Az ember néha szeretne kiszakadni a szürke hétköznapokból, a rohanásból, az idegességből, a munkából, a suliból és úgy általában mindenből. Relaxálásra több lehetőség is van, de melyik az, amelyikre reális esélyt látunk? Hiszen elméletileg felpattanhatunk a legközelebbi charterjáratra, azzal a feltett szándékkal, hogy meg sem állunk a Bahamákig, de ez a legtöbbünk számára némi anyagi akadályba ütközik. Avagy kiülhetünk a kertbe olvasgatni, zenét hallgatni (ezt javallom mindenkinek, de így télen ez csak mazochistáknak való), de mi van akkor, ha némileg interaktívabb szórakozásra vágyunk? A válasz gyors, logikus, és könyörtelen: üljünk le a PC/konzol elé, s merüljünk el valamely játékban. És melyik az a játékstílus, amelyben csodálatos tájakon barangolhatunk, együtt sodródhatunk a történettel, együtt lélegezhetünk az adott világgal? Az RPG-ken kívül egyetlen ilyen stílus létezik: a kalandjátékok.
Akár azt is mondhatnám, hogy létezett, hisz az utóbbi 4-5 évben alig-alig jelent meg kalandjáték, igazán jó pedig még ennél is ritkábban. Az elmúlt 4 évben összesen ha 3 jó jelent meg (Gabriel Knight 3, Longest Journey, Dracula 2 – de persze ez az én szubjektív listám :-), így érthető, ha a játékosok kitörő örömmel fogadnak még egy gyengébb próbálkozást is. Jelen esetben nem „gyengébb próbálkozás”-ról van szó, hanem arról a játékról, mely tavaly a legtöbb szaklapban méltán nyerte el az év kalandjátékának kijáró címet.
Bizonyára felmerül benned a kérdés, hogy miért is foglalkozunk egy olyan játékkal, mely immáron több mint fél éve megjelent? A válasz roppant egyszerű: annak okán, hogy a Syberiának (hisz ez volna a cikk tárgya) a napokban került boltokba a magyar feliratos változata, s mivel annak idején nem teszteltük a programot, most itt a remek alkalom ennek bepótlására.
Ennyi bevezető után talán illene is rátérnem magára a játékra, az olvasósereg jelentős része már úgy is elaludt, avagy átkozza, hogy egyáltalán megtanult olvasni. A Syberia a Microids boszorkánykonyhájának szülötte. Ezt főként azért érdemes megemlíteni, mert a franciák mindig is élen jártak eme haldokló műfaj életben tartásában, néhány jobb sorra érdemes kiadó ebbe is bukott bele.
Szigorúan nézve a Syberia egy egyszerű point & click kalandjáték, melyben egyik helyszíntől, szereplőtől a másikig rohangálunk, beszélgetünk velük, közben tárgyakat gyűjtünk, és ez a vidám rituálé ismétlődik folyamatosan. Mielőtt valaki gyanúsan kezdene el méregetni, hogy miféle zagyvaságokat hordok itten össze mindenféle varázslatos élményekről, miközben a játék menete nem bonyolultabb egy Pac Man-nél, közlöm, hogy a Syberia ennél sokkal többet kínál: magát a nagybetűs KALANDOT kínálja tálcán.
A játék főszereplője, Kate Walker napjaink szülötte, New York-i ügyvédnő, és egy egyszerűnek látszó szerződés aláírására érkezik a poros európai kisvárosba, Valadilene-be, ahol is a helyi, mechanikus robotokat gyártó vállalatot akarja megvenni a világ egyik legnagyobb játékgyára, a Universal Toys. Igen ám, de Kate városba érkezésekor kiderül, hogy a tulajdonos hölgy, Anna Voralberg meghalt, és van egy titokzatos örököse, a rég halottnak hitt öccse, Hans Voralberg, aki valahol Szibériában él... Kate elindul, hogy megkeresse Hansot, s közben átutazik több európai kisvároson, melyek mindegyike más és más: induló helyszínünk, Valadilene például egy gyönyörű, nyugodt kisváros, Barrockstad egy egyetemi város, fantasztikus madárgyűjteménnyel, Komkolzgrad pedig egy lepusztult bányaváros.
Ugyan Kate korunk szülötte, s a cselekmény is napjainkban játszódik (egészen pontosan 2002-ben), mégis az európai városok ábrázolása kissé szürrealisztikus, meglehetősen elrugaszkodott a valóságtól, de ez nem baj, így a hangulat még inkább eltolódott egy fantasztikus mese irányába.
A Syberia grafikája gyönyörűre sikeredett, a háttér a megszokott módon gyönyörű előre renderelt képekből áll, a főszereplő, és az egyéb szereplők kidolgozása is szép, a mozgás motion capture teszi még hitelesebbé. A játék közben a fontosabb eseményekkor látható videók nagyon pofásak, jól illenek a játék egészébe. A hangok szintén jók, a zenék egészen kiválóak, egyetlen szívfájdalmam, hogy meglehetősen kevés dallam hallható játék közben. A szinkronszínészek legtöbbje profi munkát végzett, ebben sincs semmi kivetnivaló.
Az irányítás pofonegyszerű (egy point & click-nél érdekes is lenne az agyonbonyolított irányítás), mindent az egérrel irányítunk, bal klikkkel mozgunk, a jobb egérgomb pedig a nálunk lévő tárgyak listáját hozza elő. Jó ötlet volt, hogy az inventory-ban a tárgyak, és a papírok két különböző helyre kerültek, az ezzel is átláthatóbbá vált.
Magáról a játékról bátran kijelenthetem: egyszerűen csodálatos! Elvarázsolt a nyugalom, a világ, melyben játszom, és az audiovizuális effektek olyan miliőt teremtettek, mely magával ragad, s nem enged egészen a kaland befejezéséig. (Tehát pár napra köszönjünk el mindenkitől, csomagoljunk magunknak élelmet, helyezkedjük el kényelmesen a székben, s készüljünk fel arra, hogy a szemorvosunk jelentős romlást fog diagnosztizálni nálunk.) Sokat dob az is hangulaton, hogy Kate-et New York-i barátai, ismerősei, főnöke néha felhívják, és az így létrejövő párbeszéd sokszor továbblöki a történet szekerét.
Kate a történet során jellemfejlődésen is keresztülmegy, a történet végén harciasabban kiáll főnökével szemben, holott addig nyusziként teljesítette minden óhaját, rájön a család fontosságára, s arra, hogy nem a világ legfontosabb dolga 200 helyett 150 dollárért ruhát venni. Hans Voralberg megtalálása lassan személyes üggyé válik számára, túlnőve egy egyszerű munkán.
Hogy még véletlenül se gyanúsítsanak túlzott elfogultsággal a játék iránt, így meg kell említenem az apró negatívumokat is. Talán a legfőbb szálka a szememben az, hogy a játék túl könnyű. Félreértés ne essék, ezt kalandjátékokkal megőszült halántékkal mondom, kezdők biztos el fognak vesződni vele egy darabig, de egy gyakorlott kalandjátékos pár nap alatt kivégzi a Syberiát (persze csak azért, hogy utána újra nekifogjon...). A másik szívfájdalmam az, hogy a tárgyakat nem tudjuk kombinálni! Kérem, hova lett így a logikus gondolkozásra való sarkallás? Persze megértem én a készítők szándékát, nevezetesen azt, hogy mindent alárendelnek a játszhatóságnak, de talán ezt nem kellett volna. A harmadik problémám az, hogy Kate alakja sokszor kilóg a háttérből, lefedi azt. Ez meglehetősen érdekesen fest akkor, amikor egy hídon sétálunk át, de még az elviselhetőség határain belül mozog. Végezetül még meg kell említenem azt, hogy a magyar fordítás néhol kissé pontatlan, bár ezt csak viszonylag ritkán lehet észrevenni.
Ezen apróságoktól eltekintve a Syberia egy igazi drágakő a kalandjátékok között, melyet most már azok is élvezhetnek, akik nem tudnak angolul. Engem elvarázsolt a Syberia, epekedve várom a készülő második részt, mely alighanem még magasabbra fogja tenni a mércét a trónkövetelőkkel szemben.