Vannak fejlesztők, kiadók, akiknek elég csak a nevüket látni egy dobozon, és azonnal támad valami elképzelésünk, milyen programot kapunk, ha megvesszük. Ott az id, ritkán adnak ki játékot, de az biztos, hogy nagy durranás lesz, vagy a Blizzard, akik szintén „when it’s done” határidővel dolgoznak, szintén kitűnő játékokat készítve. Nos, bennem valami hasonló érzés motoszkál egy jó ideje, mikor egy dobozon azt látom, hogy JoWooD. Az ő kezeikből kikerülő játékok zöme alapjába véve érdekes, szórakoztató, tipikusan jó játék, viszont még nem találtam semmi kiemelkedőt a kínálatukban (viszont találkoztam már néhány igen kellemetlen kiadvánnyal). Ennek köszönhetően mostanra kialakult bennem egy bizonyos kíváncsiság: már csak azért is ki akarom próbálni a játékaikat, hogy megtaláljam a finomabb falatokat. Nos, mai páciensünk, a Cold Zero sajnos a kissé savanyúbbak közé való.
Ha meg kellene határoznom a játék stílusát, igen nagy gondban lennék. Néhány éve már fel sem tűnik igazán, ha egy-egy játékot nem lehet egy tipikus műfajba beskatulyázni (emlékszem, mennyire is bajban voltunk, mikor a Battlezone stílusát kellett definiálnunk), viszont a CZ olyan mértékű keverést hajt végre e műfajok között, mely láttán sok neves vegyész is elismerően csettintene. Tessék felkészülni! Egy RPG elemekkel átitatott, leginkább a lopakodásra és/vagy (!) agyatlan lövöldözésre építő stratégiai akció-kalandjáték. Igen, jól írtam és nem, nem vesztettem el a maradék eszemet. De hadd magyarázzam meg, mit is takar a fenti rövid műfaji leírás.
A Cold Zero főszereplője John McAffrey, egy ex-kommandós, aki jelenleg bizonyos magánnyomozásra hasonlító munkával keresi a kenyerét. (Mondjuk ki: ha valaki fizet, ő oda megy, ahova mondják, lelövi, akiket kell, megmenti akit kell, stb., szóval egy szimpla városi zsoldos.) A titkárnője éppen talált neki egy kellemes munkát: meg kell mentenie valakit a dokkoknál, akinek néhány rosszakarója éppen most fizetett be egy tengeri utazást – betoncsizma included. Természetesen hősünk megmenti a szendének nem mondható szüzet (nos valószínűleg az sem, de a költői kép érdekében tegyük fel) – ez igazából a játék első pályája. Visszaérkezvén a sikeres misszióból átmeneti irodánkban találjuk a Keresztapát, a helyi maffia urát, aki miután rosszallását fejezi ki az iránt, hogy meglovasítottuk egyik ellenfelét, felajánl (értsd: elfogadod vagy kutyaeledel leszel) egy állást. Így pillanatok alatt az alvilág köreiben találjuk magunkat, ami pedig még furább, a történet folyamán fő feladatunk egy, általában őrületet okozó drog, a Cold Zero elterjedése elleni harc.
16 különböző pályán kell keresztülverekednünk magunkat a játék befejezéséig. A helyszínek változatosságára egy árva szavunk nem lehet: a sivatagtól kezdve az őserdőkön keresztül a lerobbant iparnegyedig szinte minden gyanús helyen megfordulunk. Feladataink is igen változatosak lesznek. A fent említett túszszabadításon kívül találkozunk majd olyan pályával, ahol titkos dokumentumokat kell ellopnunk, vagy éppen egy bombát hatástalanítanunk. Ez eddig mind szép és jó lenne, az egyetlen gond az, hogy akármilyen a pálya, akármi a feladat, a dolgunk, helyzetünk ugyanaz lesz: kapunk egy szövevényes, relatíve nagy területet teleszórva ellenfelekkel, illetve néhány céltárggyal, célszeméllyel. Az ennél is nagyobb gond az, hogy a feladatok megoldásához nagy általánosságban elegendő egy, az első pályán belénk vert szisztémát alkalmaznunk.
Mint említettem, a játék egyaránt koncentrál a lopakodásra és a lövöldözésre is. Igazából mindkét műfaj szerelmesei képesek lesznek a feladatok sikeres teljesítésére, bár legjobb eredményt a két módszer keverésével érjük el. Összesen több mint száz különböző fegyvert találhatunk a játékban, többfajta közelharci gyilkoló eszköz, pisztoly, puska és néhány különlegesség kerülhet a kezünkbe. Hősünk természetesen mindegyiküket tudja többé-kevésbé kezelni, és ezen a ponton lép be a történetbe az RPG fűszerezés. A feladatok elvégzésével, illetve bizonyos számú ellenfél sikeres másvilágra küldésével ugyanis skill pontokat szerezhetünk, melyekkel hősünk bizonyos képességeit fejleszthetjük. Van belőlük néhány, és mivel a „szintlépés” nem túl gyakori, jól meg kell fontolnunk, hogy inkább John vállszélességét növeljük (hogy több tárgyat bírjon cipelni), vagy éppen valamelyik harci képzettségét növeljük. Sajnos John kommandós létére úgy kezeli alapból a fegyvereket, mint a frissen képzett félvak kadét, így – főként a játék elején – legfőbb fegyverünk a lopakodás, illetve a load menüpont lesz – egyenlő arányban használva. John több sebességfokozatot ismer, ha lopakodásról van szó, a futástól (ezt mindenkinek meg kell nézni: úgy fut, mint egy rajzfilmfigura!) a normál és halk sétán át a különböző halkabbnál halkabb lapító megmozdulásokig, ráadásul bizonyos tárgyak mögé/alá el is tud bújni, ha szükséges. Természetesen a lesből támadás jelentős szorzóval jár, ha sikeresen végrehajtjuk, amire sajnos többször igen kevés esélyünk van, John ugyanis nem az a tipikus könnyűlábú. Még lopakodva is sokszor lehetetlen szögekből vesznek észre ellenfelek, akiknek sajnos nem tudjuk Commandos módra belőni a látóterüket. (Ez valószínűleg óvintézkedés, mivel sokszor a hátuk mögé is látnak a rosszfiúk.) Ráadásul ha tárazni kell, azt csak valami éktelen csörömpölés közepette tudjuk végrehajtani, méghozzá igen lassan. Ha ez még nem lenne elég, akkor elmondom, hogy a célzás a játékban egy kisebb idegesítő kúrával felér, ugyanis valószínűleg csak valami randomizáló generátor dönti el, hogy sikerül-e az ellenfelet eltalálnunk. Az ilyen hibák miatt van az, hogy az egyetlen nálam bevált támadási módszer az volt, hogy odalopakodtam valami biztos, eldugott ponthoz, onnan kirohanva megpróbáltam néhány ellenfelet lekaszálni, leszúrni, majd visszarohantam tárazni, fegyvert cserélni, sebeket kötözni, egy gyors imát elmorzsolni, majd újra kirohantam, stb.. Ahhoz képest, hogy a lopakodási rendszerrel vagy a temérdek fegyverrel mit lehetett volna kezdeni, gondolom érezhető, hogy ez a támadási módszer nem volt éppen a legkellemesebb.
Az igen cinkes tartalmat szerencsére valamennyire tudja a játék látványa egyensúlyozni. A pályák, melyeken megfordulunk, igen kellemesen néznek ki, az ember érzi, hogy megpróbálták mindet egyedivé varázsolni. A karakterek kialakítása is jól sikerült, sőt, a már említett butácska futáson kívül még az animációjuk is szép lett. Nem mondom, hogy példás munkát végeztek a fiúk, de a játék még egy ideig megállja a helyét. Az audio résszel már nem vagyok ennyire jóban. A zenék – az a kevés, amit találunk – említésre se méltóak, a párbeszédek viszont nem túl jók, a szinkronhangok igen kevés beleélést produkáltak, ráadásul legtöbbjük igen sablonosra sikerült.
Úgy érzem, hogy a Cold Zeroba a fejlesztők minél több dolgot bele akartak nyomni, és sajnos ezért a játékot nem tudták egységessé alakítani, nem tudták a részleteket kipolírozni. Vannak benne nagyon ötletes dolgok, például a fegyverek elhasználódása, vagy az ellenfelek vicces dialógusai, viszont a másik oldalon ott vannak a fentebb említett hibák, melyek mellé nyugodtan oda lehet biggyeszteni a felemás MI-t (néha zseniális manővereket hajt végre a gép, de legtöbbször egy séma szerint vagy elrohan, vagy belefut a pisztolyunkba), a kellemetlen irányítást, a pause teljes hiányát, mely az előbbivel kombinálva kínszenvedéssé teszi éles helyzetben a gyors fegyvercserét, vagy újratöltést. Akkor viszont miért adok relatíve magas pontszámot a játékra? Mert érződik benne a munka, hogy a srácok valami nagyon jót akartak létrehozni, és ha egy percre félre tudom tenni magamban a kritikust, akkor be kell vallanom, hogy azokban a pillanatokban, mikor túl tudtam magam tenni a nem kevés problémán, igazán jó játékélményben volt részem.
