Sokáig nem szerettem autót vezetni. Egyszerűen nem hittem el, hogy valaha elsajátítom azt a tudást, mellyel egyszerre tudok a pedálokra, a kormányra, a forgalomra, és néha még a táblákra is figyelni, így jó ideig hagytam, hogy más vigyen oda, ahova menni kellett. Aztán persze mint a legtöbben, a szükség és a kíváncsiság mégis egy autósiskola felé hajtott, majd néhány hónap múlva rádöbbentem, nem is olyan elképzelhetetlen ördöngösség ez! A pedálok és egyéb társaik kezelése szinte pillanatok alatt elsajátítható, a szabályok, táblák többsége kis magolással megtanulható (csak hogy a vizsga után pár másodperccel már el is felejthessük legtöbbjüket), az eddig őrült módon dudáló embertömeg szándéka pedig egy pillanat alatt érthető lett. Ami viszont már a jogosítvány megszerzésének pillanatában zavart, az a sok „kötelezős” kifejezés. Kötelező menetirány, kötelező elsőbbségadás, kötelező sebességhatár... Végigszenvedtem a többhetes oktatást, túl voltam egy rakás vizsgán, minden szempontból tökéletesnek (vagy legalábbis elfogadhatónak) minősítették vezetési tudásom, erre egy percet sem vezethetek úgy, ahogy szeretném, mert azonnal egy kéken villogó Opel kerül a hátam mögé?! Idegesítő, nem? Így hát, mint általában ilyen esetekben, egy olyan hely felé fordultam, ahol nincsenek szabályok – a játékok világához. E tetemes csoportból is kilógott egy játék, mely őrültségével, és féktelen ámokfutásra ösztönző hangulatával messze egyedi színfoltot festett a multimédia palettára: ez volt a Crazy Taxi.
Itt aztán száguldozhattam kedvemre, keresztül-kasul a virtuális városban, és bár a játéknak voltak kisebb-nagyobb hibái, a hangulat és a hatalmas mókafaktor miatt sokak – köztük szerény személyem – kedvencévé vált. Aztán, mint a kedvencek többsége, folytatásokat szült, megjelent több platformon, így PC-n is – szerény két évvel az Xbox kiadás után. Két év sok idő, gondolhatnánk, nem kellett sietni, szépen fel lehetett fejleszteni a mai számítógépek színvonalára. Nos, ha így gondolkodtok, sajna tévedtek.
De mielőtt rátérnék a lényegi szapulásra, kezdjük talán egy kis ismerkedéssel. Mint már említettem, a Crazy Taxi lényege a száguldozás. Kapunk egy várost, kapunk egy rettentő kemény csúcsforgalmat, egy sofőrt, egy taxit, nagy rakás elvitelre váró járókelőt és egy igen kellemetlen időlimitet. Feladatunk az lesz, hogy a városban, megkerülve, átugratva a nagy csúcsforgalmat, virtuális sofőrünkkel a taxit vezetve célba juttassunk minél több elvitelre váró járókelőt, lehetőleg még a kellemetlen időlimit nullázódása előtt. Komoly, mi?
A feladat a harmadik részben sem változott, viszont ezen kívül szinte semmi nem maradt a régiben. Kezdődik ott, hogy három pálya közül választhatunk, bár ezek közül kettő az előző részekből lett átmentve. Viszont mivel PC-s fronton a második epizód amúgy is kiesett, gyermeki ártatlansággal tehetjük be lábunkat, nemcsak a vadiúj, Las Vegasról mintázott Glitter Oasisba, de a New York ihlette Small Applebe is. Aki pedig nosztalgiázni vágyik, az nyugodtan visszatérhet San Franciscoba, azaz a West Coast nevű pályára. Természetesen az új városok mellé az új sofőröket, illetve azok járműveit is megkapjuk, illetve egy teljesen egyedi, Crazy X játékmódot is találunk, mely lényegében kisebb ügyességi játékok sorozata. Itt találunk az egyszerű kis ugrándozástól kezdve egészen a komoly akadálypályákig mindent, viszont minél több feladatot oldunk meg, annál több bonusz nyílik meg előttünk. Ügyes dolog lenne ez a játékmód, sajnos azonban a pályák kiegyensúlyozása nem túl jól sikerült, így némelyek akár elsőre is megoldhatók, míg másikakat csak várt izzadva lehet befejezni.
Az ebből fakadó frusztráltságot tovább növeli a tény, hogy a játék készítői még mindig nem tudtak leszokni az időkorlátos missziókról, így egyik pályán sem fogunk egyszerre több órát eltölteni (maximum ha rettentő ügyesek vagyunk). Amíg viszont ennyire nem tanulunk bele a játékba, maradnak a három-, öt-, vagy tízperces „futamok”, melyek – sajnos be kell vallanom – épp eléggé kimerítők így is – nem a legjobb értelemben.
Fentebb már írtam, hogy sajnos a többéves szünetet nem arra használták a készítők, hogy szebbé tegyék a játékot, sőt! Azt kell mondanom, hogy bár a javulás szemmel látható az első részhez képest, a Crazy Taxi 3 nem igazán szebb Xbox testvérénél. A textúrák csúnyák, az épületek ismétlődnek, és valahogy olyan érzésem támadt, hogy a készítők direkt próbálták a poligon számot a minimumon tartani. (Ami egyébként anno a Dreamcast kiadásnál tényleg így volt.) A saját autóink még csak-csak elviselhetően néznek ki, de a többi jármű egyszerűen katasztrofális. Természetesen a játéknak előnyére válik a nagyobb felbontások kihasználása, és az élsimítás bekapcsolása, de ez – mint ahogy a mellékelt képeken is látható – édeskevés ahhoz, hogy szépnek lehessen nevezni. Az egyedüli dolog, ami tetszett, az az utasok reakciói voltak. Elég sok van belőlük, és vicces például, mikor négy pantomimes mutogatja, hogy merre kellene menni.
Ha már itt tartunk, kell ejtenem pár keresetlen szót az irányításról is. Igazából egy szabály van csak: billentyűzeted van csak? Készülj fel a problémákra. Kezdődik az egész ott, hogy a szokásos gáz/fék/irányok gomb mellett találunk egy ugrás gombot (nem röhögni!) és egy misztikus, drive nevű billentyűt is bekonfigurálhatunk. Ez a gomb két speciális manőver, a crazy drift és a crazy drag használatához kell, viszont mivel előhozásukhoz – főleg a drifthez – egyszerre kell több gombot különböző módon nyomnunk, billentyűzettel elég nehéz helyzetben leszünk. Szerencsére azért e két manőver nélkül is tudunk majd vezetni, segítségük csak akkor kell, ha gyorsan akarunk elindulni (sajna a vezethető benzinfalók kerekei az indításkor mindig kipörögnek, ezt lehet meggátolni), vagy hirtelen akarunk kanyarodni. Az ugrás gomb pedig, mint a neve is mutatja, levegőbe repíti autónkat, így kikerülve hosszabb sorokat, és néhány extra dollárt hozzácsapva a kontónkhoz a szép manőverért.
Konkrét előrelépés történt zenei fronton is. Anno az első részben, ha emlékeim nem csalnak, összesen két zeneszám ment a játék alatt, melyek meglehetősen hamar unalmassá váltak. Most sokkal több van belőlük, ettől függetlenül mivel stílusúk abszolút ugyanaz (a mostanában extrém sportjátékoknál dívó „menőcsávókrockzenéje” típus), az ember csak onnan veszi észre, hogy már más énekel, hogy a zenék között, bár felmásolódnak a winchesterre, egy másodpercre megakad a játék. A hangok maradtak a régiben, a szokásos „Taxi!” felkiáltásokkal és dudák szimfóniájával kerülünk legtöbbször szembe. Kellemes viszont, hogy ha van egy utasunk, az megpróbál segíteni, és a kereszteződések előtt szól, hogy merre kellene szerinte fordulnunk. Sajnos elég sokszor tévednek (főleg, ha az alternatív – átugrok a házak felett – utazási módot választjuk), de az ötlet értékelendő.
Mint láthatjátok, nem igazán győzött meg a játék, sőt, az új városok buta felépítése (Glitter Oasis például szó szerint idegesítően szövevényesre sikerült) nagyon gyorsan elvette a kedvem attól, hogy ott próbálkozzak, így visszatértem inkább a jó öreg West Coastra. Sajnos nem érzem mögötte a próbálkozást, hogy legalább szerették volna kijavítani a már Xbox verzióban is benne lévő idegesítő hibákat. Aki hozzám hasonlóan kedveli a Crazy Taxi sorozatot, az ideig-óráig biztos jókat tud vele játszani, már csak a nosztalgia miatt is, de aki még nem találkozott a sorozattal, csak maximum a róla szóló legendákkal, az vegye lejjebb az elvárásait – ez nem az a Crazy Taxi, amibe anno beleszerettünk.
