Men of War: Condemned Heroes

Az 1C Company kiváló stratégiai játék termékcsoportja már lassan olyan ágas-bogas családfával bír, hogy az egy dél-amerikai szappanoperába is beillene. Most, 2012-ben a Condemned Heroes című önálló kiegészítő jelent meg az amúgy 2009-es Men of Warhoz, amely a 2006-os Faces of War folytatása, az pedig a 2004-es Soldiers: Heroes of World War II utódja. Szóval szép kiccsalád... :-) A Men of Warral (pár bosszantó hibája ellenére) igen sok kellemes órát töltöttem, de 2009. már régen volt (brrr, kimondani is rossz), ezért már kezdett volna a feledés homályába merülni a játék, amikor kézhez kaptam ezt a kiegészítőt. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez már a negyedik csomag a Men of Warhoz, szóval úgy tűnik, az 1C továbbra is próbálja infúzión keresztül életben tartani a sorozatot.

Bár a játékcsalád korábbi tagjait imádtam, most mégis kettős érzéseim vannak a Condemned Heroeszal kapcsolatban. Ahogy az előzőekben is említettem, 2009. már régen volt, ami ráadásul az informatikában szinte már kőkornak számít. A Condemned Heroesban viszont egész pontosan nulla fejlesztés történt az alapjátékhoz képest, ami azért kicsit kiverte a biztosítékot nálam. Világos, hogy ez egy kiegészítő (még akkor is, ha stand alone), és hogy nem ezzel kell megváltani a világot. De nekem akkor is böki a csőrömet, hogy az egész játék motorja szinte már a legelső epizód óta változatlan, minden objektum, minden kezelőfelület, minden hanghatás, egyszerűen minden változatlan, semmihez se nyúltak hozzá. Kreáltak jó pár új pályát, elrendezték benne az eddig is ismert objektumokat, egységeket, szituációkat, és gyakorlatilag most 2012-ben kijött a 2009-es játék újabb pályacsomagja.
Azért dilemmázok, lehúzzam-e a játékot vagy sem, mert mindentől függetlenül a játékélmény továbbra is nagyon jó. Semmi sem változott az alapjátékhoz képest, és ha azt nagyon szerettem, furcsa lenne, ha ennél most nem így lenne. És tényleg, ugyanúgy bele lehet feledkezni csapataink kommandírozásába és az ellenség hadállásainak felőrlésébe, mint a korábbi részeknél. A küldetések több kampány alá vannak rendezve, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert mindegyik misszióban az oroszok szerepét játsszuk a németek ellen. Ez azért kicsit mellbe vágott, a korábbi részek alapján hiányoltam a német oldalról vagy éppen a nyugati szövetségesek oldaláról játszható feladatokat.

Az egysíkúságnak kicsit az is alájátszik, hogy szinte minden küldetésben ugyanaz az alapszituáció. Általában egy-két rajnyi egység tartozik az irányításunk alá, vagyis az alapjátékhoz képest jobban összpontosíthatjuk figyelmünket, nem kell nagyobb katonai egységeknek dirigálnunk. Ettől függetlenül a legtöbb térképen mégis nagyobb hadműveletek részesei vagyunk, csak a többiek a gép irányítása alá tartoznak. Sajnos az is unalmassá válhat, hogy általában mindig ugyanaz az alapállás: a németek beásták magukat egy erődített védelmi vonalba vagy faluba, és kis csapatunk feladata az, hogy kiűzzük őket onnan. Ha sikerült megtörni az ellenállást, felcsatlakozik a fősereg és közösen őröljük fel a megmaradt, illetve ellentámadást indított német erőket. Ennyi. Ezzel igazából mindegyik küldetés lényegét leírtam, a környezetben és ilyen-olyan eseményekben persze vannak változások. Olykor egy folyón kell átkelni, másszor Il-2-es csatarepülők is a segítségünkre sietnek vagy pedig csak simán gyalogságból és harckocsikból álló erők bukkannak fel és kezdik rohamozni velünk együtt a német állásokat.
Nekünk igazából csak saját csapataink irányításával és biztonságával kell foglalkozunk, a többi egység a saját útját járja. Ez önmagában nem lenne baj, de a legnagyobb gondom a játékkal az, hogy a támogató csapatok (és a rájuk tüzelő németek is) teljes mértékben használhatatlanok. Érdemleges dolgok akkor történnek, ha saját egységeinkkel tüzelünk, illetve ők kapnak tüzet, látszanak az életerőcsíkok, hogy valaki nehezebb lett pár gramm ólommal. Ha azonban a tűzharc a gép által irányított egységek között tör ki, az nem sok vizet zavar. Sorozzák egymást, mint az állat, fröccsen a vér, szanaszét repülnek a rohamsisakok, robbanótöltetek durrannak körülöttük, de senkinek nem történik semmi baja. Nagy nehezen, ha már nagyon közelről lövik egymást, vagy tényleg kilókban mérhető ólommal gazdagodott valaki, akkor méltóztatnak csak elhalálozni. Néha még az aknarobbanások után is felállnak. Elképesztő.
Ehhez képest saját csapatainkkal (legalább normál nehézségen) egyáltalán nincs könnyű dolgunk. Itt viszonylag életszerű a harc, pár bekapott találattól és pláne a robbanásoktól könnyen megfekszik mindkét fél, ha belerohanunk egy zárótűzbe, pillanatok alatt ledarálnak. Ez az ellenségre is igaz, tehát ha úgy állítjuk fel embereinket, hogy jó belövésük legyen a német csapatokra, akkor jól tudunk előrehaladni. Saját egységeinket tekintve tehát egészen reális és élvezhető a játék. A könnyű szintet nem említem meg, mert akkor kvázi akármit csinálhatunk, szinte halhatatlanok vagyunk.

A játéksorozat korábbi erényei továbbra is jelen vannak. Az egységek fedezékkeresése és intelligenciája példaértékű, nemcsak saját csapataink tudnak kihasználni mindenféle mélyedést, tereptárgyat, lerepülő lövegtornyot fedezékként, hanem a német egységek is intelligensen mozognak. Ők is próbálnak fedezékbe húzódni, próbálnak óvatosan bekeríteni, egy közéjük dobott gránátnál széjjelugranak. Egységeinket beállíthatjuk a terepen található lövegek, aknavetők mögé, de a harcjárművekbe is beülhetnek. Ezekkel a harceszközökkel kifejezetten erős támogatást biztosíthatunk magunknak, de ez megint csak saját egységeinkre igaz, mert ha egy baráti páncélos vagy aknavető tüzel, annak újfent szinte semmi hatását nem tapasztaljuk. Ez nagyon jól kijött akkor, amikor belefutottam egy olyan bugba, amikor (valószínűleg véletlenül) pár baráti csapatot is engedett a gép irányítani sajátjaim mellett. Ezeket nem jelölte sehol az alapegységeim között, nem tudtam csoportosítani őket, de mégis ki tudtam őket választani, tudtam irányítani, tüzelésre utasítani stb. És ők hiába lőttek bármire, szinte semmi hatása nem volt (maximum csak annyi, hogy lefogták az ellenség tüzét, vagy fedezékbe kényszerítették a németeket), ők se nagyon sebződtek, a lőszerük se fogyott. Ha egy aknavetőhöz állítottam be őket, szinte semmi kárt nem okoztak, az esetlegesen eltalált németek rövidesen felpattantak. De ha ugyanehhez az aknavetőhöz saját törzsegységeimet osztottam be, máris halálos fegyverré vált. Érthetetlen...
A járművek viszont a sorozat többi tagjához hasonlóan életszerűen működnek. Sebzésük nem HP alapú, hanem a támadófegyver kaliberén, távolságon, a becsapódás helyén és irányán múlik a találat valószínűsége. Így még egy masszívabb német páncélost is megállíthatunk egy egyszerű orosz páncéltörő puskával, ha a gyengén páncélozott motortérre vagy a futóműre célzunk.
A játékcsalád további jellegzetessége, a direct control ezúttal is jól működik. Így egy-egy csapatunkat ideiglenesen teljesen kézi vezérlésre állíthatjuk, és pontosan megadhatjuk, merre, hogyan, mivel, mikor lőjön. Ezt a hasznos funkciót súlyos vagy hirtelen reagálást igénylő helyzetekben érdemes igénybe venni.

A teljesen használhatatlan szövetséges egységektől eltekintve a játékélmény szempontjából nem lenne pedig rossz játék a Men of War: Condemned Heroes. Az a zavaró, hogy tényleg egy az egyben átvették az előző játék motorját. Így a grafika is a 2009-es színvonalat tükrözi, és bár szép részletes a terep és az egységek, földközelbe állítva a kameranézetet azonban elég csúnya objektumok (főleg a fű, fák, bokrok) tudnak megjelenni. A hanghatásokat is egy az egyben átültették, semmi fejlődés nincs ilyen téren. Pedig nekem tényleg nem kellett volna sok, egy kiegészítőnél nincsenek igazi elvárások, nekem még olyan parasztvakítással is ki lehetett volna szúrni a szememet, hogy csak az ikonsorok kapjanak valami új vagy modernebb dizájnt. Még ez sem történt meg.
Így hát igazából nem tudom naprakészen értékelni a Condemned Heroes kiegészítőt, egy 2009-es játék használható, de bosszantó hibákkal tarkított toldalékának tekintem. Annak nem rossz, és a sorozat rajongói biztosan örömmel fogadják az új pályákat, de én mégis csalódott vagyok, mert ennél többet szerettem volna kapni.