Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Mi az átka, ha az embernek egyre csak növekszik a backlogja? Persze így mindig van mivel játszani, az tiszta sor, csak éppen sosem ér a végére. Na és mi az egyik legrosszabb, ami történhet? Ha az egyik címnek, ami a listán van befut a folytatása, de mi még nem játszottuk le az előzőt sem. Majdnem sikerült, hangsúlyozom majdnem, de aztán mégsem – uborkaszezon ide vagy oda. Részemről tehát a The Mermaid Mask lett a beugrás az SFB Games féle Grimoire detektívkalandokba.
Az előző rész csaknem hét éve, 2019 őszén jött ki Tangle Tower címmel, és indie körökben szép sikereket könyvelhetett el, feltette a térképre a fejlesztőcsapatot. Igazság szerint a sorozat (immár trilógia) azonban még 2014-ben startolt (ha az egészet elindító flash játékot nem számítjuk, de ezt még a készítők is csak amolyan prototípusként jellemzik). A debütáló rész azonban még egészen más stílusjegyeket hordozott. Ami persze azonos, hogy egy könnyed, nyomozós kalandjáték-sorozatot tisztelhetünk mindhárom részben. Közös pontok a remek és vicces vizuális stílus, a kiváló szinkron, no meg a nem túl komoly, de furfangos fejtörők.
A stílus tehát point-and-click, de egy picit máshogy, mint megszokhattuk. Mászkálni ugyanis csak a helyszínek között kell, az egyes lokációkon belül nem. Inventorynk is van (méghozzá elég méretes), de nem kell hurcolnunk a tárgyakat, hanem minden belekerül (vagy pontosabban onnan elérhetjük), amivel csak dolgunk volt korábban. Pixelhunting? Rengeteg dialógus? Pipa és pipa – nem kell aggódni. Ráadásul igen minőségi módon, ugyanis egy remekül megírt és szórakoztató történetet élhetünk át.
Grimoire detektív és elválaszthatatlan társa, a vitriolos nyelvű Sally ezúttal egy tengeralattjáró fedélzetére érkezik, ám vagány kéjutazás helyett egy gyilkossági ügyben kell nyomozniuk. A kapitányt, Magnus Mortugát ugyanis holtan találja a legénység, mégpedig egy olyan szobában, amely belülről volt bezárva. További furcsaság, hogy a jelek egyértelműen gyilkosságra utalnak, de a fegyvernek nyoma sincs. Csak egy nyitott, de üres ősi kőüst árválkodik a szobában, amely tartalmának lába kélt. Nyolc utas van, akik természetesen azonnal mind gyanúsítottakká is válnak.
A társaság elég vegyes, van feltörekvő színész, kiégett író, ifjú előadóművész, furcsa léghajótörött és még sorolhatnám. De az az igazság, hogy maga a kapitány is megérte a pénzét. Egyesek szerint halhatatlan időutazó volt (nos, ők nyilvánvalóan tévedtek), mások meg elátkozott vámpírként tartották számon. Az igazi móka és szürrealitás azonban csak akkor kezdődik, amikor elkezdjük kihallgatni az utasokat. Mind nagyon furcsa körülmények között kerültek a tengeralattjáróra, az meg csak hab a tortán, amikor kezdenek kiderülni az összefüggések és egyéni érdekek. Ember legyen a talpán, aki kinyomozza.
Szerencsére a játék remek kezelőfelülete abszolút partner ebben. Mindenkit tudunk kérdezni egyrészt saját magáról, valamint a többi utasról, másrészt a talált tárgyakról (s ezekről csupán egyetlen, de vaskos véleményt fogalmaznak meg a szereplők – nem kell tehát folyton visszatérnünk hozzájuk ugyanazon dolgok miatt). Az inventory mérete és a viszonylag népes legénység miatt azonban még az is sokáig fog tartani, hogy végigérjünk rajtuk és mindenkit megkérdezzünk mindenről. Ha muszáj a játék kapcsán problémát is említeni, akkor ez lehet az – a 9–10 órára rúgó végigjátszás csaknem fele ezzel fog elmenni (hazudok: az egyes dialógusok eltérő hangerőszintje is tud zavaró lenni, legalábbis Switchen így volt).
Persze ez sem igazi probléma, hiszen az írás maga remek, a történet érdekfeszítő és izgalmas, a hangszínészek meg annyira beleélik magukat a szerepbe, hogy egészen a tengeralattjárón érezhetjük magunkat harmadik nyomozó társként. Amikor valakiről már elég anyag összegyűlt és felmerül vele kapcsolatban valamilyen gyanú, akkor elkezdődik egy amolyan szembesítés, amely egyrészt feleletválasztós részekből, másrészt a Return of the Obra Dinnre hajazó dedukciós, kiegészítgetős feladatokból áll. A rengeteg beszélgetést meg több tucat logikai minjáték egészíti ki menet közben, melyeket még felsorolni is sok lenne. Közös bennük, hogy első látásra általában fogalma sincs az embernek, hogy mi lehet a feladat és hogyan kezdjen neki, de próbálgatással és a két főszereplő aktív következtetéseivel mindegyik segítség nélkül is megoldható.
Nagyon nem kell gondolkodni a The Mermaid Mask értékelése kapcsán, hiszen egy kiváló játékkal van dolgunk. A műfaj ugyan réteg, amelyben indul, mégis azt mondom, hogy bárki nyugodtan belefoghat, nem csak a rajongók (avagy ha csak egy kalandjátékot játszol idén, fontold meg, hogy ez legyen az). A kiváló, rajzfilmes grafika, a remekül tolmácsolt beszélgetések és az izgalmas helyzet és annak adalékai aktívan ébren tartják a játékost és együtt izgulhatunk a nyomozókkal az ügy végkimenetelét illetően. Én meg megyek és szégyenszemre utólag pótolom a Tangle Towert – talán még az őszi nagy pörgés megkezdése előtt lesz rá lehetőségem.
