Tom Clancy's Splinter Cell: Blacklist

Tom Clancy a katonai és titkosszolgálati thrillerek terén napjaink egyik legelismertebb szerzője, számos méltán népszerű bestsellerrel a háta mögött. Az 1996-ban alapított, ma már a Ubisoft részeként üzemelő Red Storm fejlesztőcsapat sorra ontotta a Clancy nevével fémjelzett játékokat, a jellemzően a szerző által felügyelt történetű videojátékok készítéséből pedig azóta már több más Ubisoft stúdió is kivette a részét. Az eddig megjelent játékok közül négy sorozat emelkedik ki, amelyek újabb részeinek sikerességére nem túl nagy szorzóval lehet fogadni a bukmékereknél. A szupertitkos, csupán az USA mindenkori elnökének parancsára tevékenykedő, senki más által nem ismert csapásmérő egység zűrzavaros küldetéseit feldolgozó Splinter Cell széria 2002-ben vette kezdetét, és az azóta eltelt tizenegy esztendő során folyamatosan jelentek meg az új epizódok a különböző platformokra. Közülük a legújabb, a fő sorozatban hatos számmal nyilvántartott rész a most bemutatásra kerülő Splinter Cell: Blacklist, a Ubisoft Toronto kanadai fejlesztőcsapat jó három esztendőnyi fejlesztésének eredménye.

A program egyjátékos története nem sokkal az előző epizód, a Splinter Cell: Conviction történései után veszi kezdetét. Néhány (szám szerint tizenkettő) elvetemült, mindenre elszánt terrorista, a magát csak a The Engineers (A mérnökök) néven emlegető ultraradikális csoportba tömörülve amerikai érdekeltségek (katonai bázisok, nagykövetségek stb.) ellen hajt végre igen durva és véres támadásokat világszerte. Egy videóüzenetben hétnaponta újabb akciókat ígérnek, amennyiben az Egyesült Államok kormánya nem teljesíti követeléseiket, vagyis nem vonja vissza a haderejét a világ számos pontjáról. Egyre nagyobb az ügy kapcsán kitört nemzetközi pánik, de Amerika mégsem lép a dologban. Legalábbis látszólag, mert Patricia Caldwell elnökasszony az előző epizód végén korruptnak bizonyuló Third Echelon feloszlatása után azonnal meg is alapítja annak utódját, a Fourth Echelon nevű terrorelhárító egységet, amely bukott elődjéhez hasonlóan csupán az elnöknek felel, csak neki engedelmeskedik és csak általa ismert. A csoport vezetésével régi ismerősünket, Sam Fisher parancsnokot bízza meg, aki maga mellé veszi eddigi információs tisztjét, Anna Grímsdottírt és két újoncot: a kütyü- és számítógépzsonglőr hackert, Charlie Cole-t, valamint az egykori CIA-s csapásmérő ügynököt, Isaac Briggst. A kis csapat főhadiszállása nem stabil, állandóan mozog, méghozzá a levegőben, hogy ezáltal nehezebb legyen bemérni, illetve hogy minél gyorsabban megközelíthesse a csapat a világ legkülönbözőbb pontjain fellelhető küldetéseik helyszíneit. Első utuk a Közel-Keletre vezeti őket, ahol Sam egyik öreg „cimborája”, az orosz fegyvernepper – és szabadúszó beépített ügynök –, Andriy Kobin megmentése a feladatuk, miután kiderül, hogy ő lehet az egyetlen nyom a titokzatos terrorista csoport felé.

A játék felépítése számos, a régebbi részekből már ismert elemet tartalmaz, amit sikeresen fűszereztek meg némi újítással is. A program ismét több, jól elkülöníthető játékmódot tartalmaz, amelyet azonban a készítők ezúttal nagyon ügyesen integráltak az alapsztori mellé. Ez annyit tesz, hogy repülő főhadiszállásunk, a Paladin névre keresztelt, módosított csapatszállító harci repülő központi termében van egy hatalmas, elektronikus taktikai asztal (amolyan óriási, vízszintes képernyő), amelyen megjelennek az elérhető bevetések helyszínei. Különböző színekkel jelölik rajta az egyszemélyes kampány misszióit, a társaktól és egyéb karakterektől kapott (egyszemélyes vagy kooperatív) bevetéseket, a régi ismerősként ismét visszaköszönő, online többszemélyes Spies vs Mercs pályákat, valamint az egyéb mellékküldetéseket. Ez mindjárt azt is feltételezi, hogy a fő történettel párhuzamosan remek alkalmunk nyílik egy kis elkalandozásra, ami azért is lehet hasznos, mert bizony teljesítményünket virtuális USD formájában jutalmazza a program, amit van is mire költenünk a számos fejlesztés, új kütyü, avagy repülőnk tuningolási lehetőségei jóvoltából.
Kezdetben igen csekély mutatókkal bír nanoruhánk (úgy látszik, ma már minden magára valamit is adó katonai egység ilyenben rohangál, legalábbis a videojátékokban), amelyen jelentősen javíthatunk a megvásárolt upgrade-ek által. Ugyancsak fejleszthetjük fegyvereinket és optikánkat, valamint számos új ketyerét is megvásárolhatunk. A missziók teljesítéséért kapott pénzösszeg nagyban függ az adott pálya teljesítése közben elért eredményünktől. A nehézségi fokozaton kívül az egyes, rejtett útvonalak felfedezése, az ellenfél számítógépeinek meghackelése és a harcmezőn tanúsított magatartásunk (a lopakodás, a halálos és nem halálos harcmodor, valamint a nyílt tűzharc aránya) befolyásolja ezt az összeget. Újításként ezúttal többnyire nem egymagunk veszünk részt a bevetésen, minket fedez ex-CIA-s bajtársunk is, így nem csupán a rádión kapunk némi támogatást. A felhasználható kütyük tára is átalakul valamelyest. A különféle „ragadós” zajkeltők, optikák és sokkolók, illetve a bevethető füst-, hang- és könnygáz gránátok mellett immár a Ghost Recon: Future Soldierben megismert kis repülő drone-t is alkalmazhatjuk felderítésre, videó- és hangfelvételek készítésére, célszemélyek azonosítására, és amennyiben elég ügyesek vagyunk, az ellenfelek sokkolólövedékkel való ártalmatlanná tételére is.

Kütyüinket és fegyvereinket egy kerék jellegű interfészen választhatjuk ki és módosíthatjuk bármikor menet közben, és ugyanitt választhatjuk meg, hogy a csendben elnémítandó ellenfeleket nem halálos (amely esetben társaik újra tudják őket éleszteni), avagy gyilkos módon iktatjuk-e ki. Kis drone-unk ezúttal – egyszemélyes kommandó lévén – nem jelöli ki embereink számára az egyszerre likvidálandó ellenfeleket, azonban amennyiben feltöltöttük kivégzés csíkunkat – amelyet katonák elnémítása árán tudunk megtenni –, mi jelölhetünk ki 2-3 gyorsan, akár menet közben is, egyetlen gombnyomással kivégezhető célpontot a magunk számára.
Az ellenünk bevetett katonák gyakran nehéz páncélban vannak, és őrkutyák is gyakorta kísérik őket (ami az állatbarát érzelmű felhasználókban válthat ki némi ellenérzést). A helyszínek egyébként meglehetősen változatosak, és ezúttal nem főleg éjszaka zajlanak bevetéseink, ami az észrevétlenül maradást teszi nehezebbé. Ezúttal az Assassin’s Creed és Tomb Raider sorozatokra jellemző ügyességi platformrészek is valamivel hangsúlyosabb szerepet kaptak.
Optikánk kezdetben csupán infravörös, éjjellátó funkcióval bír, amelyet később jó pénzért tovább fejleszthetünk. Készletünkből a zártörő, és a hajszáloptika ezúttal kimaradt, ami kicsit másféle, jóval akciódúsabb megoldásokat és játékmenetet vetít előre. A magunkkal vitt felszerelést rendszeresen, minden küldetés előtt optimalizálhatjuk, és a mentési checkpointoknál újra fel is tölthetjük addigra rendszerint alaposan megcsappant kezdő készletünket.

A Splinter Cell: Blacklist grafikája nagyon szép, ami leginkább a fény-árnyék effektek terén mutatkozik meg. A karakterek mozgása teljesen élethű, a fizikáért pedig külön dicséret illeti a készítőket. Amikor például a magasból lövünk le egy éppen fedezékbe rohanó harcost, az pont úgy terül el az őt letaglózó lövés hatására, ahogy az a „nagy könyvben meg van írva”, a számos játék rákfenéjeként nyilvántartott hajdani rongybaba hatásnak, hála Istennek, immáron nyoma sincs! Az átvezetők borzasztóan jól sikerültek, és nagyon kellemes, filmszerűvé varázsolják a történetet. A PlayStation 3-as tesztpéldány esetében ismét megmutatkozott, hogy a hardver bizony már igen kevés egy ilyen kaliberű játékhoz, de szerencsére azért még megbirkózott vele – némi be-beszaggatástól eltekintve – a jó öreg, hetedik generációs konzol. A hangok és a zene szintén nagyon jól illenek a programhoz, és a profi hollywoodi szinkronszínészekkel felvett párbeszédek is rengeteget dobnak a hangulaton. Sokan nagyon nehezen tudják elfogadni Michael Ironside lecserélését Sam Fisher megszemélyesítőjeként Eric Johnsonra, de nekem ez nem okozott nagy törést a játékélményben. A vezérlés továbbra is remekül kivitelezhető akár kontrollerrel a kézben is, de azért, bevallom, néha bizony „összegombokat a kevertem” tesztelés közben. A célzásrásegítés mindenesetre sokat könnyít a pontos találatok bevitelében. Csak érdekességként említem meg, hogy az Xbox 360-as port alkalmazza a Kinect vezérlésben rejlő optikai és hangparancs feature-öket, míg a Wii U változat esetében a masina érintőképernyős vezérlőjén azt látjuk, amit Sam a karján viselt információs interfészen.

Volt azért pár olyan aspektusa is a játéknak, ami számomra nem bizonyult túl szerencsésnek. A szereplők arca nagyon szépen megrajzolt ugyan, de a szemük és a szájuk közötti területet mintha fából faragták volna, ami sokat ront az összhatáson. Én valahogy továbbra sem tudtam megbarátkozni a Splinter Cell: Convictionben bevezetett irány- és aktuális célpont jelző módszerrel, vagyis az óriásplakátokként feltűnő feladatkijelzéssel. Nagyon idegenül hat, bár lehet, hogy ezzel a véleménnyel egyedül vagyok. Ugyancsak zavaró volt számomra az az „aura”, amit az ellenfél által való észlelésünkkor kirajzol a program, mintegy jelezve, hogy hol is számítanak ránk ellenfeleink. Ez valamiért sokkal világosabb és jobban látható, kiemelkedő volt a többnyire sötét háttér előtt, mint talpig nano-kevlárba bújt testünk, így amíg nem mozdultam el messzebbre, nagyon kellett pislognom, merre is vagyok éppen. Ezek mellett csupán némi irányítási nehézség adódott, de ezeken azért úrrá lehetett lenni. A PC-s verzió kapcsán hallani némi, a DirectX 11-el kapcsolatos kompatibilitási problémáról, amelyet a fórumok tanúsága szerint főleg a régebbi GPU-k tulajdonosai érzékelnek. Tudomásom szerint már dolgozik a Ubisoft a javításon, ami azért is sürgető lenne, mert a játék hardverigénye egyébiránt nem túl combos mai viszonylatban, és egy jó 5-6 évvel ezelőtti átlagos konfiguráción is gond nélkül elfut viszonylag erős grafikai beállítások mellett is.

A Ubisoft egyik legkedveltebb harci játéksorozatának, az osonást, a kémkedést és a nyílt tűzharcot a legmodernebb hadi technikával vegyítő, Tom Clancy nevével fémjelzett Splinter Cellnek nagyon jól sikerült a legújabb darabja. A Splinter Cell: Blacklist remekül példázza, hogyan lehet az idő elteltével egy széria még jobb, még kiforrottabb akkor is, ha a sokadik epizódot számlálja már. Vannak ugyan apróbb hibái, de remek megvalósítása, kiváló, adrenalintól fűtött akciójelenetei, jól kitalált története és bőséges egy-, illetve többszemélyes tartalma révén bárki nagyon kellemesen fog vele szórakozni, aki kipróbálja. És miután megtette, a játék garantáltan magába szippantja és nem ereszti, mert mindig ott lesz az a fránya „na jó, most már tényleg kikapcsolom, de előtte még ebbe a pályába azért belenézek” késztetés. És ez valahol a legjobb játékok egyik fontos ismérve. Szerintem...