Klassz ismertető!
Kár ezért a játékért, és attól félek a 3. rész sem lesz jobb. Történet szempontjából már biztos hogy nem :,-(. Pedig olyan jól indult.
Valami bűzlik a galaxisban...
George Lucas mindig is el akarta mesélni a Star Wars rajongóknak, hogy mi is történt a két trilógia között. Ennek egyik próbálkozása a Star Wars: The Clone Wars animációs sorozat, amely azonban túl bugyuta, túl gyerekes és túl bárgyú a maga Sky srácával és büdöskéjével együtt. Ezután pedig következett a Star Wars: The Force Unleashed játék, amelyben Darth Vader eltitkolt tanítványának a bőrébe bújva mutathatjuk meg mindenkinek, hogyan is néz ki egy midiklorián tenyészet harc közben. A történet szerint ez a top secret vagy "for your eyes only" tanítvány (Starkiller) arra lett kiképezve, hogy elpusztítsa a maradék, még életben maradt jedit és lázadót. Sith lévén nem kérdezett sokat, de kalandjait – már ha kalandnak lehet nevezni a jedik legyilkolását – olyan kérdések és morális döntések kísérték, amelyek végérvényesen megváltoztathatták a nézőpontját Darth Vader katonájának.
A történet nem volt túl bonyolult, de mégis működött a recept, mert a játékosok olyan élménnyel gazdagodhattak, amelyben még nem volt részük. Az erő kínálta lehetőségekkel eddig soha nem látott aprításokat és zúzásokat lehetett véghez vinni, és bár fénykard is a rendelkezésére állt Starkillernek, csak afféle biztonsági érzetként volt vele. A pályák látványosak voltak, a grafika szemkápráztató volt, bár tény, hogy a borzalmasan gyenge PC-s port miatt, csak konzolon lehetett igazán átélni ezt az orgiát. A játékmenet nem volt túl változatos, de mégis tudott újat mutatni, és tökéletesen kikapcsolt arra a 3-4 órára amíg tartott. Ám nem biztos, hogy ami egyszer lement az ember torkán, az még egyszer le fog...
My love, my force and my weapon
Nem kellett sokat várni a folytatásra, és megérkezett a második rész, amely a már jól bevált receptet viszi tovább. A baj csak az, hogy az a kevés fűszer, amivel feldobták, nem tud akkora pluszt adni a végtermékhez, hogy a fanek elégedetten álljanak fel.
Starkiller olyan helyzetben találja magát, amilyenre nem igazán számított. Nem elég, hogy az utolsó emlékképe az, hogy a császárral villámpárbajozik, majd egy nagy robbanás végén holtan esik össze, de szeretett nője és pilótája, Juno is veszélyben van. Nem beszélve arról, hogy nagy valószínűséggel nem más ő, mint egy klón, akit Vader megpróbál újra a maga oldalára állítani. Ezt az elbizonytalanodást használja ki a sötét nagyúr, és fenyegeti meg Starkillert, hogy a hőn szeretett Junója bizony ki lesz zsigerelve, és ő ez ellen nem tud enni semmit. Starkiller pedig nem totojázik, kiveti hát magát az ablakon, és elindul, hogy megkeresse a nőt, akit... de nem is folytatom, mert ez nem egy Danielle Steel romantikus regény. Amúgy apró érdekesség, hogy a fejlesztők először Leia hercegnőt akarták Starkiller barátnőjének, de ezt maga Lucas utasította vissza. Így született meg Juno.
A lényeg, hogy Vader merre, hova, hány méter tesztjének első felvonása kezdetét vette. Ennyi a történet. Elszabadul egy klón, aki meg akarja menteni barátnőjét. Mondanom sem kell, hogy ez még Star Wars mércével mérve is nagyon gyenge. Hiszen csattanó vagy fordulat nincs, ráadásul egy-két új képességet leszámítva a játékmenet se változott semmit az első részhez képest. Igaz, a végén a sith befejezésben választ kapunk arra, hogy vajon klón-e Starkiller, de ez kevés a katarzishoz.
Az egyik változás, hogy killer barátunknak ezúttal két fényes kardja is van, amire itt is kb. annyi szüksége lesz, mint az első részben. Ráadásul nem is kardnak, hanem szablyának használja. Már az első részben is csak csapkodni és hadonászni lehetett vele, kardozásnak nyoma sem volt, pedig volt pár boss fight, amelyben összecsapott a zöld és a piros szín. Persze, így is látványos volt a használata, főleg ha kombináltuk egy kis dobálózással, amit én személy szerint nagyon hiányoltam az új trilógiából. Yoda az egyetlen, aki eldobja a kardot, azt hiszem, a Klónok támadásában, de ennyi. Senki többet harmadszor... de még másodszor se. Viszont ennek köszönhetően, hogy most már kettő is van, még inkább könnyebb lesz a dolgunk. Az erők fejlesztésének leegyszerűsítése miatt is rengeteget veszített a játék a kihívás faktorából, ami valljuk meg őszintén, nehezebb fokozaton se volt igazán neki. Az erő még mindig irreálisan erős, és emiatt akarva-akaratlanul is felmerül az emberben a kérdés, hogy ha a midikloriánok ekkora erőt rejtenek magukban, akkor még is mi a francnak kellett egy klónhadsereg? Ha csak fele ennyire erősek lettek volna a filmbeli karakterek, mint Starlkiller, két jedi vagy sith, simán lealázhatta volna az egész univerzumot. Mert ha ez egy a filmtől független történet lenne, mint a Kotor két része, akkor nem szólnék semmit. Elfogadnám, hogy ilyenek az újgenerációs jedik és sithek, de könyörgöm, ha Vader ennyi mindent túlél, mint amit Starkillertől kapott itt a két játék során, akkor Luke a Jedi visszatérben kb. fél perc alatt elbukott volna ellene.
De ennyit a balgaságokról. Beszéljünk kicsit a játékmenetről, ami mint mondottam, nem sokat változott, de azért van pár újdonság. Erőből már nincs annyi elosztási pont és lehetőség, mint az első rész esetében. Olyan alap erők, mint a lökés, fojtás, emelés, összenyomás, azaz összeroppantás, villámszórás állnak rendelkezésünkre. Ezeket az ellenfelek megöléséből származó pontokkal tudjuk tunningolni, és bár kimaxolni nem lehet az összeset, de nem is kell. Éppen elég erős kettes fokozaton is minden erő, nem kell nekünk több a végső sikerhez. Van viszont egy új erőnk, a harag képesség, amit aktiválva az amúgy is erős erőnk megtízszereződik, és ha jön egy ellenfél, akit alap esetben négyszer kéne megcsapni ahhoz, hogy eldőljön, azt most elég kétszer. Hasznos képesség, főleg amikor egy kisebb hadsereg támad ránk, de ennek értékét szerintem csak nehezebb fokozatokon lehet értékelni. Én legalábbis easy és medium fokozaton összesen ha háromszor használtam.
Fénykardokból most nincsenek külön erő és szín kristályok, egybegyúrták a kettőt, és minden szín más erőt képvisel. Van olyan, amivel nagyobb a sebzés, gyorsabban töltődik vissza az erő, illetve harc közben elszívja az ellen mannáját. Ha erősebbek lennének az ellenfelek, még hasznosak is lehetnének, így csak megkönnyítik a dolgunkat. Persze van egy-két ellenség, akivel szemben trükközni kell, teszem azt felugrásból kell nekik dobni a kardot, vagy védekezésből kell indítani az ellentámadást, de viszonylag az elején megismerkedünk az összes ellenféltípussal, így a vége felé már nem tudnak meglepni semmivel.
Megmaradtak a pályákon elszórt nagyobb ellenek, akiket egy reflex gombnyomogatással egybekötött videóval tudunk elintézni, plusz a boss harcok is megmaradtak, csupán itt nem jediket, hanem nagydarab szörnyeket vagy robotokat kell legyűrni. Ezek egytől egyig hihetetlen látványosak. Mondjuk ezen a téren semmi baj nincs a játékkal, 10/10-es teljesítményt nyújtottak a fejlesztők. Kár, hogy a játékmenetre már nem maradt elég kreativitás.
A nagyobb erő nagyobb felelőséggel jár
Úgy gondolom, hogy a fejlesztők nagy fába vágták a fejszéjüket azzal, hogy az erőt ennyire központba helyezték, és ezzel akarták eladni a teljes játékot. Alapjáraton semmi baj nem lenne ezzel, de akkor legyen változatosabb a játékmenet, legyen színesebb a paletta, ami az ellenfeleket illeti, legyenek szívósabbak, trükkösebbek, és ne lehessen úgy átmenni rajtuk, mint késnek a vajon. Az első rész után még mondhattuk azt, hogy igen, jó irány ez, remekül szórakoztam, de azért van még mit fejlődni, ám sajna a második rész után már csak bosszúsan legyintünk, hogy ezért bizony kár. Kicsit olyan érzésem van, mintha ezt egy hosszabb volumerű DLC-nek szánták volna, csak aztán az utolsó utáni pillanatban úgy döntöttek, hogy legyen ez a második rész, a nép úgy is zabálni fogja. És sajnos vannak olyan gamerek, akiknek ez tökéletesen elég. Lehet, hogy csak nekem túl nagyok az igényeim, de ahhoz, hogy valami nálam az év játéka legyen, és évek múltán is úgy emlékezzek rá, mint egy fantasztikus élményre, több kell. Sokkal, de sokkal több.
