Élénken él bennem a nap, amikor jó pár évvel ezelőtt egy ismerősömtől megvettem életem első nagykonzolját, egy PlayStation 2 Slimet. Nem voltam a türelmes típus, így már a konzol megérkezése előtt alaposan bevásároltam lemezekből: Soul Calibur, Final Fantasy, Devil May Cry és Killzone. Bár az utóbbiról nem sok mindent tudtam, a reklámok és promók alapján legalább olyan remekműnek hittem, mint a listában előtte szereplőket. A készítők Halo-killer néven emlegették, az előzetes videók, az ellenfelek designja zseniálisak – mi lehetett volna a baj? Anno úgy véltem, semmi, a mai napig nagyon szép emlékként maradt meg a helghastok elleni első harc, valamint a végigjátszással, multizással eltöltött rengeteg óra. Így most, hogy a Killzone Trilogyn belül a Sony nemcsak a PlayStation 3-exkluzív második és harmadik részt, hanem az eredeti klasszikus felturbózott változatát is újra kiadta (sőt, utóbbi külön megvásárolható PSN-en is), itt volt az alkalom egy kis hangulatos nosztalgiázáshoz. És egyúttal a ráébredéshez, hogy bizony az évek alaposan megszépítik az emlékeket.
Tudniillik: a Killzone a legelső konzolos FPS-em volt, így amikor anno végigjátszottam, még semmilyen más lövöldét nem toltam kontrollerrel, nemhogy a nagy mércefektető rivális Halót az első Xboxon. Így a játék etalon lett, de azóta eltelt pár év, mialatt játékok – és köztük FPS-ek – tucatjait végeztem ki mind PC-n, mind konzolon, és sajnos a többlettapasztalat fényében fanyar mosollyal az arcomon kell rábólintom a játékipari mindent megmondó Penny Arcade régi, egy képkockás kommentjére a játékkal kapcsolatban: „Ez Halo-killer? Miben reménykednek, hogy majd halálra röhögi magát?”
A történet a Vekta bolygón játszódik, amit megtámad a rettegett helghast sereg, miután saját bolygójuk a szennyeződések miatt gyakorlatilag lakhatatlanná vált, és vezetőjük, Scolar Visari erre a megoldást békés tárgyalások és gazdasági reform helyett emberfeletti, gázmaszkos szuperkatonák kifejlesztésében és agresszív terjeszkedő hadjáratban látta. A játék során a Vektát védő ISA szövetség egyik tisztjét, Jan Templart irányíthatjuk (illetve az egyes fejezetek elején válthatunk némileg eltérő tulajdonságú csapattársai között), miközben a Vekta minden létező táját bejárjuk, sivatagos pusztáktól népes nagyvárosokon át hófödte hegyekig, a helghast seregek visszaverése során.
Sajnos ezzel a kis bolygókörüli túrával a gond ugyanaz, ami régen is volt – a történet és a játékmenet pokoli gyorsan monotonná válnak, néha ugyan érdekes, hogy egy új tájra kerülünk, új fegyver kerül a kezünkbe, de hosszú távon még ezek sem képesek fenntartani az érdeklődést. A grafika sem javult sokat, mivel az eredeti PlayStation 2-es verziót is toltam HD-tévén, az őszintét megvallva néha fel sem tűnt, hogy élesített, javított lenne a kép, ráadásul az eredeti játékban néha zavaró framerate ingadozások is régi ismerősként köszöntöttek. Az ellenfelek MI-je továbbra is buta, a nehézségi szint még magasabb fokozatra emelve sem nyújt kihívást egy modern konzol-FPS-eken edződött játékosnak, a rettenthetetlen kinézetű helghast katonák gyakran minden létező taktika és logika nélkül rohangálnak fel és alá, mintha csak agyaggalambokra kellene lövöldöznünk. Ugyanúgy maradtak a mentési rendszer kellemetlenségei is: néha nevetségesen gyakran, máskor pokoli sokáig nincs checkpoint, így gyakran kell hosszú pályaszakaszokat újratolnunk, pálya közben menteni pedig továbbra sem lehetséges. Ami pedig változott a játékban, az sajnos közel sem pozitív: a HD változatot készítő csapat ugyanis kioperálta az online multit a programból. Igen, az eredeti játék lelke, amely a legtöbb rajongót szerezte az első résznek, eltűnt, helyette csak osztott képernyőn tolhatja két játékos a megszokott játékmódokat, könnycseppeket morzsolgatva a szép online zúzások emlékéért, a dolog pedig különösen felháborító, a The Ratchet & Clank Trilogyban ugyanis a harmadik rész multija tökéletesen, hibátlanul muzsikált, így erre a csonkításra a magyarázat egyedül időhiány, vagy valószínűbbnek tartom, hanyagság lehetett.
Ez a sok kis apróság pedig végül olyan játékélményt nyújtott, hogy (bár nem hittem, hogy ilyet valaha is ki fogok jelenteni) jobban ajánlom egy PS2 és egy eredeti Killzone beszerzését, mint ezt az elcsépelt újrafeldolgozást. A Trilogy berkein belül lehet, hogy megéri azoknak, akik teljes egészében át akarják látni a Killzone játékok történetét (a teljesség mondjuk egy kicsit túlzás, a PSP-s Liberation kimaradt), de azoknak, akik az eredeti Killzone élményt keresik, sajnos csalódniuk kell, jobb, ha továbbhaladnak, és úgy tesznek, mintha nem láttak volna semmit. Alapjában véve Sony-párti vagyok, az összes konzolom tőlük van, de be kell ismernünk, ha régi, klasszikus játéksorozatok újrázásait hasonlítjuk össze, akkor ezt a kört a tavaly 10 éves Halo felújítása fényévekkel nyerte.
