Bevezető helyett inkább rögtön bele is csapok a lecsóba. Mivel a Battlefield 4-et GeryG már kipróbálta, én a Call of Duty: Ghosts standja felé vettem reggel az irányt. Mialatt vártam a soromra, a képernyőkön futó videókból megtudtam például, hogy az a Stephen Gaghan írja az egyjátékos mód sztoriját, akinek többek között a Trafficet és a Syrianát köszönhettük. Aztán kezdetét vette egy multis meccs az új Cranked módban: ilyenkor ha egy killt szerzünk, 30 másodpercünk van egy újabbat bezsebelni, különben felrobbanunk. Ha viszont lepuffantunk újfent valakit, egyre gyorsabban rohangálunk és töltjük újra a fegyverünket. Még érdekesebb, hogy (tippem szerint) az egyik killstreakkel a „pilótát helikopterből kiharapó” Szuper Kántorrá avanzsálhat a játékos. Ez ugyebár azzal jár, hogy lőni nem tud a kutyuli, de mivel jóval alacsonyabb, nehezebb is eltalálni (ennyit a fejlövésre szoktatott célzásról), plusz egy harapással el tud intézni bárkit. Az alapvető multis játékmenet viszont nem változott: ugyanaz a run’n’gun, mint amit a sorozattól megszokhattunk, némiképp finomítva.
A Ryse: Son of Rome Xbox One-exkluzív címként várható, amelyben Marius Titus bosszújának történetét láthatjuk. A játékmenet egyfajta sajátos ötvözete a Batman: Arkham játékoknak és az ősrégi Die by the Swordnak. Az irányítás ugyan nem olyan jól eltalált, mint a Batmanben, de bőven játszható. A demóban egy arénában kellett gladiátorként helytállnom, egy másik játékossal együttműködve – ugyan egyedül is látványos kombókat vihetünk be, de ketten összedolgozva még brutálisabb az eredmény, és a közönség is jobban tombol (az együtt végrehajtott kivégzésekről nem is beszélve). Nem lányregény tehát a Ryse...
A kékek oldalán a PlayStation 4-exkluzív Knacket próbáltam ki. A történet szerint a Földet orkszerű lények támadják meg, az emberek utolsó reménye pedig egy fura kis lény, amely a környezetéből tud különféle anyagokat magába szippantani/építeni, így egyre nagyobbá válva és egyre nagyobb pofonokat osztogatva. Cuki kivitelezés, kellemes irányíthatóság és nehézség – ha Mario és Sonic trónja nem is forog veszélyben, a Knack egy aranyos ugribugri akció-platformer lesz.
A FIFA 14 újgenerációs motorjára nagyon kíváncsi voltam, így mindkét platformon (X1 és PS4) kipróbáltam. Emberek! Ez döbbenetes! Ugyan még mindig látszik, hogy nem a valóságot látjuk, de már nem sok választja el a játékot az igazi közvetítéstől. Az hagyján, hogy a játékosok kidolgozása szinte tökéletes – a pálya szélén álldogáló fotósok és biztonságiak is ugyanilyen részletességgel vannak megjelenítve, és a közönségre sem lehet azt mondani, hogy baltával faragták volna ki őket, Emellett ámulattal bámultam, ahogy a játékosok meze ráncokat vet, gyűrődik, lebeg – egyszóval (ha nem is tökéletesen, de) ruhaként viselkedik, Az pedig, hogy a stadionban végig fű látszik (nem pedig egy zöldre mázolt „padló”), szinte már említést sem érdemel. A különbség a két platform között ugyanakkor pont egy fűszálnyi: Xboxon nekem valahogy egy fűszállal szebbnek tűnt a fű, mint PlayStationön, de hát ez már fűszálhasogatás. :D
Nem véletlenül maradt ki tegnap a Gran Turismo 6: amikor leültem elé játszani, a gamepadet valaki átállította valami lehetetlen kiosztásra, így én csak úgy tudtam vezetni, mint a villám – mindenbe belecsapódtam. Ma viszont sikerült az egyik cockpitbe beülnöm, így már egészen kellemes volt, sőt. Remekül érezhetőek a kocsik, pontosan tudni lehet, hol a határ, egyszóval a szimuláció határozottan jó benyomást tett rám. Így utólag meg nem tudnám mondani, a Forza 5 a jobb, vagy ez (azt ugyanis gamepaddel tudtam csak kipróbálni, illetve az a két kör, amit mehettem, nem volt túl sok), de közel vannak egymáshoz. Grafikailag sincs sok szégyellnivalója a GT5-nek, bár a PS3 grafikája ma már messze nem üt akkorát – főleg a PS4 mellett.
Pár indie játékba is belekukkantottam, kezdem a CarTankkel. Ez egy képzeletbeli ’80-as évekbeli rajzfilm „megjátékosítása”. A főhős egy tankszerű seriff, aki/ami különféle robotok ellen harcol, hogy a végén legyőzze Man-O-Saurt. A játékmenet nagyon hasonlít a Renegade Opsra, de a fizika itt komolyabb latba esik – ez már a „autankunk” viselkedésén is feltűnik.
A Volume a Thomas was Alone fejlesztőjének új játéka, gyakorlatilag egy felülnézetes Thief. A játékban egy tolvajt alakítunk, akinek a pályán szétszórt gyémántokat kell összeszednie, miközben kicselezi az őrködő robotokat. Fegyverünk ugyan nincs, de képesek vagyunk szekrényekbe bújni, a falhoz lapulni, illetve egy pattogó labdavetővel(?) eltereni Mikrobiék figyelmét. De nem csak tőlük kell féljünk: erőterek, nyikorgó padlórészek állhatják utunkat.
A svéd Coilworks Cloudbuild című alkotása már fent van a Steam Greenlight szekciójában, és megéri a szavazatot. A játékmenet sokat merít az újkori Prince of Persia művek akrobatikus részeiből, mindez meg van fejelve némi Mirror’s Edge-szerű parkourkodással, mindez külső nézetben. A grafikai stílus engem némiképp az Antichamberre emlékeztet, de annál kevésbé elvont. A történet szerint főhősünk kómában van, és ez az eszeveszett rohanás a saját elméjében játszódik le.
A hardverekre átnyergelve tettem egy próbakört az NVIDIA Shielddel is. Ez ugyebár egy olyan gamepad, amelyet egybeépítettek egy 5 hüvelykes érintőkijelzővel, képes Androidos játékok futtatására, és mellesleg egy kompatibilis GeForce VGA-val ellátott PC-ről játékot streamelni. Ez utóbbi határozottan jó lenne, ha a PC-n magán a játék a háttérben futna, így más célra is használható maradna – ám sajnos nem ez a helyzet, innentől fogva meg én olyan sok értelmét ennek a funkciónak nem látom. Az androidos játékfelhozatal nem rossz, akár egérmozizhatunk is vele, de igazából a gamepaden és a játékstreamelésen kívül semmi olyasmit nem tud, amit egy jobb okostelefon ne tudna.
Annál érdekesebb viszont az Oculus Rift! Öt percet repültem a War Thunderrel, és itt nagyon sokat jelentett az, hogy a repülőgép kabinjában a fejemet forgatva tudtam keresni-követni az ellenséget. Nehéz szavakba önteni, mit érezni így játék közben: egyszerűen benne voltam a repülőben. Az idő ugyan brutálisan rövid volt, de sem szemfájást, sem hányingert nem kaptam tőle, így valószínűleg nem olyan megterhelő az ember számára.
„The show must go on” – énekelte Freddie Mercury, de a helyszíni riportunknak vége, csak erre a két napra szólt a sajtóbelépőm. Ugyan lett volna még mit kipróbálni (Titanfall, Watch_Dogs stb.), de a fontosabbakat azt hiszem, sikerült összefoglalnom, illetve a gamescom-kommandónk is tette korábban a dolgát. Én pedig megköszönöm a figyelmet, Sityit olvastátok Londonból.
