Annak ellenére, hogy a Castlevania az első rész megjelenése óta a legsikeresebb és legismertebb akció-platformer címek közé tartozik, személyi számítógépeinket messziről elkerülte az elmúlt évtizedek során. Ennek okát nem érdemes firtatni, inkább adjunk hálát a játékok istenének és más hasonló felelős erőknek, hogy a Konami az utóbbi időben (talán a generációváltás miatt) ismét nyit a PC-s piac felé, és nemcsak az új Metal Gear és a februárban megjelenő következő Castlevania érkezik kedvenc gépünkre, hanem kis felzárkóztatásként utóbbi első részét is megkaptuk, az összes DLC-vel és némi grafikai tuninggal.
Ezen a ponton felhívnám a figyelmet arra, hogy az alant elkövetkező sorok egy gyors összefoglalást leszámítva kizárólag a PC-s porttal foglalkoznak.
Krisztus után 1047-ben járunk, amikor a sötétség eluralkodott a világon, Isten látszólag elfordult az emberiségtől, kipusztulás szélére került fajunk démoni teremtményektől szenved, nem mellékesen még a halottak lelkei sem képesek továbblépni a túlvilágra. Hősünk, Gabriel Belmont, a Fény Testvériségének lovagja szent küldetésen van, amelynek során ki kell derítenie, hogyan szabadultak el a gonosz erők, és miért nem érkezik segítség a Mennyből. A választás egy személyes tragédia miatt esett rá, a feleségét, Marie-t ugyanis néhány nappal korábban borzalmas módon meggyilkolták, és a Testvériség vezetői abban reménykednek, ha a nő lelke sem volt képes a Mennybe jutni, Gabriel talán kapcsolatba léphet vele, és így szembeszállhat a rejtélyes Árnyak Uraival.
Így kezdődik meg laza 20 órás utazásunk (a bónusz kihívások és gyűjtögetés miatti újrajátszást nem számítva), amelynek során Gabriel vámpírokkal, vérfarkasokkal, élőhalottakkal és démonokkal néz farkasszemet. A játék hack-and-slash alapokon nyugszik, a megszokottnál talán kicsivel több ügyességi és platformer elemmel. Legfőbb fegyverünk a Combat Cross, a láncban végződő kereszt, amelyet a történet előrehaladtával egyre erősebb képességekkel erősítünk, illetve Gabriel különböző mágikus ereklyékhez is hozzájut, amelyek további speciális képességekkel ruházzák fel – a Fény és Sötétség erőinek ideiglenes használata, egy páncélkesztyű, ami minden akadályt áttör, és sok hasonló nyalánkság. A kihívás szintje is kellemesen magas, nem kínozza annyira az egyszeri játékost, mint mondjuk a Devil May Cry harmadik része, viszont még legkönnyebb fokozaton is könnyen el lehet vérezni, ha valaki figyelmetlen. Az okos taktikázást ellenben nagyon erősen jutalmazza a játék: ha sérülés nélkül kombózunk folyamatosan, egy fókusz sáv feltöltése után minden csapásunkkal mágikus gömbökhöz juthatunk, amelyek a fény- vagy árnyékmágiánk szintjét töltik fel. A hosszadalmas küldetés során az újabb és újabb fegyvereknek, ereklyéknek köszönhetően a játék időről időre bedob némi változatosságot, bár őszintén megvallva, még ha ez nem is lenne, a remek, csavarokban gazdag történet, amely Hideo Kojima kezét is magán viseli, önmagában megérne egy végigjátszást.
De változatosságban nincs hiba, és a készítők még a körítéssel sem spóroltak. A grafika és a pályadesign már a megjelenéskor is szemkápráztató volt, a zenék helyenként eszméletlen epikusak, amelyeket a játékosok többsége szerintem még játékon kívül is bármikor szívesen hallgatna, a koronát pedig a fantasztikus szinkronszínészek teszik fel, Robert Carlyle-lal és a narrátor szerepét is betöltő Patrick Stewarttal az élen.
És akkor nézzük a portolást... A grafika ezúttal is látványosan szebb asztali gépünkön, ha a hardver elég erős, a felbontást 1920*1080-ra is állíthatjuk, általánosságban sokkal szebb színpalettában, élesebb textúrákban gyönyörködhetünk, és míg anno a konzolos változatot több kritika érte fps-esések miatt, PC-n én ilyet nem tapasztaltam a tesztelés során, a néhány lassulás, amivel találkoztam, mind játékelemek voltak. A verzió stabil, az opcióknál a felbontás mellett kicsit alaposabban is állíthatjuk a grafikai részletességet (bár a lehetőségek messze nem az eget súrolják), a nehézségi szintet (ha az elsőre választott mégis túl nehéznek bizonyulna) és a kontroller rezgését is... Merthogy igen, bár a játék irányítható billentyűzetről (egeret nem támogat), hack-and-slash révén rengeteg különböző gombot kell elég gyorsan használnunk, és a DualShock 3 kontrolleremmel sokkal könnyebben boldogultam, mint a W,A,S,D,K,I,J,L,Q,U... (túl hosszú, inkább nem írom végig) sorozattal.
Annyit nehezményezek a játékban, hogy bár az Ultimate Edition nem tűzött ki magasabb célt, mint a Lords of Shadow és DLC-jei portolását, nem bántam volna, ha azon a néhány hibán, amelyek a konzolos verziót is szennyezték három éve, egy picit javítottak volna. Kifejezetten idegesítő például, hogy egy-egy platform rész végén, ha a következő akadály szélére esek, azon egy kis bug miatt néha keresztülzuhanok, és kezdhetem újra, büntetésként kicsit kevesebb élettel. Valamint – bár ez nem konkrét hiba – a fix kameranézet is eléggé idegesített párszor, amikor emiatt nem láthattam, mire készülnek ellenfeleim, mi áll éppen előttem.
Ezektől függetlenül a Castlevania: Lords of Shadow még három év után is egy gyönyörű, monumentális és végtelenül szórakoztató hack-and-slash gyöngyszem, amelyet bátran merek ajánlani a műfaj rajongóinak, és azoknak, akik esetleg konzolon sem játszottak még vele. Egy kontroller beszerzése ajánlott, de maga a játék igen baráti áron érhető el, és bőven megéri az összeget. Nincs mese, ha szeretsz kaszabolni, régóta szemeztél a Castlevaniával, itt a tökéletes alkalom, hogy beszerezd a legteljesebb változatát.
