A Company of Heroes széria első részére úgy emlékszem, mintha csak tegnap adták volna ki. Mennyit játszottam vele, és milyen jól szórakoztam közben, annak ellenére, hogy már akkor rendkívül untam a világháborús témát! Pedig mindez nem tegnap volt: az első epizód 2006-ban került a polcokra, és igen szép eredményeket ért el, nagyon jó értékeléseket kapott. Hosszú ideig tértem vissza hozzá, mivel megvolt benne minden, ami egy ilyen játékba kellett, nem tudtam hibát találni benne, a játékélményt egyszerűen semmi nem rontotta. Volt hangulata, gyönyörű grafikája, jól áttekinthető és játszható volt, és zseniális ötletekkel találkozhattunk benne. Ilyet sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
Az elmúlt több mint 6 évben – sokakkal együtt – nagyon vártam a Company of Heroes 2-t, azonban nem teljesen azt kaptam a Relic Entertainmenttől a folytatásban, amire számítottam. Igaz, ez általában így szokott lenni: a remekül sikerült első részek után törvényszerűen kisebb-nagyobb csalódásnak kell következnie. Ez most egy amolyan kisebbfajta...
A folytatás a második világháború keleti frontjára viszi a játékost, ahol a szovjet hadsereg irányítását kapjuk feladatul, az egyszemélyes részben 14 küldetésen keresztül. Maga a játékmenet nem sokat változott, a lényeg ugyanaz: kevés egységgel kell ügyesen taktikáznunk, gondosan figyelve arra, hogy egységeink minél jobb fedezékben legyenek. Ha nehézgéppuska vagy aknavető van náluk, akkor azt sem árt előre beállítani, hogy merrefelé nézzenek, mert egységeink csak egy szűk szögben tudnak lőni, és ha hátba kapják őket, akkor az a pár másodperc, amíg átrendezik a felszerelést, az életükbe kerülhet. Ugyanúgy lelőhelyeket kell elfoglalnunk és megtartanunk, amelyek folyamatosan biztosítják számunkra a háromféle nyersanyagot és növelik a létszámlimitet. Apró változtatások történtek a kezelőfelületen, egy-két ikon máshova került, továbbá a teljesítményünk után járó command pontok elköltése is kicsit máshogy történik, mint az előző részben, de egyébként semmi komoly újdonságra nem kell számítani vezérlés terén.
Az első rész kinézetét remekül eltalálták. Minden éppen olyan színű volt, amilyennek lennie kellett, mégis mindig tudtam, hogy ki kivel van. Minden szép részletes volt, a játék mégis futott akadásmentesen. A második részre nem mondanám, hogy egy kicsivel is szebb lenne, mégis elég nagy a gépigénye, és már rögtön az első küldetésben egy olyan káosz közepébe dobtak be, hogy fogalmam sem volt, melyik egység kihez tartozik, sajátom-e, szövetségesen, netán ellenségem. De még ahol tudtam is, hogy mindegyik az enyém, ott meg azt nem találtam meg soha időben, hogy a szükséges skillel melyik egységem rendelkezik. Szerencsére aztán később normalizálódott a helyzet, de az első küldetések könnyen kedvét szeghetik az embernek.
Hanghatások terén viszont hibátlan a Company of Heroes 2, már ami a robbanásokat, motorzajokat, és a zenét illeti. Az egyetlen, ami kissé talán ront a hangulaton az elődhöz képest, az az oroszok erőltetett akcentusa.
Sok apróság került a játékba, amiket a kiadó szép hangzatos nevekkel hatalmas újításokként próbál nekünk eladni, de sajnos valójában egyik sem igazi újdonság. Ilyen például a TrueSight, ami annyit takar, hogy egységeinknek van látótávolsága, de ezen belül is csak az látják valójában, ami nincs takarásban. Nem tudom, melyik játékban volt ez benne először, de a 2000-ben kiadott Noxban egészen biztosan találkoztam már vele. Aztán ott van a ColdTech, ami annyit tud, hogy a hóviharban felejtett gyalogos egységeinket halálra fagyasztja... Épületekben, tűz mellett vagy járművekben tudnak melegedni katonáink, de ha sokáig vannak a szabadban, egyszerűen megfagynak. De ezt is láttuk már sok helyen, sok változatban, esetleg nem hóviharral, hanem homokviharral, vagy sci-fi környezetben más egyéb egészségre ártalmas környezeti tényezővel. De persze kell ez a játékba, a játékmenetben is nagy változásokat hoz, csak a cukormáz nem kellett volna rá.
Egységeinket a Warhammer 40,000 sorozathoz hasonlóan itt is személyre lehet szabni, különböző rejtőszíneket festhetünk rájuk, amelyeket szintlépésekkel lehet kiérdemelni. Mindez nagyon szép és jó lenne, ha nem lennének közéjük elrejtve különféle mikropaymentes finomságok. Különféle commandereket és skineket máris lehet kapni DLC formájában a Steamen némi aprópénzért cserébe. Persze ez se lenne baj, ha mondjuk már egy éve jelent volna meg a játék, és mindenki ráunt volna a benne lévő dolgokra, így azonban, hogy kicsit erősen fogalmazva maga a játék se több egy erős DLC-nél vagy kiegészítőnél – azonban teljes áron kínálva azt –, kissé túlzásnak érzem.
A játékban használható különféle parancsnokok egyedi doktrínákat követnek, azaz saját képességeik vannak. Ezekben túl nagy eltérés vagy újdonság nincsen, sok esetben különböző pályán kívülről érkező csapásmérésről van szó (például gyújtóbomba), meglévő egységeinknek ad speciális képességet (pl. katonáink tudnak járműveket és épületeket javítani, feleslegessé téve ezzel a mérnököket) vagy pedig speciális egységeket érhetünk el, mint például a Tigris tank.
Az MI-vel kapcsolatosan elég „vicces” problémákkal találkoztam. Illetve nem is tudom konkrétan, minek a számlájára írhatom a tapasztalt eseteket. Az egyik konkrét küldetésnél például – ahol egy befagyott folyón keresztül rohamozó németek ellen kellett védekezni – több furcsa dolog is történt. Az egyik, hogy a homokzsák mögé befészkelt géppuskásaim védték a szűk átjárót, a német gyalogosok meg vidáman átszaladtak a géppuskatűzön és hátulról lemészárolták az embereimet... Aztán jöttek ám a tankok is, kaptam is mindjárt a remek ötleteket, hogy vannak a faluban ágyúk, foglaljam el őket, használjam fel ellenük. Az első kört úgy sikerült elvesztenem, hogy keresgéltem a faluban a további ágyúkat, nem gondoltam rá, hogy arról van szó, amit már rég elfoglaltam...
A másik „kitűnő” jó tanács az volt, hogy dobjak gránátot a tank alá, amikor a jégen van. Ezzel is csak annyi probléma volt, hogy mire ezt kiírta, az első két tank már rég átért, de amúgy sem tudtam volna hirtelen, hogy kinél keressem a gránátot, mert mint említettem, kissé nehéz az egységek között eligazodni, és az összes környéken tartózkodó emberem egyetlen „speciális képessége” a hold fire volt. Mindeközben a német tank vígan taposta el a legutolsó kis homokzsákot is, hogy semmi fedezékem ne maradjon, szépen akkurátusan, mintha csak füvet nyírna. Aztán amikor már teljesen védtelenül maradtam, csak akkor kezdett el csak lőni hátulról, ha már úgysem tudtam mit kezdeni az elölről jövőkkel sem. A második körben már óvatosabb voltam, a mérnökeimet futólépésben zavartam aknát telepíteni a jégre. (Itt megjegyezném, hogy az aknatelepítés is sokkal macerásabb, mint régen volt.) Aztán jött a következő meglepi: a tank ugyanúgy átszaladt a jégen, bár az akna fel is robbant alatta, de a jég nem szakadt be, és kezdődött minden elölről...
De az ilyesmiktől eltekintve is kissé ötlettelennek találtam a küldetéseket. Elég hamar unalmassá válik az a sztereotípia, amely szerint az oroszok bármikor, bármilyen körülmények között és bármilyen eszközzel nagy létszámban irtják... saját magukat... Meg ennek a különféle variációi. (Jönnek a gaz nácik, robbantsuk fel gyorsan az összes ágyúnkat! :-( ) Az első küldetés, amit már élvezhetőnek tartottam, az volt, ahol a hóviharban tábortüzeknél és épületekben melegedve kellett védekezni a fagyhalál ellen, végre egy kifejezetten jól összerakott küldetéssel találkoztam, amelyben jól lehetett taktikázni a felderítőkkel és a géppuskásokkal.
A multiplayer részben – amelyben a szovjetek mellett a németek jelennek meg játszható félként – kapunk nyolc pályát, továbbá némelyik téliesített verzióját. Emellett az egyszemélyes részt és a multi játékot kombinálja a Theater of War játékmód, benne különböző feladatokkal, kihívásokkal, egyedül és kooperatívan teljesíthető missziókkal. Ezek bővítésére is számíthatunk persze, a fejlesztők további DLC-ket terveznek kiadni a multi részhez.
A második résszel szerzett kisebb csalódásokat követően feltelepítettem az első epizódot, csak hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem az eltelt idő szépítette meg az emlékeket. És bizony ugyanolyan önfeledten tudtam játszani vele, mint a kiadásakor. Teljes áron így sajnos nem merem jó szívvel ajánlani a Company of Heroes 2-t, annyival nem nyújt többet az első résznél, amely viszont továbbra is kötelező darab az RTS-ek kedvelőinek.
