Gorky Zero

Napjainkban reneszánszukat élik az ex-szovjet tagköztársaságokban játszódó játékok, minden évben számos szoftver kerettörténete veti fel a „csúnya emberek a Volgán túl le akarják rombolni a fél világot” című hőseposzt. Ha Ivánéknál beüt a krach, akkor általában csupán egy amerikai elitkommandó, vagy egy übertápos szuperügynök segíthet megmenteni hőn szeretett sárgolyónkat.

A lengyel illetőségű Metropolis Softvare fejlesztői hasonló leányregényt tárnak elénk akkor, amikor elmeséli a GZ elődjében, a Gorky 17-ben főszereplő Cole Sullivan kommandósnak az előéletét. Történetünk a nem is oly távoli Ukrajna mesésnek éppenséggel nem mondható tájaira kalauzol el minket, ahol olyan roppant módon gyanús események következtek be, mint például számos katona zombivá válása. Nosza, Brüsszelben rögtön ráállították a legjobban képzett ügynöküket, Sullivan-t a problémára, minek következtében 10 pályán keresztül kutathatjuk az igazságot, és csökkenthetjük a népsűrűséget.

Miután nagy vehemenciával vadul ráklikkeltem az „Új játék” opcióra, pillanatokon belül szembesültem azzal a nem túlzottan üdvözítő ténnyel, hogy a Gorky Zero nemhogy nem okoz vizuális orgazmust, hanem egyenesen vizuális sokkban részesíti a jobb sorra érdemes játékost. Rusztikusan szólva: a játék bűn ronda. Lengyel felebarátaink olyan 3D-s motort kalapáltak össze, melyet beleng az antik világ diszkrét bája, azaz a 4-5 évvel ezelőtti vizuális színvonal köszönt vissza. A poligonszám roppant alacsony, melyet a textúrák viszonylag tisztességes mivolta sem tud palástolni, a karaktereket baltával faragták, akárcsak a különféle objektumokat. Az egyedüli momentum, ami tisztességes iparosmunkának minősül, a fény-árnyék játék: a dinamikusan változó fények sokat dobnak az elénk táruló látványon.

A hazai kiadónak hála a Gorky Zero teljesen magyarítva került a boltokba, így nem csupán az amúgy nem éppen grandiózus kézikönyv, hanem az összes menü, szöveg, és dialógus is le lett fordítva, illetve szinkronizálva. Ennek örömére azonban senki sem fog rituális népi táncot eljárni, ugyanis a szinkronszínészek beleélése a Barátok közt rosszabb pillanatait idézi, ami kétes dicsőség. A hangokkal, zörejekkel nincsen különösebb probléma, úgy átlagosak, ahogy vannak, hogy röviden fejezzem ki magamat.

Mivel a górcső alá vett játék típusát tekintve lopakodós TPS, így az ellenfelek MI-je kritikus pont: a játékélmény igen jelentékeny része múlik ezen. Gondolom, túl nagy sokkhatást nem érek el, amikor azt mondom, hogy a Metropolisos srácok ezt is keményen elbaltázták: az ellenség képtelen az összehangolt támadásra, taktikázásra, mozgáskultúrája a „megyek előrében” merül ki, a gonosz katonák szépen elénk somfordálnak, és annak rendje és módja szerint lelövetik-megkéseltetik magukat. Az öldöklésre külön nézőpont szolgál, melyben irdatlan méretű célkereszttel tudjuk becélozni a delikvenseket, míg a másik nézet afféle „félig döglött madár repülési magassága” távlatból követi hősünket.

A helyszínek desingja egészen jól sikerült, remekül visszaadják a poszt-apokaliptikus színezetű világ hangulatát, a pályatervezők remek munkát végeztek, voltaképpen ez menti meg a játékot.

A Gorky Zero egy olyan műfajban akar versenyezni, melynek prominens képviselői a Splinter Cell és a Metal Gear Solid 3, melyekkel nem veheti fel a versenyt, sőt, még a rajt közelébe sem jut. Audiovizuális megvalósítása, MI-je, játékmenete a régmúltat idézi, azonban az ifjabb korosztályoknak – főként teljes magyarosítása miatt – megfelelő választás lehet. A nagyobbak pedig várják buzgón a Pandora Tomorrow-t, azért megéri feltörni a malacperselyt.