, hogy később a WWF-nél legyenek szupersztárok. És aztán még ott volt a David Arquette fiaskó. Meg még a Hogan – Russo incidens. Igen, ez már a vég volt. Szerencsére ekkor már egyáltalán nem néztem a műsort. Nem is hiszem, hogy tetszett volna az a sok őrültség. Azonban nem a minőségbeli romlás ölte meg a WCW-t, hanem a felhalmozott veszteségek, illetve az AOL és Turner cégének az egyesülése. Az új vezetőségnek egyáltalán nem tetszett, hogy egy ilyen erőszakos produkció van a portfoliójukban, és meg akartak válni tőle. Bár Eric Bischoff megpróbálta megmenteni a WCW-t azzal, hogy ő vásárolja fel, de végül a nagy rivális kebelezte be a jobb napokat megélt promóciót.


Végszó

Bár végül anyagi gondok miatt ért véget a WCW, azért most már tisztán látszik kiknek az munkája árán került ilyen helyzetbe a promóció. Hulk Hogan-t és Kevin Nash-t szinte szent tehenek voltak, a munkahelyi politika legnagyobbjai, akik mindent ki tudtak csikarni Eric Bischoff-ból. Ennek köszönhetően a Nitro egyre unalmasabb lett, köszönhetően annak, hogy nem engedték a tehetséges pankrátorok kibontakozását. Közben a pénzzel sem spóroltak, hisz ekkor voltak a toppon. Azonban jött a hidegzuhany, mikor a WWF végre magára talált, aminek kapkodás lett a vége. Vince Russo pedig csak olaj volt a tűzre.

Hihetetlen, hogy milyen hamar lehet valamit a „semmiből” felépíteni, hogy aztán alig öt évvel később eltűnjön a Föld színéről. Sajnálom, hogy ez történt a WCW-vel. Valószínűleg ugyanúgy fanyalognék a műsorán, ahogy most a WWE és TNA műsorokon, de mégis jó érzések töltenek el, amikor rá gondolok. Egy eszméletlen show volt, amit fogok egykönnyen elfelejteni.

Utolsó módosítás: 2011.01.15. 23:31

Pankrácijó?! - 4. A Total Nonstop Action Wrestling (TNA)

xeLaR | 2010.11.28. 14:20 | kategória: Pankrácijó

Nehéz lehet Amerika második legnagyobb pankrációs promóciójának lenni. Elvégre a WWE már-már monopolhelyzetben van ebben az iparágban. Hatalmas entitás, amely könnyen el tudja szipolyozni a tehetségeket más promócióktól. Persze a kisebbek azért megpróbálják valahogy kijátszani a WWE dominanciát, mint például a Ring of Honor, amely sokáig csak DVD-n árulta a műsorait. Azonban a másodikkal nem ez a helyzet. A televíziót célozta meg, mint elosztó csatornát, és már sok éve próbálja elhódítani a WWE műsorainak nézőit. Azonban rengeteg problémája van még mindig ennek a promóciónak, ami miatt nem lehet egy lapon említeni a legnagyobb riválisával. Emellett még ebben az évben olyan események is történtek, amiktől az is elképzelhető, hogy nem a jó irányba terelik a TNA-t.

A Total Nonstop Action Wrestling-et 2002-ben alapította Jeff és Jerry Jarrett. Az ötlet egy saját promócióról akkor jött, mikor Jeff Jarrett és barátai elkezdték vitatni az amerikai pankráció helyzetét, amely akkor alig egy éve változott meg gyökeresen, mikor a WWF bekebelezte mind a WCW-t, mind az ECW-t. Eleinte úgy gondolták, hogy heti show sem kell, csak pay-per-view-k, azaz különkiadások, de egy pár évre rá elkezdtek televíziós csatornákon is futni. Többé-kevésbé így kezdődött a TNA iMPACT! heti műsor, amely elsőnek csak egy, majd később kétórás műsorokkal „kápráztatta el” a nézőket.

A TNA akkoriban sokban különbözött a riválisaitól. Az egyik legszembetűnőbb különbség a hatszög alakú ring volt, amit Amerikában először ez a promóció használt. A másik legfontosabb eleme a műsornak az X Division, melyben a pankrátorok akrobatikusabb és veszélyesebb mozdulatokkal szórakoztatják a közönséget. Ez volt talán a legnagyobb húzóereje a TNA-nek, mivel olyan meccseket kínált, mint amit a WCW és az ECW-n lehetett látni egykoron. Arról nem is beszélve, hogy többnyire fiatal, feltörekvő pankrátorokat eresztettek egymásnak ilyen összecsapásoknál, megadva nekik ezzel az esélyt, hogy elnyerjék a nézők szimpátiáját, amit talán a WWE-nél nem tudtak volna elérni. Persze az évek során sok legendás pankrátort is sikerült megnyerniük maguknak, mint például Sting, Kevin Nash, vagy a „Nature Boy” Ric Flair-t. Emellett a Tag Team, azaz páros divízió is nagyon erős ebben a promócióban, ahol nem csak a nagy öregek érvényesülnek (pl. Team 3D), de a fiatalok is.

Persze nem csak verekednek a TNA műsorán, hanem rengeteg interjút és „színfalak mögötti” jelenetet is láthatunk, amiről már annyira nem tudok jó dolgokat mondani. Nem, ez egyértelműen az egyik legnagyobb negatívuma a promóciónak, mivel a legtöbb ilyen szegmensnek nincs sok értelme, nem viszik előbbre az elbeszélendő cselekményt, és sokszor még azonnal el is felejtenek sztoriszálakat. Nagyon sokan Vince Russo-t okolják ezért, aki az írók feje a TNA-nél. A vádaknak van is némi alapjuk, mivel neki is nagy szerepe volt a WCW bukásában. Az sem segítette a promóciót, hogy nagyon sokáig véletlenszerűen válogatott pankrátorokat eresztettek egymásnak, ami miatt nem lehetett rendes történetet kitalálni, illetve a közönség sem tudta eldönteni, hogy akkor most ki a rosszfiú és ki a jó. Ezt még az is nehezítette, hogy általában az összecsapások valamilyen csavarral értek véget (pl. bírót kiütik, egy csapattárs rátámad a másikra, stb.), amik még jobban összezavarják és idegesítik a közönséget. Az X Division is már-már egy viccé értékelődött le, manapság már nincs olyan nagy jelentősége, mint a régi TNA-ben volt.

Most, hogy már a bejegyzés közepén járok, be kell valljak valamit. Én nem követtem figyelemmel a TNA alakulását. Pár éve láttam valamelyik csatornán (Eurosport, vagy MTV?) egy összecsapást, de nem győzött meg, hogy ezt most nekem néznem kellene. Azonban mikor elkezdtem ezt a bejegyzés-sorozatot, akkor tudtam, hogy majd egyszer bele kell néznem, hogy mi is ez az egész. Pont jókor tettem, ugyanis 2010. a nagy változás éve a TNA-nél. Még az év elején csatlakozott a promócióhoz Hulk Hogan is, ami előresejtetett egy szörnyű történetszálat. Ugyanis a legendás pankrátor belépésével egy helyre tömörültek azok az egyének (Hogan, Eric Bischoff, Kevin Nash és Vince Russo), akik a WCW-t „megölték”.

Hogan csatlakozása olyan változásokat hozott maga után, mint például a négyzet alakú ring bevezetését, azaz a promóció egyetlen legjellegzetesebb elemének az eltávolítását. Egy másik pedig a TNA iMPACT! hétfőre való áthelyezése volt, hogy a WWE RAW műsorával versenyezhessen, amivel egyfajta második hétfő esti háborút akart megkezdeni. Ez persze annak tudatában, hogy a TNA vezetősége minden héten egy minden tekintetben másodrangú műsort küldött a ringbe a WWE „megaprodukciójával” szemben, nem igazán volt jó döntés. Két hónap után vissza is álltak a csütörtöki sugárzásra, hogy ne kapjanak ki nézettségben annyival a nagy riválistól.

Azonban úgy vélem, hogy Hogan jelenléte egy pozitív változást is hozott maga után. Ez főleg a cselekményben nyilvánult meg, ami bár még mindig erősen kritizálható maradt, de jobb történetszálakat vezetett be. Ilyen például a Ric Flair vezette Fortune csapat, egy rosszfiúkból álló különítmény, akik jó sok borsot törnek a jók orra alá. Régi ECW-s pankrátorok is szerződtetve lettek, sőt! Még egy saját különkiadást is kaptak, és többségük jól be is illeszkedett a TNA-be. Szóval kicsit javult a helyzet ezen a téren.

Aztán jött a Bound for Glory különkiadás. Ettől félt mindenki. Egy második nWo jött létre, csak most Immortal néven. A történetszál szerint átvették a hatalmat a promóció felett, és igazán senki sem tud semmit tenni ellenük. Ismerős szituáció, mivel az nWo sem tűnt el a WCW-ból egészen a „haláláig”. Ez bizonyos szempontból nagy gond, másrészről viszont kicsit szánalmas, hogy egy több mint 12 éves sztorit kell újra elmesélni. És mivel egy Vince Russo felel az egészért, így nem túl bíztató ez az egész.

Nem sokkal ezután kapcsolódtam be az eseményekbe, és elsőnek kicsit túlzónak éreztem a negatív kritikákat a TNA-ről. Ez lehet azért volt, mert a Turning Point nevezetű különkiadás volt az első dolog, amit láttam tőlük, és az többé-kevésbé tetszett. Ez főleg a páros meccsnek, ill. a fiatal akrobatikus tehetségeknek köszönhető. Azonban voltak baromságok is, ami Vince Russo állandó kényszere miatt van, hogy egy mérkőzésnek valami csavaros befejezése kell, hogy legyen. A heti iMPACT! részek viszont meggyőztek a kritikák igazáról. Így sem teljesen rossz az összkép, mert bár nagyon kevés pankráció van a műsorban, de a látottak többsége tűrhető. A legnagyobb probléma még mindig a TNA történetvezetésével van. Például az Immortal-szálat bármennyire is utálom, de látok benne fantáziát, csak az írók képtelenek fenntartani az érdeklődést a sztori iránt, és amikor próbálkoznak, akkor meg néha lényeges elemeket vagy elfelejtenek, vagy pedig rosszul mesélnek el.

Aztán ott van még a TNA másik showja is, a TNA ReACTION. Ez egy egyórás dokumentumfilmes stílusban készült program, melyben a promóció legnagyobb alakjait kérdezik ki az aktuális iMPACT!-en történt eseményekről. Szóval ez egy színfalak mögötti műsor szeretne lenni, csak az a baj, hogy már épp elég van ezekből a rendes programban is. A ReACTION egy felesleges időpocséklás, amiben igazán nem történik semmi. Az utóbbi időben azonban sokszor történt olyan, hogy az iMPACT! utolsó mérkőzését a ReACTION első perceiben fejezik be. Ezzel persze azt akarják elérni a készítők, hogy a másik programot is nézzék, ne költekezzenek rá feleslegesen. Ettől még persze nem lesz jobb a műsor, hisz csak az első pár perc tekinthető akkor izgalmasnak, azután pedig dögunalmas interjúk jönnek. Csak egy-két ReACTION-t néztem végig eddig, de szerintem többet nem is fogok, mert nincs értelme egy órát rááldozni, mikor annyi minden mást csinálhatnék magammal. Még a semmittevést is többre tartom, mint ezt a szemetet.

Szóval ez lenne a TNA? Ez lenne a második legjobb amerikai pankrációs promóció? Hát ez nem győzött meg. Valószínűleg fogom még nézni, de csak a különkiadásait, mert a végén még a sok hülyeség kihat majd rám. Van a TNA-ben potenciál, ami inkább köszönhető a fiatalabb pankrátoroknak, illetve az új közönségkedvenceknek (pl. Samoa Joe), mint a legendáknak. Az íróknak kellene nagyon összeszedni magukat, hogy egy rendes történetet hozzanak össze, de úgy érzem, hogy ahhoz Russo-t kellene eltávolítani. Addig is reménykedek, hogy ha sztori tekintetében nem is érnek fel a nagy riválishoz, legalább majd a ringbeli teljesítményben megverik a WWE-t.

Pankrácijó?! - 3. A WWE története

xeLaR | 2010.11.03. 19:53 | kategória: Pankrácijó

A World Wrestling Entertainment, azaz a WWE nem csak az Egyesült Államok legnagyobb pankrációs promóciója, de talán a világ legismertebbje is. Több mint 145 országban sugározzák a különböző műsorait (pl. RAW, Smackdown), emellett még hatalmas pénzeket zsebel be a különféle WWE-s árucikkek (pl. pólók, sapkák, játékok, stb.) és filmek forgalmazásából. Ebben a promócióban szerepelnek a legismertebb pankrátorok, akiket a világ minden tájáról toboroznak. Ez a hatalmas „intézmény” pedig egyetlen embernek köszönheti a sikereit: Vincent K. McMahon. Nélküle talán nem is történtek volna meg azok a változások, amik magát a pankrációt megismertették egy nagyobb közönséggel. Miatta vált a WWE azzá, amit most ismerünk.

Pedig a promóció már az 1950-es években is létezett, bár akkor még Capitol Wrestling Corporation néven. A CWC elért kisebb-nagyobb sikereket, viszont az igazi hírnév csak a 80-as években jött el, mikor az „ifjú” (37 éves) Vince McMahon átvette apjától a cég és a promóció vezetését. Az új főnök egy ízig-vérig üzletember volt, aki meglehetősen közelről ismerte a pankrációs világot. Hatalmas üzleti lehetőséget láthatott az új cégében, mivel egy olyan lépésre szánta el magát, amely az egész addigi pankrációs status quo ellen ment.

Ugyanis akkoriban a különféle pankrációs promóciók egy bizonyos területhez voltak kötve, és legtöbbjük a Nemzeti Pankrációs Szövetség (NWA) tagja volt. McMahon társasága, ami át lett keresztelve még a 80-as évek elején World Wrestling Federationre (WWF), azonban már régóta kivált a szövetségből, és önállóan ténykedett a saját területén. Az új cégvezető úgy gondolta megszegi azt az íratlan szabályt, hogy más promóciók területén a sajátját reklámozza. Ez alatt nem csak olyan dolgokat kell érteni, mint például a WWF-es videókazetták árusítása, vagy TV-s közvetítések kiterjesztése, hanem a konkurencia pankrátorai is meg lettek keresve különféle ajánlatokkal. Ezeknek köszönhetően lett Roddy Piper és Jesse Ventura megszerezve. De talán a legfontosabb szerzeményük Hulk Hogan volt, akinek az ízig-vérig jófiú amerikai karaktere hatalmas közönséget hozott a promóciónak. Viszont talán a legnagyobb kockázatot jelentő vállalkozása McMahonnak a WWF túrázása, azaz városról városra utazni, és bemutatni mit tudnak. Emellé még egy szuperprodukciót is eltervezett WrestleMania néven, amit a pankrációs világ legnagyszerűbb eseményeként harangozott be. Mindez hatalmas költségekkel járt, méghozzá olyannyira naggyal, hogy már-már csőddel fenyegette a céget.

Ez az agresszív terjeszkedés azonban meghozta a WWF-nek a sikert. A TV-s közvetítések és reklámok olyan csatornákon, mint az MTV, rengeteg emberhez hozta el ezt a furcsa „sportágat”. A WrestleMania is az „iparág” legfényesebb csillagja lett, ahol nem csak a pankrátorok, de más hírességek is feltűntek. A harmadik ilyen különkiadás pedig még egy rekordot is felállított: összesen 33 millióan látták a legjobban várt összecsapást, Hulk Hogan és André the Giant visszavágóját. A WWF ennek a korszakát sokan a pankráció második aranykorának tekintik, és egy ilyen rekord láttán nem is csodálkozom az ilyen kijelentéseken.

Azonban ez nem tarthatott örökké. Ahogy az lenni szokott egy eszméletlenül népszerű műsornál, egy idő után nem tudtak új nézőket magukhoz vonzani, és a nézettség is egyre csak visszaesett. Ez köszönhető akár a nevetséges történeteknek, vagy karaktereknek, de akár annak is, hogy a nézők kiismerték a pankrációt. Újat nem tudtak mutatni nekik, ami miatt nem is nézték tovább. Emellett még a 90-es évek elején perek sorozatát kellett állnia a cégnek, amely megint pénzügyi problémákba sodorták a WWF-et. Ennek ellensúlyozására béreket vettek vissza, és megváltak a kiöregedett pankrátoraiktól.

Aztán 1995-ben megjelent a nagy fenyegetés a World Championship Wrestling, azaz a WCW képében, amely a milliárdos Ted Turner támogatását élvezte. Persze már évekkel ezelőtt is létezett ez a promóció, de akkor még nem egy olyan egyén vezette, mint Eric Bischoff. Bischoff legalább olyan agresszív volt, mint a 80-as években McMahon, és Ted Tunernek köszönhetően még pénz is volt mögötte, amivel elcsábíthatott ex-WWF-es fellépőket. A fenyegetést pedig tetőzte az, hogy a WCW tévés közvetítése ugyanabban az időpontban volt, mint a WWF-é. Ezzel el is kezdődött az úgynevezett „Monday Night Wars”, azaz a hétfői esti háborúk a nézettségért, ami mellesleg a WWF legnehezebb időszaka volt.

Főleg azért volt nehéz, mert a WCW rövid időn belül hatalmas népszerűségre tett szert az elorzott pankrátoroknak és a „valóságba ágyazott” történeteknek köszönhetően. A WWF-nek akkoriban nem voltak olyan nagy sztárjai, akik képesek lettek volna ellensúlyozni olyan öreg, de ismert fellépőket, mint a Macho Man, vagy Hulk Hogan. Persze nem is említettem még az nWo-t, ami annyira fenomenális volt, hogy emiatt 84 hétig folyamatosan a földbe gyalázták a WWF-et a nézettségben. McMahon cége szenvedett, és nagyon közel került a csődhöz. Ezt tetézte a „Montreal Screwjob” néven elhíresült incidens, ahol az egyik legnépszerűbb kanadai pankrátort, Bret Hartot, úgymond „átverték”. Röviden a történet annyi, hogy Hart el akarta hagyni a promóciót, de nem Kanadában és nem egy különkiadásban, míg McMahon nagyon szerette volna, ha ott veszíti el az övét. Nagy nehezen megegyeztek, hogy Hart elképzelései szerint alakulnak majd a dolgok. Aztán a meccs vége egyáltalán nem az eltervezettek szerint alakult, és bírói szemétség miatt Hart „veszített”. Ezt tetézte, hogy a közönség és a kamerák is látták, hogy McMahon is a ring közelében volt, és ő rendelte el az egészet. Ezzel nem csak a nézők tömkelege utálta meg, de még az alkalmazottai sem tartották sokra, és sokan ott is hagyták a WWF-et. Viszont valahogy ezt is sikerült valamennyire ellensúlyozni, mikor megalkotta a gonosz Mr. McMahon figuráját, aki olyan népszerű tehetségek ellenfele volt, mint „Stone Cold” Steve Austin, vagy The Rock.

Bármennyire is rosszul sült el a „Screwjob”, leginkább ennek köszönhető, hogy a WWF megverte a WCW-t. A történetek valóságosabbak, a meccsek pedig véresebbek lettek, amik csak növelték számukra a nézettséget. Elkezdődött az „Attitude Era”, a korszak, amikor az antihősök uralták a WWF promóciót, és aminek köszönhetően megnyerték a hétfő esti háborút. Persze a WCW hozzá nem értése is kellett ehhez, akik csak az nWo-sztorit tudták nyomatni, és az igazi tehetségeiket pedig visszafogták. Erre az időszakra sokan a WWF reneszánszaként tekintenek.

2001-ben véget is ért a háború, mikor a WWF felvásárolta a riválisát, ill. a pénzügyi gondokkal küzdő Extreme Championship Wrestlinget (ECW). Ugyanakkor kb. erre az időpontra tehető az attitűd korszak lezárása is. 2002-ben pedig a környezetvédő WWF szervezet miatt nevet kellett változtatnia. Így lett a World Wrestling Entertainment, azaz a WWE. A korszak lezárása elhozott egy inváziós sztorit, melyben a WCW-s és ECW-s pankrátorok harcoltak a hatalomért. Emellett még megalapították a Smackdown brandet, egy másik pankrációs showt, ahol egy rakás más pankrátor verekedett. Az ezt követő évek pedig hasonlóan alakultak, mint a 90-es évek elején. Bár egyeduralkodók voltak, a nézettség mégis esett, és maga a show sem volt már annyira érdekes. The Rock filmes karrierbe kezdett, Austin sérülései miatt egyre kevesebbet szerepelt, és az utánuk keletkező űrt senki sem tudta betölteni.

Pedig nagyszerű pankrátorokkal frissült a WWE. Olyan tehetségek emelkedtek ki, mint például Chris Jericho, Eddie Guerrero, Chris Benoit, vagy Rey Misterio Jr. Ők mind a WCW középmezőnyéhez, a „cirkálósúlyúak” közé tartoztak, és mindig élvezetes összecsapásokat mutattak be. Az ECW-s srácok is feldobták a WWE hangulatát egy-két extrémebb meccsel, amik híressé tették őket. Végül 2006-ben újjáélesztették az ECW-t, mint a cég harmadik brandjét (amely sajnos 2010 elején megszűnt). Persze nem kell azt hinni, hogy a WWE-s régi és új tehetségek a háttérbe kerültek, sőt! Természetesen őket nyomatják többnyire a különféle bajnoki címekért.

Mostani WWE az egykori „attitűdjéből” sokat vesztett. Pontosabban annyit, amennyi kell, hogy egy PG-s besorolást érjen el, azaz úgymond „családbarát” legyen. Vicces, hogy egy olyan műsor, ahol felnőtt emberek péppé verik egymást, hogy lehet családbarát, de logikát inkább ne keressünk a pankrációban. Olyan messzire mentek ezzel, hogy még a vért is „kitiltották” a műsorukról. Újra egy pozitív karakter a promóció arca (John Cena), és egy új félig-meddig jó inváziós sztorit is sikerült írniuk a készítőknek. A pankrációs világ legnagyobb szervezete, ami valószínűleg sok ideig az lesz, mivel a legfőbb konkurensei vagy túl kicsik hozzá, vagy rosszabb műsort csinálnak, mint ők. A WWE emellett még filmek készítését is támogatja, főleg John Cenával a főszerepben (pl. The Marine, vagy a 12 menet), de a legújabb például a Big Show főszereplésével készült.

Tehát ez lett volna a WWE története. Kalandos életútja van, pedig nem is hinnéd, ha most ránézel. Egy óriási cég, ami nagyban befolyásolja az amerikai pankráció világát. Pedig a legtöbb showja messze van az élvezetestől, és sok esetben unalmas történeteket mutat be. A legjobb az egészben, hogy még így is jobb, mint a konkurenciája. Remélhetőleg azért az elkövetkező években sikerül újra olyan színvonalat hozni, mint a fénykorában.

Pankrácijó?! - 2. A karakter

xeLaR | 2010.09.29. 09:33 | kategória: Pankrácijó

Ha leül az ember egy pankrációs tv-műsor elé, akkor valószínűleg nem béna beszélgetős promókra kíváncsi, hanem „kőkemény” akcióra, ahogy egy pankrátor szétver egy másikat. Az a legjobb az ilyen összecsapásoknál, hogy a legtöbb pankrátor teljesen egyedi stílusban verekszik a másikkal. Van, aki a gyors, akrobatikusabb mozgásaival kápráztatja el a közönséget, míg más pedig a hagyományosabb birkózó technikákat alkalmazza. Persze a verekedési stílus attól is függ, hogy milyen testalkattal rendelkezik az ember, hisz például egy több méter magas, több száz kilós pankrátor nem igen fog futkározni, ugrándozni a ringben. A lényeg az, hogy mindegyik „harcos” kialakítja harcstílusát, és azt hozzáigazítja a személyiségéhez. Ez a személyiség legtöbbször azonban egyáltalán nem tükrözi az előadó jellemét. Ez a két dolog teszi ki egy pankrátor karakterét, ami alapján a közönség megítéli. Ebben a Pankrácijó?! bejegyzésben most a különféle karakterfajtákról fogok beszélni, ill. hogy mégis mitől lehet valaki sikeres pankrátor.

Karakterkészítés
Egy kezdő, vagy ismeretlen pankrátor karakterét legtöbbször az őt alkalmazó promócióval együttesen alakítják ki. Az idő múlásával ez a karakter sokat változhat, ami olyan befolyásoló tényezőknek köszönhető, mint például a különféle történetek hatása, jellemváltások, vagy éppen a szakmával járó elkerülhetetlen sérülések. Viszont az se biztos, hogy az először kitalált karakter lesz a befutó. Nem ritka, hogy az első karakter egyáltalán nem nyeri el a közönség „tetszését”, ami alatt azt értem, hogy nem érdekli őket figura. Az is előfordulhat, hogy ez az első próbálkozás egy elfuserált történet része, amivel szert tesz egy kis népszerűségre, de a sztori lecsengése után már feleslegessé válik. Elég sok példa van az ilyen „elrontott” karakterekre, mint például Nick Nemeth próbálkozásai (aki mostanság Dolph Ziggler néven szerepel a WWE-ben), de még ”Stone Cold” Steve Austin sem tudott jó első figurát alkotni.

A legelső dolog, amit el kell dönteni, hogy milyen legyen a karakter jelleme. Ez egy elég egyszerű döntés, mivel többnyire csak a jó és gonosz között lehet választani. A jellem sokszor befolyásolja a verekedési stílust is, mivel egy jó figura többnyire az aktuális mérkőzés szabályai szerint bunyózik, míg egy sunyi, szemét karakter pedig fittyet hány rájuk, és minden lehetséges eszközt felhasznál a nyeréshez. Emellett a nézői tapasztalataim szerint egy gonosz pankrátornak sokkal fontosabb, hogy legyen jó színészi érzéke, vagy jó beszélőkéje, mert azzal jobban hergelheti a nézőket. A jellem természetesen idővel változhat a különböző történetek és cselekményszálak szerint, de a népszerűbb karaktereké mindig arrafelé konvergál, ahol a legsikeresebb volt. Nagyon kevés olyan pankrátor van, aki egész karrierje során csak jó, vagy csak gonosz volt. Erre talán a legjobb példa Ricky Steamboat, aki hosszú pankrátor élete során mindvégig a jók oldalán állt, és ennek ellenére egyáltalán nem lett unalmas. Emellett még azt is meg kell említeni, hogy múlt évi Wrestlemania-n még szerepelt is az egyik összecsapásban Chris Jericho ellen, és meglepően jó kondícióban volt, és azonnal képes volt jó reakciót kiváltani a közönségből. Viszont van példa olyanokra is, akik képesek voltak felülemelkedni a megszokott jellemábrázolásokon. Az egyik közülük a már említett „Stone Cold” Steve Austin, aki a jó időben és a jó helyen egy mondattal sztárt csinált magából, és utána a közönség majd megőrült érte. A másik pedig Dwayne „The Rock” Johnson, aki a szakmát egy ultrajófiúként kezdte, de később a promóció egyik legnagyobb dumása és az egyik legjobb pankrátora lett. Egyikőjüket sem érdekelte, hogy most egy jó, vagy gonosz karaktert vernek el, és a közönséget sem, mivel szinte mindig az ő nevüket skandálták a mérkőzéseiknél.

A másik fontos dolog a karakterkészítésnél a „gimmick”, azaz a figura különlegességének kitalálása. Ez lehet egy egyszerű dolog, mint például a karakter soha nem adja fel a küzdelmet, vagy jól viszonyul a közönséghez, de lehet bonyolultabb is, mint egy eltúlzott sztereotípia, vagy éppen egy teljesen nevetséges személyiség. Ez nagyon fontos egy pankrátornak, mivel így még jobban meg tudja különböztetni magát a többiektől. Egy gimmick is változhat idővel, mint a jellem. Ez persze újoncoknál karakterváltással is járhat, míg az ismert pankrátorok csak beleépítik a figurájukba. A gimmick kitalálását manapság kicsit nehezebben lehet megoldani. A 80-as és korai 90-es években ezzel nem volt gond, mivel ekkor sok pankrátor választott magának egy szuperhőshöz, vagy egy rajzfilmfigurához hasonlatos gimmick-et. Elég csak rájuk gondolni: Doink the Clown, ”Macho Man” Randy Savage, vagy akár Hulk Hogan. A 90-es évek közepétől azonban a közönség már nem volt kíváncsi ezekre a fura figurákra, és inkább „valóságosabb” karaktereket akartak látni, mint The Rock, Steve Austin, vagy Goldberg. Manapság, mivel a WWE egy „családbarát” programmá változott, és a vetélytársa, a TNA sem túl „hardkór”, ez a keményfiús időszak is eltűnni látszik, így a régi, viccesebb (vagy idegesítőbb) gimmick-ek is kezdenek visszatérni. Erre talán a legjobb példa, hogy a WWE-ben visszahoztak egy már régóta „halott” embert, aki képes irányítani a promóció egyik legnagyobb sztárját, The Undertaker-t. Ez a karakter ugyanis a 90-es évek elejének a relikviája, aki annak ellenére, hogy egy teljesen hihetetlen gimmick-kel rendelkezik (lényegében egy élőhalottféleség), mégis képes volt fennmaradni a WWE-ben. Pedig megpróbálkozott megváltoztatni a figuráját egy egyszerű motorossá, de végül a régi énjéhez tért vissza. Egy másik, de úgyszintén érdekes gimmick Mick Foley nevéhez köthető. Őt sok helyen a hardcore pankráció egyik nagy alakjának tartják, amit azzal ért el, hogy (elmondása szerint) jól bírja a fájdalmat. Ezt a tulajdonságát a karaktereire is átruházta, és többnyire a kimondottan brutális összecsapásai (köztük egy nagyon emlékezetes mérkőzés az Undertakerrel) miatt emlékeznek rá, nem a promójaiért (pedig azok is jók voltak).

A siker titka
Tehát megvan a verekedési stílus, a jellem és a gimmick, mi kellhet még? Természetesen, mint minden más dologban az életben, kemény munkára és egy nagy adag szerencsére van szükség. A legelismertebb pankrátorok sem azonnal lettek szupersztárok, és sokan közülük csak „kisebb” sikereket értek el. Például Bret Hart egy legenda pankrációs körökben, de sosem ért el olyan népszerűséget, mint Hulk Hogan, vagy éppen Steve Austin, pedig náluk jóval több tehetséggel rendelkezett. Kicsit jobb a helyzet Shawn Michaels karrierjével, akit ugyancsak nagyra tartanak a szakmában, de ő sincs sehol egy Rock-hoz képest. Szóval lehet, hogy minden része klappol a karakternek, és még a bunyózás is jól megy, de mégsem lesz óriási nagy siker. Mi kell még?

A színészi játék is eszméletlenül fontos ebben a szakmában, mivel az lehel életet a karakterbe. Ez párosul a jó beszédkészséggel, ami egy jó promóhoz szinte nélkülözhetetlen. Néha ez a két dolog még a pankrátor technikai képességének a hiányosságait is ellensúlyozni tudja. Példának okáért ott van a Miz, egy viszonylag fiatal pankrátor, aki egykoron egy valóságshow szereplő volt. Technikai képességeit folyamatosan kritizálják az elért eredményei ellenére, pedig az évek folyamán egyre csak fejlődött e téren. Ha nem is kizárólag, de a sikerei többnyire a promóiból fakadnak, mivel nagyon jól tudja hergelni a nézőket, és bár nem egy Rock, de még vicces is. Öregebb példát is tudok hozni erre, méghozzá nem mást, mint Hulk Hogant. Ő leginkább a gimmickjének köszönheti népszerűségét, mivel nem igazán kápráztat el senkit a technikai tudásával. Természetesen nem von ez le semmit Hogan népszerűségéből, de elég sok rajongó szerint túl van becsülve. Sokan ugyanígy vannak a mostani „inkarnációjával”, John Cena-val, akinek ugyancsak korlátozott pankrátori képessége van. Még azt sem mondanám, hogy jók lennének a promójai, viszont jól el tudja adni a karakterét, ami miatt a WWE arca lett. Még filmekben is szerepelt emiatt, bár legtöbbjüket a WWE finanszírozta. Cena gimmickje egyszerű: hihetetlenül erős, és soha nem adja fel. Ez még érthető is lenne, de az már kevésbé, hogy bár nagyon jól rájátszik a kapott ütésekre, de a mérkőzések legkritikusabb pillanataiban (mikor már eszméletlen sokat kapott) azonnal felpattan, mintha mi sem történt volna, és megveri valamilyen módon az ellenfelét. E „képesség” miatt szeretik, és utálják őt. Ettől függetlenül azonban ezért lett az egyik legnépszerűbb pankrátor.

Végszó
A szerencsének is nagyon nagy szerepe van egy pankrátor életében. Ha például a WCW nem rúgja ki Steve Austint, akkor talán nem is lett volna a 90-es években, és most akkor az lenne Amerika vezető pankrációs promóciója. Ha a Triple H-ként ismert pankrátor nem vesz részt egy elég vitatott eseményen, akkor Steve Austinnak nem lett volna lehetősége elmondania azt a mondatát, ami miatt népszerű lett. Ha szép fokozatosan mutatták volna be a fiatal Dwayne Johnsont a pankrációs közönségnek, akkor talán utálták meg volna olyan hamar, és a Rock nem is születik meg. Ha a nyolcvanas években nem sikerült volna az akkori WWF-et a TV-csatornáknak bemutatni, akkor talán Hulk Hogan sem lett volna olyan nagy sztár. Ez csak egy pár példa, ami a kívülről befolyásolhatott volna egy karakter történetét. Viszont a szerencse mindig is csak egy kis részben befolyásol egy pankrátort. Ahhoz, hogy sikeres legyen a szakmában kemény munkára, kitartásra van szüksége, és a megfelelő időben jó döntéseket kell hoznia. Elvégre, ha Steve Austin mást mondott volna az Austin 3:16 helyett, akkor talán sosem vált volna szupersztárrá.

Utolsó módosítás: 2010.09.29. 09:36

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.