Az aluljáróinkat ellepő, honvágytól szomorú szemű dél-amerikaiak éneklik felénk kicsit balos dalaikat: "Le akarjuk váltani az Elnököt és olyan néppé lenni, akik egy másfajta országot építenek". Ez a politikai tingli-tangli teljesen hozzátartozik a sztereotípiákhoz, melyeket Dél és Közép-Amerikáról és annak diktatúráiról gondolunk. Ezt lovagolták meg a Pop Top fejlesztői és így készítették el a karibi diktátor szimulátorukat.
A Tropicot úgy készítették a Railroad Tycoon II fejlesztői, hogy vettek egy nagyszerű ötletet (Fidel Castro szimulátor) és ezt valósították meg SimCity stílusban. Ha nem a Black and White-tal egy évben jelenik meg, akkor igazán sok esélye lett volna az év legeredetibb játéka címre is. Ezt a címet azonban biztos elorozza a nagyobb nevű, emberek felett uralkodó játék. Pedig az ötlet nem vadonatúj, hiszen a nyolcvanas években már létezett egy szöveges, diktátor-szimulátor, ami – természetesen – jóval egyszerűbb volt, de néhány ötletet azért átemeltek a Tropicoba is.
Először is adva van egy sziget... - kezdhetnénk, de ez így nem igaz, mert előbb saját identitásunkat kell megkreálnunk, mint egy méregdrága pszichológusnál. Meg kell határoznunk, hogy honnan jövünk, milyen a múltunk, milyen a képzettségünk, milyen gyengéink és milyen tulajdonságaink vannak... Természetesen mindegyik befolyásolja a későbbi játékot. Sajnos ezt minden alkalommal meg kell csinálnunk, mert ha új játékba kezdünk, nincs lehetőségünk egy karakter mentésére. Csak eredetileg beépített karakterek (Peron elnök, Che Gevara... stb) közül választhatunk nekünk szimpatikusat. Ezután állíthatunk a szigetünk néhány paraméterén, majd megjelenik a várva várt Földi Paradicsom.
Első ránézésre egy szokványos birodalomépítgetős játékkal van dolgunk: embereink vannak, akik dolgoznak nekünk, és mi épületeket építünk, ami valami hasznot hoz számunkra. Ennél azonban – mai elvárásainknak megfelelően – sokkal többről van szó. Azonban építgetősnek sem utolsó: 28 típusú foglalkozás van, melynek többségét mindkét nem végezheti, de van olyan is amit csak az egyik (földműves, hordár, favágó, bankár, katona), ezen kívül 8 speciális "foglalkozás" is van, mint pl. a nyugdíjas vagy a forradalmár. Épületből pedig 57 félét emelhetünk a szigetünkön. Ezek között olyan mindennapiak is vannak, mint a farm, a palota, a lakás és erőmű, de akadnak katonai őrposztok, rum és szivargyárak, TV- és rádióadók.
Az építgetős struktúra úgy néz ki, mint a Settlersben: a termelő épületeknek bemenő és kimenő raktáruk van, ahol gyűlik az anyag, hogy elszállítsák. Ezt elvileg a szállítmányozók végzik, de ha túl sok dolguk van, akkor a helyi munkások is elszállítják, csak ez értékes munkaórától vonja el őket. Az anyagok így mozognak farmtól gyárig, gyártól a kikötőig. Ezáltal növelve a sziget GDP-jét. Nagyon fontos része ez a játéknak, mert ha a cukorföldeken áll a learatott cukor, ahelyett, hogy a rumgyárban értékes nedűt készítenének belőle, akkor a rumgyár összes költsége negatívban jelenik meg a számlánkon...
Az emberek azonban nem egész életüket töltik a gyárban. Minden egyes ember egyedi lény (ki hitte volna), akinek története, érzései, családja, igényei, sőt politikai beállítottsága is van. Embereink – a Simshez hasonlóan – igyekszenek kielégíteni igényeiket és szükségleteiket (aludni, enni, szórakozni, imádkozni) és ha ezt nem tehetik meg (mert nincs lakása, vagy nincs a szigeten templom) akkor elégedetlenek lesznek. Persze az sem elég ha van a szigeten mondjuk egy kocsma, mert ha egy építőmunkás a sziget egyik végéről elindul a másikba a kocsmához, az jó időbe telik és addig áll az építkezés. Utakkal persze gyorsíthatjuk a közlekedést (közel duplájára), de ez sem jelent mindig megoldást. Pedig nagyon fontos, hogy viszonylag elégedettek legyenek az emberek, hiszen – ha engedjük – szavazópolgárok is, akik a választásokon voksolnak. És persze megtehetjük, hogy nem tartunk választást vagy akár azt is, hogy a demokráciát csak eljátsszuk és megkozmetikázzuk az eredményeket. Azonban minden nem-demokratikus lépésünk elkeseredést szül, ami növelheti az ellenzékiek, forradalmárok, gerillák erőit. Ez viszont előbb-utóbb forradalomhoz vezet...
De aki azt hiszi, hogy ő a jóságos Mátyás király és úgy fogja vezetni a népét, hogy mindenki boldog legyen az csalódni fog. Ez szinte lehetetlen ebben a játékban (mint ahogy az életben is). Egyrészt, mert egymásnak feszülő érdekcsoportokból áll a lakosság és ha javítasz a fegyveres erők közérzetén, akkor közben rontasz a munkásokén, ha meg mindent megengedsz a dorbézolóknak, akkor a hívők fognak utálni és hasonlók. Másrészt pedig az emberek nem sokra, hanem többre vágynak. Tehát ha mindenkinek magas a fizetése és kényelmes lakásban lakik, akkor szarul érzik magukat, mert nem különbek a többiektől. Ez sajnos az életben is így van. Ez a szép a Tropicoban, hogy nagyon kifinomult és eltalált az élet-motorja. Ez az ami mindig új kihívást jelent a játékban: a lavírozás. Lavírozás a termelés és a profitot nem hozó szolgáltatások között, lavírozás a különböző érdekcsoportok között és lavírozás a Nagyhatalmak között, hiszen nem szolgálhatunk egyszerre mindenki elégedettségére.
Sajnos ennek ellenére hamar ki lehet ismerni a játékot. És ezután az jön, hogy az ember mindent kipróbál: a katonai diktatúrát, a jóságos Vezért, a szigorú vallási despotizmust, a rumban úszó Casino-szigetet. Aztán vége. Persze vannak a küldetések, melyek mind nagyon nehézre vannak kalibrálva, de azért az nem ugyan az. Ráadásul nincs benne multiplayer. Bár azt tényleg nehéz lenne elképzelni, hogyan is küzdenének a neten a kis diktátorok a bevándorlók, multik és nagyhatalmak kegyeiért... Viszont a 1.02-es patch már tartalmaz egy editort, mellyel barátaink életét tehetjük "szebbé"... ami azért nem utolsó szórakozás.
A játék hangulata magával ragadó. A latin zenék – bár egy idő után ismétlődnek – nagyon megfogják az embert. De ezt is el tudja rontani a tanácsadó, aki csak hangban van jelen, viszont angolul. Ez egyáltalán nem passzol a stílussal, viszont ha kikapcsoljuk, akkor elég fontos információktól szabadulunk meg. (A játéknak egyébként fejlesztés alatt áll a magyar változata, kíváncsian várjuk, hogy sikerül a lokalizálás - Dino)
A grafika is elég látványos, de ahogy a SimCity-knél megszoktuk, ha távolról nézzük, akkor nem olyan szép és kidolgozott a látvány, ha viszont bezoomolunk és még a tanyáinkat fosztogató gerillákat is részletesen megnézhetjük, akkor meg nem látjuk át az egészet. A Railroad Tycoon II-ben megszokott grafikai minőség azonban a Tropicoban sem csökken. A táj itt is izometrikus és forgatható, ami nagyon hasznos, ha egy épület mögött nem látjuk a megépítendő utat vagy kisebb épületet. Nem a látványhoz tartozik, de ügyesen kitalált rész, hogy a játékban szinte mindent láthatunk, amit csak akarunk, viszont csak annyit, amennyit akarunk. Megszemlélhetjük a terepen a térinformatikai adatokat: hol melyik terménynek ideális a klíma, hol tudnak rádiót hallgatni (és így agyat mosni), hol lehet bányát telepíteni, melyik emberünk mennyire elégedett, stb... Ezeken kívül pedig az almanachban megnézhetjük a számszerű adatokat a népesség növekedéséről, a gazdasági adatokról, a nagyhatalmak és érdekcsoportok szimpátiájáról és még egy rahedli dologról. Ráadásul az 1.02 patch után már hot key-eket is köthetünk a Nagykönyvünk megfelelő oldalaira, hogy ne kelljen lapozgatással töltenünk az időt.
Összegzésül, a Tropico egy nagyon jól kitalált játék, hangulatos és nem is túl könnyű, viszont aki nem fanatikusan szereti az ilyen játékokat, annak hamar megunható. Hiszen nem minden játékos szeret gazdasági-társadalmi stratégiákat kipróbálni, apró, sötétbőrű emberkéken, akik baromi latinosan állnak az élethez. Pedig nagyon sokféle módon végig lehet vinni a játékot (mint ahogy a Dél- és Közép-Amerikai diktatúrák is nagyon sokfélék): lehetünk katonai zsarnokok (ezen belül is jobb vagy baloldaliak), lehetünk gazdasági zsenik, akik ékszert, rumot, szivart, kávét exportálnak a multiknak, de persze rittyenthetünk turista paradicsomot is. Mindenkinek más a stílusa és más fekszik neki, amit könnyűnek tart, de egy másik féle út kihívás lehet a számára. Ezt azonban a legtöbb játékos nem tartja izgalmasnak és autózik vagy lövöldözik inkább. Nekik nem ajánlom ezt a diktátor szimulátort. A többieknek azonban, IGEN!!!
A Tropico különösen közel áll a szívemhez, mert én még egy kommunista nyelvtankönyvből tanultam a spanyolt, amelyikben az olvasmányok Kubáról és annak hős vezetőjéről és szegény, de nagyszerű lakosairól szóltak. A szomorú csak annyi a dologban, hogy mi itt könnyen mosolygunk, na de ők ott... "El pueblo unido jamas sera vencido!!!" (Az összetartó népet soha nem lehet legyőzni!!!)
