Az FPS játékok nagy reneszánszukat élik manapság. Sorra jelennek meg egymás után az ilyen típusú jobbnál jobb és kevésbé jó programok. A nagy sztárok, mint a Wolfenstein, MoHAA, Jedi Knight 2, - sikerein felbuzdulva, a legtöbb ismert kiadó igyekszik minél több hasonló játékot kiadni. Az Activision is így tett, és a Raven Soft fejlesztőinek legújabb munkáját jelentette meg a közelmúltban.
Néhány évvel ezelőtt mérsékelt sikert aratott a Soldier of Fortune első része, amely azonban néhány újdonságával felhívta magára már akkoriban is a figyelmet. Elsősorban a brutálisan véres jellege miatt maradhatott meg az FPS hívők emlékezetében. A lövések nyomán leszakadó végtagok, a vergődő áldozatok jelezték utunkat a játék során. Ennek ellenére - vagy épp ezért -, mégis emlékezetes maradt a Quake, Half Life és a többi hasonlóan híres progik mellett is.
Ezt a hajdani fél sikert igyekeztek meglovagolni a fejlesztők és megalkották a SOF 2. részét is. Vajon sikerült-e most is valami emlékezetest alkotniuk?
Akik a szavazógépen a „Nem” gombot nyomták meg, azok válaszoltak helyesen.
Sajnos most sem történt más, mint az előző részt, egy kicsit leporolták, átpofozták, és ezzel be is fejeződött a „rókáról még egy bőrt” nevű fejlesztési projekt.
Pedig lehetett volna ebből az alapból sokkal jobbat is kihozni, de ahhoz több mindent kellett változtatni. A grafika például nemhogy javult volna az első részhez képest, hanem talán mintha romlott is volna a színvonala, holott azért eltelt már azóta néhány év. A találatok nyomán keletkező sebesülések szinte észrevehetetlenek, csupán apró vérpöttyök jelzik. Kivétel ez alól a fejlövés, ami azért kellőképpen brutális maradt, de ez kevés az üdvösséghez. A környezet, az ellenfelek kivitelezése is szörnyű. Az épületek tökéletesen kocka alakúak, a fák, bokrok szögletesek, az emberek csak az átvezető filmeken néznek ki valahogy, harc közben elnagyolt figurák csupán. A lövések után az eltalált ellenfelek ugyan vergődnek nagy kínok között (a hagyományoknak megfelelően), de utána sokszor olyan lehetetlen szögbe merevedve maradnak, hogy az teljesen illúzióromboló. Nem ritkán úgy dőlnek el, mintha egy fal megtámasztaná őket, holott mögöttük nincs semmi, és elég groteszk látványt nyújt egy levegőbe támaszkodó hulla.
A program amúgy is tele van bosszantó és zavaró hibákkal. Sokszor volt, hogy valakibe beleeresztettem egy sorozatot közvetlen közelről, de ő vígan lövöldözött közben rám. Amikor pedig a sorozat után lőttem rá még egyet, akkor rögtön vége lett. A célravezető harcmodor ezért az, ha a sorozat első 1-2 lövése nem nyírja ki az ellent, akkor egy pillanatra abba kell hagyni, és az újra megismételt lövések már célt érnek. Nagyon zavaró tudott lenni az is, ha az ellenfél kinyitott egy ajtót, akkor én azon az ajtón már nem tudtam sokszor belépni, hiába maradt nyitva.
A történet sem valami eredeti, az alkotók megpróbálták átvenni a No One Lives Forever stílusát, de kevés sikerrel. A főszereplő, John Mullins, az antipatikus titkos ügynök veszi fel a harcot a gonosz, biofegyverrel hadonászó terroristák ellen. A küldetések változatos helyszíneken zajlanak, Prágától kezdve a kolumbiai dzsungelen át sok helyet bejárhatunk. Nemcsak gyalogosan harcolhatunk, hanem akár helikopterről, teherautóról is irthatjuk az ellent, csak közben a tájat ne nézzük, mert az a szürke masszától, az elmosódott kontúrokig jelenik csak meg.
Az egyes missziók során rengetegféle fegyvert használhatunk, nekem a kedvencem a jó öreg AK-47 volt. Kissé érthetetlen volt számomra, hogy a küldetések elején miért csak korlátozott számú fegyvert tehetünk be a hátizsákunkba, amikor a harcok során kb. háromszor annyi fegyvert markolhatunk fel és vihetünk magunkkal. Biztos gumi hátizsákkal mászkálhatunk, azért lehet annyira telepakolni :-)
Az első küldetések elég egyhangúak, de aztán hamar érdekessé válnak, amikor sokféle titkos ügynöki feladatot kell megoldanunk. Főleg a kolumbiai dzsungel harc tetszett, amikor a fák és bokrok között bujkálva kell lemészárolni a nagyszámú gonosz fiúkat. Ezek a változatos feladatok azért sokat javítanak a játék hangulatán, ezek teszik emészthetővé az egészet.
Természetesen egy mai FPS fontos része a multiplayer mód is. Ez a SoF2-ből sem hiányzik, a már megszokott játéktípusokat nyomhatjuk itt is. Van Deathmatch, Team Deathmach, a közkedvelt Capture The Flag sem hiányozhat, valamint az utolsó emberig tartó Elimination. Végül van még az Infiltration is, ahol a Wolfból ismert módon adott tárgyakat kell ellopni az ellenféltől, és eljuttatni azokat egy megadott pontra, a rendelkezésre álló idő alatt. A szokás szerint lehet az interneten, vagy helyi hálózatban lévő szerverekre is kapcsolódva játszani a multival. Ezt a részt igazán komolyan sajnos nem volt alkalmam kipróbálni, de azért nem tűnt olyan különlegesnek egyik játékmód sem, hogy komoly veszteségnek éltem volna ezt meg.
Összességében az előző rész alapján kissé többet vártam volna a SoF2-től. Főként úgy, hogy mostanában nagyon elkényeztettek minket a kiadók a magas színvonalú FPS játékokkal. Amíg azonban az első rész még szorosan ott volt a nagy vetélytársak nyomában, addig sajnos ez már a könnyen felejthető kategóriába tartozik.
Kár érte, mert akár legenda is születhetett volna. Ha jobban kidolgozzák az egészet, akkor bizony sokkal ütősebb játékot sikerült volna létrehozni. Így viszont csak egy tucat játék lett belőle, gyenge grafikai megoldásokkal és programhibák tömegével. Magam részéről egyelőre maradok a Wolfensteinnél, és emellett nagyon várom a NOLF2-t.
