Mindig is szerettem a westernt. Egy olyan kor hőseit tárja elénk, ahol a férfiak igazi férfiak voltak, sőt, a mai mércéhez képest a nők és a gyerekek is igazi férfiak voltak. No persze csak a Jóisten tudja, hogy milyen is volt valójában a vadnyugat – kicsit félek, hogy ezzel is úgy jártunk, mint a középkor hollywoodi prezentálásával, amelynek köszönhetően az átlagember ma úgy gondol azokra az időkre, mint amelyben a dolgában megfáradt parasztember beült a tavernába, ahol ropogott a tűz és nyárson sült a vaddisznó, miközben hangosan böfögve koccintottak fakorsókkal. De persze kit érdekel a valóság ilyenkor – ha annyira ragaszkodnánk hozzá, akkor a Star Wars is látványos némafilm lenne, nem is csoda, hogy George Lucas egyszer kerek perec kijelentette, hogy az ő univerzumában az űrben márpedig terjed a hang.
“Life's hard. It's even harder when you're stupid.” – John Wayne
A fenti kis kitérő után kanyarodjunk vissza jelen tesztünk alanyához, amely keresztségben a Secret Ponchos nevet kapta. A játék egyelőre még early access verzióban van, de azért érzésem szerint a megjelenés már nagyon nem lehet messze: maguk a fejlesztők is idei megjelenést ígérnek.
A Secret Ponchos pedig nem más, mint egy külső nézetes, többszemélyes, akcióorientált lövöldözős játék, vadnyugati környezetben, pont. Ennél többet nem is kínál egyelőre, de szerencsére amit kínál, az egészen jó. Alapvetően 2v2 vagy 4v4 típusú csatákra fókuszál, az egyszemélyes mód egyelőre csak álló botok elleni anyaggalamb-lövészetet nyújt, ami ugyanakkor teljesen jó arra, hogy nagyjából öt perc alatt elsajátítsuk a játék alapjait. Bár nagyon erőlteti a kontrollert, én hamar eldobtam az Xbox 360 gamepadet, és inkább átváltottam a jóval kényelmesebb egér-billentyűzet kombóra.
Ötféle hős közül választhatunk (a véglegesben hét lesz), akik természetesen meglehetősen eltérnek egymástól. Van lassú, hordó méretű, tankszerű karakter, aki egy abszolút felfoghatatlan fegyverrel, bajonettel felszerelt shotgunnal járja a poros utcákat (no igen, miután valakit sörétessel arcba lövünk, még nem árt, ha jól leszúrjuk). De ott van még mellette a „Billy, a kölyök”-szerű suhanc, aki nem csupán villámgyorsan tud egyik helyről a másikra cikázni, de dupla Coltjával és dinamitrúdjával hamar rendet rak a lassabban mozgó ellenfelek között. A karakterek tehát változatosak, persze kezdőként sem mindegy, melyiket választjuk, van, akihez több rutin kell.
“A man's got to do what a man's got to do.” – John Wayne
Hősünk kiválasztása után lehet is indítani a játékot, ami sajnos jelenleg súlyos játékoshiánytól szenved, és egyedül hosszú perceket kell várni, amíg összerak valakivel. A készítőknek, a furcsa nevű Switchblade Monkeysnak hála azonban két kód is érkezett a teszteléshez, így cimborámmal viszonylag hamar sikerült 2v2-es játékokba bekerülnünk, ám hiába volt „ranked” a meccs, sajna legtöbbször nálunk jóval táposabbakkal kerültünk össze, akik általában hamar lerendeztek minket. Néhány kör után persze megfordult a kocka, és mi kaptunk olyan ellenfeleket, akiket már könnyedén vertünk. A meccs végén teljesítményünktől függően nő vagy csökken a karakterünkre kiszabott vérdíj (természetesen WANTED: $xxx formátumban), ami tulajdonképpen nem más, mint a tapasztalati pont, jópofa. Szintlépéskor hősünk képességeit fejleszthetjük, amely igen jelentős előnyöket biztosít.
A játékmenet roppant szórakoztató. Egyszerű hentelésről van szó, de igencsak szükség van csapatjátékra, ki kell használni a karakter mindenféle speciális képességét a győzelemhez. Ez utóbbi annyira hangsúlyos, hogy sikerült kétszer is kikapnunk 2v1-ben úgy, hogy az ellenfél egy általunk gyengének tartott karakterrel jött – csakhogy tudott egy rakás speciális képességet, így esélyünk sem volt. Mivel nincs automatikus újratöltés, ezért a tűzpárbaj néha tényleg igazán vadnyugati: dobozok mögé kell visszahúzódni, újratölteni, majd ismét harcba vetni magunkat. Persze csak akkor, ha közben nem kapunk az arcunkba egy rúd dinamitot.
A grafikával nincs gond, legfeljebb a szokásos early access-féle optimalizálatlanságra lehet panasz, de ez persze a végéig még sokat változhat. A robbanások és a tűzharcok látványosak, a zenék és a pályák jópofák, hozzák a western-hangulatot, és változatosak is – van sivatagos temető, poros éjszakai kisváros kocsmával, szóval minden, ami kötelező eleme egy Clint Eastwood vagy John Wayne filmnek.
Nekem egyelőre tehát tetszett a Secret Ponchos, és innen már nem igazán lehet rossz játékot alkotni. Néhány új hős, néhány új pálya, kicsit jobban összerakott multis rész, optimalizált teljesítmény, és máris kész a játék, amely tökéletes arra, hogy leüljünk a gép elé, ha van egy felesleges fél óránk.
