Minden mindennel összefügg. Számtalanszor hallhattuk már ezt a közhelyet, azonban az emberi elmének szüksége van az egyszerűsítésre ahhoz, hogy képes legyen feldolgozni a mindennapi adatmennyiséget. Különösen akkor áll ez a megállapítás, amikor a feldolgozandó tényeknek nincs, vagy legalábbis úgy gondoljuk, hogy nincs direkt befolyása ránk nézve. Márpedig mi állna távolabb az átlagembertől, mint a magasban székelő politika? A politikát illetőleg ezért aztán viszonylag következmények nélkül, büntetlenül választhatjuk szét a szürkét feketére és fehérre... azazhogy így volt ez a Democracy színrelépéséig.
A Positech gondolt egy merészet, és játékot (?) alkotott a pártpolitikából. Bár mindezt történetesen már 2005-ben megtette, a most soron következő harmadik részt tekinthetjük talán a leginkább piacra érettnek az interfész szempontjából. Az értékelésnek sokkal több szempontja nem is nagyon lehet, mivel az alapötlet a kezdetek óta változatlan: egy választópolgárokat szimuláló neurális hálót vezérelhetünk megszámlálhatatlan tömegű, de egyenként nagyon primitív eszközzel, úgymint csúszkákkal és eldöntendő kérdésekre adott válaszokkal, lényegét tekintve alig néhány típusképernyővel. Nos, ez a pár „típusképernyő” mostanra egy kiforrott, a helyzet komplexitását viszonylag optimálisan bemutató, kellemes kezelőfelületté érett meg, így a játékmechanika betanulása most már egy, az ukrán határról gyapotárban leakasztott gyomorkeserűtől közepesen berúgott alaszkai malamutnak sem tartana tovább öt, esetleg öt és fél percnél. A hetedik percben az egészre rá is un – a trükk tehát nem ebben áll.
A fentebb említett kutya ugyanis a felvezető mondatban van elásva. A játék során minden másodpercben egy ezerkarú libikókán ülve érezzük magunkat, ahol egy-egy döntésünknél az még csak egy dolog, hogy az az ország helyzetének hat különböző mutatójára nyolcféle különböző (akár ellentétes előjelű) behatással lehet, ezt viszont ráadásul még a választók is különféleképp értékelhetik, adott helyzetüktől függően. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Democracy polgárai az önnön érdekükkel tökéletesen tisztában lévő, többféle preferenciával bíró élőlények, nem pedig a puszta pártszimpátiájukat ismételgető katonák – ennek egyenes hozadéka, hogy jóformán lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni, nemhogy mellette még az országot is helyrepofozni.
Azt ugyanis lesz miből helyrepofozni. Választott államunk (pl. USA, Egyesült Királyság, Németország, Kanada, Franciaország stb.) függvénye a kezdőpozíció, tehát a felszámolandó problémák (amelyek mellé persze újabbakat is generálhatunk áldásos ténykedésünkkel), a meglévő erősségek, a futó nemzetpolitikai jellegzetességek, illetve a pénzügyi helyzet. Erre nyomhat némi tejszínhabot az aktuálisan befutó globális recesszió, egy-egy pajkos hurrikán, földrengés, vagy csak egy, a kelleténél éppen két mondattal beszédesebb századosa a hadseregünknek. A dolog szépsége, hogy semmiféle fejlődés, az alap tutorialen túlmenő mentorálás, fokozatosság nincs a játékban. Azt csinálunk és úgy, amit és ahogy csak akarunk, korlátot lényegében bővebben a büdzsé, szűkebben pedig a politikai pontjaink jelentenek, amelyek azt az erőt reprezentálják, amellyel kormányunk a parlamenten át tudja rugdalni az akaratát. Ez utóbbit az adott szaktárcák élén kemény munkával sikkasztgató minisztereink termelik, ők adnak bónuszokat is egy-egy, szakmájukba vágó intézkedéshez. A politikai pontok rendszere némi megkötést jelent ugyan, de általában mindenre elég a negyedéves bontásban, hacsak nem például a sorkötelességet akarjuk bevezetni, vagy teljes alkoholtilalmat rendelünk el. Ezen túl azonban – akárcsak a valóságban – mindegy, mit mondunk. Egyetlen dolognak lesz jelentősége, de annak szerteágazó: annak, hogy mit teszünk.
Ha pedig valamiért, akkor pontosan ezért lesz érdemes odafigyelni erre a játékra. Nagyon ritka, hogy valami ennyire húsbavágóan tolja a képünkbe egy-egy intézkedés mélyreható ok-okozatait; magyarán azt, hogy a valóság egy bonyolult dolog. Ez, ahogy összességében a Democracy, a szó hagyományos értelmében véve nem fog szórakoztatni. Valami sokkal jobbat fog tenni: elgondolkodtat. Mi több, tanít, mégpedig úgy, hogy eközben nem fogja a kezünket, egyszerűen csak megeteti velünk, amit főztünk. Végül, ha a GDP már szárnyal, a bűnözés laposkúszik, a szociális ellátórendszer csúcsra van pörgetve, az államkassza bevételét már napalmmal kell elégetni, hogy elkerüljük a tömeges pénzbefulladást, a választók pedig örömtüzeket gyújtanak, még mindig ott marad az a kínzó kérdés, hogy milyen áron tettük mindezt? Jól alszunk-e, miközben a gyakorlatilag lezárt határok fölött rendőrségi drónok köröznek...?
