A Holdfényév lassú sodrású története egy szomorú eseménnyel veszi kezdetét: Jojo, és Ben lánya meghal egy éttermi lövöldözésben. Esküvő helyett temetés. A lány vőlegénye, Joe a szülőkkel él, már évek óta a családhoz tartozik, és úgy érzi, támogatnia kell őket ebben a helyzetben. A kisvárosban mégsem zárkózhatnak be házukba, mindenki segítene, sajnálkozik, és közben az elmaradt esküvőt is le kell mondani. Az étterem, ahol Diana meghalt, pont szemben van Ben ingatlanirodájával, a gyilkost is ismerik. Jojo és Ben fegyelmezetten viselik a csapást, a maguk módján próbálják feldolgozni lányuk elvesztését, miközben nem veszik észre, hogy Joe egyre inkább szabadulna az emlékektől, a lelkét nyomasztó titkoktól.
„A Holdfényév mégsem borongós hangvételű, sokkal inkább szívmelengető és derűs” – olvashatjuk a film hazai honlapján. Én mégis inkább a komor jelzőt használnám, habár végig érezhető a rendező próbálkozása, hogy kilibbentse szereplőit az általános bénultságból. Ezekeket a helyzeteket inkább a gyászoló család és a környezetük zavara szülte helyzetkomikumok jelentik. Meddig tarthat a gyász? Mikor lehet- vagy elfogadott új lapot nyitni? Meddig tolerálja a társadalom egy szülő bánatát? Ehhez hasonló kérdésekre keres választ Brad Silberling, az Angyalok városa rendezője.
Talán nem véletlen, ha Robert Redford Átlagemberek című filmje jut eszünkbe minderről. Az 1980-ban készült film Donald Sutherland, Timothy Hutton és Mary Tyler Moore főszereplésével egy olyan család életét dolgozta fel, akik elvesztették egyik fiukat. Robert Redford első rendezéséért Oscar díjat kapott. Hiába azonban Dustin Hoffman, Susan Sarandron és Holly Hunter nagyszerű játéka és Jake Gyllenhaal jól eltalált karaktere, a történet, az érzelmek, a helyszínek nem állnak össze egésszé. A rendező visszafogottsága inkább hátránya, mint előnye a filmnek, egy-két felvillanó jelenetben képes csupán kilépni belőle. Ezek a részek azonban érdemesek arra, hogy megnézzük őket, ahogy a film is gondolatébresztő, igényes színészi alakításokkal.
Az extrák lényegében elhanyagolhatóak, bár egy ilyen típusú filmnél nem is nagyon lehet mit kínálni. A menügrafika nem túl ötletdús, a beállítások menüpontban választhatunk Dolby 5.1-es magyar szinkront, vagy az eredeti angol hangot. A feliratoknál ugyanezt a két nyelvet találjuk. Interjúkat nézhetünk meg az alkotókkal, valamint egy így készült werkfilmet, magyar felirattal. Ezen kívül mindössze a film (és néhány más SPI film) előzetesét találjuk a lemezen. A képminőség végig szép tiszta, surround rendszerünket azonban nem dolgoztatja meg a hangsáv a film alatt. A magyar szinkron jó minőségű, akárcsak az eredeti hang.
