Megmenteni való királylányok, gonosz sárkányok, még gonoszabb varázslók és boszorkányok, bölcs öreg királyok, és daliás hercegek. Ezek a legfontosabb összetevői minden valamirevaló tündérmesének, és ezáltal remek szórakozást biztosít minden tíz év alatti gyerkőc számára. A Reality Pump fejlesztői úgy gondolták, hogy igen jól prosperáló üzleti vállalkozás lenne elkészíteni egy, a fent leírt szereplőket felsoroltató játékot, mindezt felturbózni némi össznépi mitológiával, legendákkal, némi humorral, végezetül pedig a manapság oly divatos RTS/RPG keveréknek álcázni, s íme, megszületett a KnightShift.
A fent felvázoltaknak megfelelően a KnightShift igazi ökumenikus játék, hiszen nemcsak a klasszikus Arthur-mondakör elemeit szőtték bele a készítők, hanem összeszedtek szinte mindent, ami a középkori európai mondavilágban szerepelt, sőt, ezen felül ipari mennyiségben csempésztek be vikingeket, reneszánsz ruházatokat (sajnos az ekkoriban dívó burgundi női ruházatot kihagyták), erőteljes fantasy beütéssel bíró varázslókat és varázslatokat, és persze pofátlan apródokat.
A roppant épületes történet szerint John herceget egy gonosz varázsló éppen grillcsirke állagúra akarja sütni, azonban rossz varázslatot szuggerál a varázskönyvben, így hősünket a sütő helyett egy köztes dimenzióba teleportálja. A gonosz ennek módfelett nem örül, de hát mit lehet ilyenkor tenni – leigázza az országot annak rendje és módja szerint, és csupán maréknyi ellenálló marad, akik nem akarnak fejet hajtani a zsarnoknak. Így el is telik öt mérsékelten vidám esztendő, a környék minden királylánya elkönyvelheti, hogy a módfelett gonosz varázsló a helyzet magaslatán áll, a nép megnyugtató módon el van nyomva, mígnem megnyílik a dimenziók közti kapu: hercegünk visszatér, és megpróbálja visszaszerezni jogos örökségét, országát. A gyanútlan játékos igen meglepő módon ekkor kerül képbe, megpróbálja az ifjú Johnt és csapatát kommandírozva elérni az üdvözítő világbékét, azaz harcol a béke frontján, a „Világ királylányai egyesüljetek!” mondókát dúdolgatva.
Szigorú objektivitással közeledve jelen cikk szenvedő alanyához igen gyorsan leszűrhetjük azt a konzekvenciát, mely szerint a KnightShift játékmenete két markánsan elkülönülő részegységre bontható: az egyikben hősünket, ill. kicsiny csapatát fogjuk győzelemre vezetni (hack ’n’ slash rész), míg a másikban építkeznünk kell, nyersanyagot kell beszereznünk, és természetesen nem árt sereget toborzunk (RTS rész). A gyakran RPG-nek aposztrofált diabloid vagdalkozás közben jobbnál-jobb vértezetre, fegyverekre, és egyéb hasznos kiegészítőkre tehetünk szert, melyek segítségével némileg nagyobb eséllyel szállhatunk harcba az olyan vérszomjas fenevadak ellen, mint például a helyi utcagyerekek. A történet előrehaladását szolgálandó különféle küldetéseket is kapunk, melyek a „mentsd meg, hozd vissza” sémára épülnek, és ilyenkor persze mindig kapunk valamiféle jutalmat is.
Az RTS rész nem lett túlbonyolítva, az erőforrás-menedzselés a mennyei manna, a tej köré épül, melyet teljességgel meglepő módon a Riska, Rozika, Boci, stb. fedőnevű tehenekből nyerhetünk. Ennek segítségével emelhetjük épületeinket, és képezhetjük ki egységeinket, melyek között különféle varázslók ill. harcosok találhatók. Mint azt már az erőforrásból sejteni lehetett, a játék meglehetősen békés, vért nem fogunk látni, embereink diszkréten gyilkolásszák le az ellent, szó sincs naturális biológiaóráról, a játék egésze békességet és humort sugároz magából. Ez utóbbi túlzottan nem fogott meg, főként csak a fejemet fogtam az idétlen poénok végeláthatatlan áradatának láttán-vagy az a baj, hogy túlságosan is az intellektuális humort kedvelem (persze azért néha nem árt a klasszikus alpári poénkodás sem, de ez egy másik lapra tartozik), vagy pedig a fejlesztők poénjai lettek iszonyatosan sületlenek, unalmasak. Dacára annak, hogy a játékot egyértelműen mint kifogyhatatlan humorforrást prezentálták, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor mosolyodtam el a vicceken –bár meglehet, hogy a hiba bennem van, és az ifjabb korosztály jól fog szórakozni a játékon, ki tudja...
Grafikailag semmi kiemelkedő nincs a KnightShiftben, hozza a nagy átlag színvonalát, amit néha kissé alul is múl, mindezek dacára a gépigény kissé viccesnek tűnik, nem állítom azt, hogy a játék az optimalizálatlanság melegágya lenne, azonban csiszolgathatták volna egy kicsit az engine-t. A hangok, a szinkron egy igen érdekes masszát alkot. Egyrészt nagyon dicséretesen magyar szinkront készítettek a programhoz, másrészt viszont a legjobb poénok a szinkronszínészek igen gyatra munkájából fakadnak, amit aligha lehet pozitívumnak nevezni, bár látom – hallom – az erőlködést és a szándékot, azonban mindössze pár karakter hangját lehet jónak nevezni. A zenék előtt viszont le a kalappal, profi munka benyomását keltik az andalító kelta és reneszánsz alapokon nyugvó dallamok, a játéknak ebbe a részébe nem nagyon lehet belekötni.
Érdekes játék a KnightShift. Számos hibája van, melyek miatt jelentősen csorbul a játékélmény, azonban abban a pillanatban, amikor kicsiny városomat szépítgettem, teheneim békésen legelésztek, nagy pelyhekben esett a virtuális hó, és nagyon kellemes muzsika szólalt meg, rájöttem arra, hogy ez a játék nem nekem szól. Nem pusztán arról van szó, hogy milyen humort szoktam meg, vagy hogy mennyire böködi a csőrömet a játék hátterét adó eklektikus massza, nem. El kell fogadni azt a tényt, hogy a KnightShiftet az ifjabb korosztálynak szánták, és amennyiben így teszünk, már sokkal pozitívabb játékipari produktum képét adja a játék, melyet lehet szeretni, és amely meglehetősen békésnek mondható. Manapság már ez is nagy szó.
