Battlefield 3

Vitathatatlan, hogy a Battlefield sorozat a PC-s játékosok körében az egyik legnagyobb múltra visszatekintő, online szórakozást nyújtó franchise. Még alig szoktuk meg, hogy az évszámok kettessel kezdődnek, 2002-ben megjelent a Battlefield 1942, amely alapjaiban írta át az online játékokról alkotott véleményünket. Akkoriban mindenki a Quake és az Unreal Tournament sorozatokkal játszott, de volt egy egyre szélesedő réteg, akiknek ez már nem volt elegendő. Ekkor robbant be a DICE fejlesztése, amely hatalmas, nyílt csatatereket, járműveket és taktikus játékmenetet biztosított az arra vágyóknak. Nem volt kétséges, hogy ebből előbb vagy utóbb sorozat lesz. Most, kilenc évvel az első rész megjelenése után rengeteg epizódot, kiegészítőt és mellékágat tudhat maga mögött a sorozat, jelen cikkünk témáját pedig az idei év egyik legnagyobb durranása, a Battlefield 3 képezi.

Az egyjátékos kampány
A sorozat életében viszonylag újkeletű dolog, hogy egyjátékos kampánnyal is szolgálnak a fejlesztők a magányos farkasok számára. Ezt a trendet még a Bad Company mellékág honosította meg a sorozatban, azóta pedig rendre kapjuk a single player kampányokat is, változó színvonallal. A Bad Company 2 kampánya egész kellemesre és viszonylag hosszúra is sikeredett, azonban ez jóindulattal sem mondható el a Battlefield 3-ról. A készítőknek az a teljesítménye, hogy a létező összes filmes és akciójátékos klisét egy kupacba hordták, elismerésre méltó, azonban ez kevés okot ad arra, hogy imádjuk a kampány módot.
Adott egy jelentéktelen katona, Blackburn, akit a történet elején épp vallat két rosszarcú a belső elhárítástól, amolyan jó zsaru-rossz zsaru stílusban, s kedves kis jelentéktelen katonánk elbeszélése nyomán fogjuk végigjátszani a kampányt – közel öt óra leforgása alatt. Lesz természetesen egy szörnyen gonosz, megalomániás orosz, aki atombombákat helyez el a világ nagyvárosaiban, és ezeket, ahogy illik, fel is akarja robbantani. Lesznek társaink is, akik közül menetrendszerűen el is hullik pár a dráma fokozása kedvéért, de parancsnokunk szíve nem szorul össze az események láttán, hanem pókerarccal vezényli tovább a támadást. Szerencsére a játék elég gyakran ajándékoz meg minket az automata mentés áldásos hatásaival, így viszonylag könnyen és frusztrációktól mentesen végig lehet vinni a kampányt. Hogy jót is mondjak róla, vannak olyan esetek, amikor viszonylag széles az a képzeletbeli cső, amelyben haladni kényszerülünk, így néha lehetőségünk van arra, hogy az ellenfelet megkerülve hátba támadjuk gyanútlan áldozatainkat. Lesz még itt tankvezetés is, amely viszonylag kellemes pontja a küldetéseknek, valamint anyahajóról indított légi bevetés is, amely már kicsit kevésbé, ugyanis a repülő a tankkal ellentétben nem a mi irányításunk alatt áll. Aztán amikor már egészen kezdené beleélni magát az ember a kampányba, hirtelen a stáblista olvasásánál találja magát, és arra döbben rá, hogy egy ültő helyében lezavarta a küldetéseket. Semmi olyat nem hoz a kampány, amit eddig még valahol ne láthattunk volna. Nincsenek emlékezetes karakterek, emlékezetes helyszínek, csak megyünk végig gépiesen, küldetésről küldetésre, a szamárvezető mentén, aztán vége. Vagyis még közel sincs vége, ugyanis a játék fő csapásvonala még csak most kezdődik!

A kooperatív mód
A sokat kritizált Battlelog rendszerében a kampány mellett még két fő opció áll a rendelkezésünkre, hogy ténylegesen belevethessük magunkat az online ütközetekbe. Ezek közül a kisebb szeletet a kooperatív mód képezi, amelyben négyen vehetünk részt egyszerre, és a kampányból kiollózott helyszíneken oldhatunk meg viszonylag változatos feladatokat. Hat küldetést csinálhatunk végig a haverokkal – vagy a rendszer által kiválasztott játékosokkal –, és feloldhatunk csak itt megszerezhető fegyvereket. Az összes fegyver feloldásához azonban ezt a hat küldetést több soron végig kell vergődni, és nem kérdéses, hogy már a második alkalomra is meglehetősen unalmassá válik, hála a nem túl okos mesterséges intelligenciának és a szkriptelt eseményeknek. Utóbbiak szokás szerint egy láthatatlan vonalat átlépve élesednek, s ha ezt nem tesszük meg, az ellenségek a végtelenségig özönlenek, muníciónk pedig véges. Itt már kapunk egy kis ízelítőt a többjátékos mód előnyeiből és hátrányaiból egyaránt. Ha a matchmaking rendszert választjuk, akkor az esetek túlnyomó többségében az emberi butasággal is meg kell küzdenünk a gép által irányított ellenségeken felül. Szerencsére ez ismerősökkel való játék esetén kevésbé érződik és így, első alkalomra kellemes szórakozást nyújt.

És a lényeg
De mi lenne a Battlefield sorozat három alaptételével – hatalmas játékterek, rengeteg játékos, járművek –, ha nem lenne kompetitív online játékra lehetőség. Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy van és azzal sem, hogy félelmetesen jól sikerült. A DICE ismét brillírozott és bebizonyította nekünk sokadszor is, hogy nagyon érti a dolgát, ha multiplayer játékról van szó. Kicsit megingott a bizalmunk, amikor megláttuk a Medal of Honor többjátékos részét, de betudható az annak, hogy csak sebtében dobálták össze képzeletbeli raktáruk porosodó alkatrészeiből.

A multiplayerhez vezető út is természetesen Battleloggal van kikövezve, így fontosnak érzek néhány szót ejteni róla. A béta ideje alatt nem volt elég időm megszokni a sajátosságait, és a mérhetetlen ellenszenv, amit éreztem iránta, elvakított és nem láttam meg, mennyire jó dolog is ez. Furcsa lehet elsőre böngészőben szervert keresni és a játék főmenüjeként használni ezt a felületet, azonban vannak olyan előnyei is, amelyek miatt nagyon is szerethető kezdeményezés. Az egész egy Battlefield érzéssel átitatott közösségi rendszer, ahol kereshetünk barátokat, kommunikálhatunk velük, meghívhatjuk őket játszani, valamint összemérhetjük velük statisztikáinkat. De ott van még a klánszervezés lehetősége is, amelynek különálló, összesített statisztikáit is tárolja a rendszer, valamint visszanézhetjük saját vagy barátaink eredményeit adott meccsekben. Remek közösségkovácsoló hatása is van, az ember már akaratlanul is a böngészője indításával egy időben megnézi, hogy aznap mit sikerült elérni a cimboráknak, és ha valaki épp játékban van, nagyon nagy a kísértés, hogy mi is beszálljunk egy pár meccs erejéig lövöldözni – amelyből aztán több óra lesz...

A szerverkeresőben viszonylag sok játékmód közül választhatunk, azonban ezek bruttó hármat takarnak. A már klasszikussá vált Conquest módban feladatunk egy cseppet sem változott az eddigi részekben tapasztaltakhoz képest: zászlókat kell elfoglalnunk és ellenőrzésünk alatt tartanunk, amíg az ellenségnek el nem fogynak az utánpótlásai. Ha a pályán található zászlók több mint fele csapatunk birtokában van, az ellenfelek nemcsak respawnolással veszítenek utánpótlásukból, de időről időre is csökken a számuk. Ebben a játékmódban találhatóak meg a pályák teljes pompájukban: elejétől a végéig bejárhatjuk őket, és némelyik egész egyszerűen hatalmas méretekkel rendelkezik. Ez nagyon fontos, ugyanis visszatérnek a repülők a hadszíntérre, nekik pedig hely kell. Rossz előérzetem volt, amikor kiderült, hogy sugárhajtású gépekkel repkedhetünk a nagyobb pályákon, azonban ez már a béta alatt is – amikor a Caspian Border pályát elérhetővé tették – szertefoszlott, hasznosságuk pedig vitathatatlan. Hamar elérhetővé válnak hozzájuk különböző rakéták és az azok elterelésére alkalmas eszközök, onnantól kezdve pedig mind földi, mind légi célpontokra egyaránt halálos fegyverré változnak. Irányításuk is nagyon kényelmes, nincs túlbonyolítva, nem a szimulátor hatás a lényeg, hanem az élvezet, azt pedig nyújtanak, nem is keveset.

A soron következő mód a Rush, amely a Bad Company sorozatban vált elérhetővé. Ha a két szemben álló fél jól játszik, elképesztően pörgős játékmenetre készülhetünk fel. A támadók feladata véges számú utánpótlással megrohamozni és megsemmisíteni két M-Com állomást, amelyet ha sikerrel véghezvisznek, a harctér tovább tolódik, és a feladat ugyanaz, azonban a helyszín kissé megváltozik. Itt jön képbe a helyenként zseniális pályatervezés, ugyanis egy adott pályán is többféle játékstílusra kényszerít bennünket. Míg kezdetben nyílt terepen harcolunk, jól jöhetnek a mesterlövészek is és a nagyobb hatótávolságú fegyverek, azonban a következő pont megsemmisítéséhez már egy szűk alagúton át vezet az út, ahol a sörétes puskák és a kisebb hatótávolságú fegyverek hatékonyak. Gondolom mindenki kitalálta már, hogy a másik csapatnak a feladata a két pont megvédése lesz, viszont nekik végtelen az utánpótlásuk.
Végül pedig rendelkezésünkre áll még kétfajta Deathmatch mód is, amelyeket azt hiszem, nem kell bővebben bemutatni senkinek; ez a játékmód képezte már az első többjátékos FPS-ek alapját is.

Térképekből egyelőre kilenc áll a rendelkezésünkre, amelyeket minden játékmódra elérhetővé tettek a drága fejlesztők. Ez sok esetben nagyon jó, azonban vannak olyan térképek, amelyek egyes helyzetekre egyszerűen alkalmatlanok. Ilyen például az Operation Métro conquest verziója. Aki már próbálta, az érti, aki viszont még nem, az képzeljen el egy mozgólépcsőt, amelynek a tetején az egyik csapat hasal, az alján pedig a másik, és így lövik egymást az idők végezetéig. Azért ez nem tendencia szerencsére, a legtöbb pálya minden változatban félelmetesen jó szórakozást nyújt. Az viszont elsőre furcsa lehet, hogy a már emlegetett Caspian Border térképen kívül nincs olyan pálya, amelyen a térkép bármely pontján megállva és körbenézve ne találnánk legalább egy nagyméretű épületet, vagy állványzatot. Viszont ennek is megvan a maga előnye; ugye fára mászni nem lehet a játékban, viszont létrára és tetőre igen. Ezek alapján már nem nehéz összerakni, hogy mennyivel több taktikai és rejtőzködési lehetőség van egy hatalmas olajfinomító környezetében, mint egy erdőben. Az Operation Firestorm című térképen például elképesztő mennyiségű létra, állványzat és hatalmas tető áll a játékosok részére, amiket előszeretettel ki is használ mindenki.

Nincs háború fegyverek nélkül, és ezt a DICE fejlesztői is nagyon jól tudják: már-már túl sok a fegyver, hirtelen elveszettnek érezhetik a kezdők magukat a sok ketyere és felszerelési eszköz között, főleg azért, mert nem kell feltétlen ügyesnek lenni ahhoz, hogy egy egész rakás ilyen eszköz a birtokunkba kerüljön. A játék nagyon bőkezűen osztja a pontokat, kitüntetéseket, így azok is érvényesülhetnek, akik még viszonylag újak az FPS-ek és a multiplayer játékok területén. Az egyik ilyen „könnyítés” a fedező tűz nyújtásáért járó tetemes összegű pont, amely egy új játékelemként funkcionál. Ha egy fedezékben hasaló ellenségre golyózáport zúdítunk, a delikvensnél elhomályosodik a kép, ezzel nehezítve a célzást. Ezért pedig akkor is pontok járnak, ha ténylegesen el sem találtuk az ellenfelet, csak körbelőttük. Természetesen azok is jutalomban részesülnek, akik előszeretettel specializálódnak egy-egy fegyvertípusra. Minden fegyverhez külön kell elérhetővé tennünk a távcsöveket és egyéb kiegészítőket, ezt pedig az adott fegyver minél hatékonyabb használatával tehetjük meg. A játékban fellelhető golyóeregető eszközökhöz általában minimum tíz kiegészítőt érhetünk el, így biztosított a hosszú távú szórakozás, mialatt még jutalmakat is kapunk.

Szándékosan hagytam a végére a grafikát és a hangokat, ugyanis ezekről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. El kell ismerni, hogy a DICE műhelyében nagyon értenek a grafikus motorok fejlesztéséhez; az egészen biztos, hogy a Battlefield 3 az eddig készült legszebb játékok közé sorolható. A füst és fényeffektusok külön dicséretet érdemelnek, ezek kombinációja meg aztán végképp. Nem nagyon találni elnagyolt textúrákat vagy pályaelemeket, pedig mint már említettem, a térképek nagy része hatalmas és gazdagon díszített.
A hangokért ugyanaz a csapat felelős, akik a Bad Company 2-nél is dolgoztak, így azzal sincs semmi gond. Minden hang, ha lehet, még jobban szól, mint eddig bárhol, és ha kellő technológiával támogatjuk meg – hatalmas mélynyomó és hét hangszóró –, egészen biztos, hogy a harc hevében megfeledkezünk arról, hogy a szobában ücsörgünk. Zenék terén is tud még meglepetéseket okozni a játék, az egyszemélyes kampány közben is kellemes dallamok csendülnek fel, de a többszemélyes meccsek végét jelző zene is csak a hangulatot fokozza, valamint a pályák töltése közben is hallhatunk pár megkapó dallamot.

A végítélet
Mivel az egyszemélyes kampány egy amolyan bónusz lehetőség, és maga a multiplayer rész már megérné a pénzét, ezért nem szándékozom a játék végső pontszámát lerontani a nem túl jóra sikeredett kampánnyal. Viszont nem mehetek el olyan hibák mellett, mint a rendszeres és indokolatlan fagyások, amelyek leginkább a szerverre való belépéskor jelentkeznek; valamint a játék közben indokolatlan beszaggatások. Ezek a problémák minden játékos érintenek valamilyen szinten, azokat is, akiknek az ajánlott konfiguráció feletti teljesítménnyel bír a gépük, és azokat is, akiknek a minimum környékén muzsikál csak. A szerverekről való kiesést már a cikk megírásakor sikerült valamelyest orvosolniuk, de az első pár napban ezzel is sok gond volt, valamint a Punkbuster új verziójával is akadtak problémák, de már ez is egyre ritkábban jelentkezik.
A játékmechanikában is találtam néhány furcsa dolgot, ami ront az élvezeten: ilyen például a Deathmatch módokban a kevés spawn pont. Ez leginkább ott ütközik ki, ahol több játékos játszik, mint amennyire a térképet tervezték; ilyen esetekben van, hogy egyből egy ellenséges játékos orra elé „éledünk”, aminek persze megvannak a maga negatív folyományai. A radar a városi környezetekben jól működik, azonban a nyílt terepeken gyakorlatilag vaktában tapogatózhatunk, nemhogy domborzat, de még tereptárgyak sincsenek nagyon feltüntetve rajta. Azt már említettem, hogy néhány esetben a térképek nincsenek összhangban a rajtuk zajló játékmóddal, vannak olyan pályák, amelyek egyes módokra alkalmatlanok a felépítésük miatt, ezeket pedig érdemes messze elkerülni, mert ha a rossz csapatba sikerül beállnunk, jutalmunk a percenkénti 4-5 elhalálozás. Alaplapi hangkártyák esetében néha beakadnak a hangok, ami kimondottan idegesítő lehetnek, valamint egy ritkán előkerülő, de idegesítő furcsaság az is, hogy egy szerverre belépve a Battlelog az egyjátékos kampányt indítja el.

Szerencsére a játékot nem egy hétre tervezték, így bőven van még ideje a fejlesztőknek finomhangolni programjukat – hozzáteszem: van még mit. Minden hibája ellenére az eddig játékban eltöltött óráim nagy része elképesztően jól telt, és feledteti azt a pár kisebb kellemetlenséget, ami a start időszaka alattért . Nem egy Battlefield 2.5-öt kap a vásárló és nem is egy Bad Company 3-at, hanem egy tényleges folytatást, amely kívül-belül megújulva várja a virtuális hadviselés szerelmeseit. Mind a két említett sorozat rajongóinak csak ajánlani tudom, senki sem fog benne csalódni, a Modern Warfare 3-nak pedig alaposan fel kell kötnie a gatyáját, hogy felvegye a versenyt a Battlefield 3-mal.