Nem győzőm lépten-nyomon hangoztatni, hogy a Nintendo mindig is a szívem csücske volt, és lesz is. Ennek egyik oka az a kicsit sem leplezett törekvésük, amelynek értelmében mindenáron ki szeretnének tűnni a versenytársak sok tekintetben igen hasonló táborából. Ezt mind hardver (ez alatt a mindenkori konzoljaikat értem), mind pedig szoftver fronton bizonyítják is rendre szorgosan. Jelen ismertetőnk tárgya egy szintén ebben a szellemben készült alkotás, a Wii U-exkluzív Splatoon. A szóban forgó, kicsit sem komoly játék engem valamiért az ugyancsak az élet könnyedebb oldalára hajazó, Xbox One kizárólagos Sunset Overdrive-ra emlékeztetett vidám színeivel és bohókás megoldásaival, még ha attól azért számos tekintetben el is tér. No, de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe...
A program egy alapvetően csapatalapú küzdelmekre építő, többszemélyes lövölde. Ez eddig semmi extrával nem kecsegtetne, ha nem lenne ebben a – valljuk be – meglehetősen túlzsúfolt stílusba tartozó játékban egy pár csavar. Kezdjük azzal, hogy nem éles lőfegyverekkel kell felvegyük a harcot ellenfeleinkkel, hanem tintapacákat köpködő, szóró és okádó cuccokkal. Mindenkinek megvan az adott pályához vagy pályaszakaszhoz tartozó aktuális színe, amellyel vagy be kell borítsa az adott aréna felületét, vagy pedig le kell lője az ellene érkezőket. Ezek a színek rendszeresen változnak, így nem biztos, hogy a következő helyszínen nem a piros lesz az új kék, és fordítva. Saját tintánkban gázolva semmi gondunk nincsen, ám ellenfelünké lelassít, és hosszú távon ki is csinál bennünket. Kicsi figuránk, akarom mondani inklingünk, akit természetesen mi szabhatunk személyre bármikor a nekünk tetsző pillanatban, egyetlen gombnyomással átváltozik egy tintahalszerű izévé. Ebben a formájában vidáman úszkál a magunk kis pacatengerében, abban haladva fel képes úszni a függőleges falakon is, szükség esetén elrejtőzik ellenfeleink elől, illetve számos rácson és egyéb akadályon tud átgázolni. Nem mellesleg közben újratölti festékespalackunkat is, és számos helyütt képes egy amolyan kilövőalkalmatosságba beleúszni, amely egy távolabbi platformra suhintja át. A játékmenet lényege ennek a kétféle formának a váltogatása, és a megfelelő módon és időben való használata. Hősünk fut, ugrik és tüzel, míg polipkánk úszkál, újratáraz, bujkál és eljuttat bennünket, ahová csak kell.
A játék elején egy gyorstalpaló oktató részben tanulhatjuk meg a fent vázolt metódusokat, amelynek végén eljutunk a központi helyszínül szolgáló Inkopolisba. A tintacsatározás rejtelmeibe éppen bevezetett újoncként itt kezdhetünk bele a különféle arénákban való, maximum négy-négyfős csapatokra építő küzdelmekbe. Ezek egyelőre viszonylag kis számban állnak rendelkezésre, amely a megjelenést követően rendszeresen bővülni fog, elsőként egy ingyenes DLC jóvoltából. A jelenlegi két játékmód közül az egyikben (Turf War) be kell színezzük az adott pálya zömét a magunk színére a győzelemhez, míg a másikban (Splat Zones) egyfajta „king of the hill” típusú ütközetre nyílik lehetőségünk, amikor meghatározott pontokat kell bizonyos ideig birtokolnunk. A pályák is egyelőre viszonylag kisebb számban állnak rendelkezésre, ami szintén változni fog a megjelenés után. Mindezeket az online küzdelmeket a lobbyban érhetjük el, amely a városka tornyában kapott helyet.
Ha elegendő játékos eléri a tizedik szintet, megnyílik a Ranked Battle részleg, ahol szintén négyfős csapatokban folyik a küzdelem a már bemutatott játékmódokban, azonban itt hasonló rangú játékosokat válogatnak egymás mellé (C--tól A+-ig összesen kilenc kategóriába rangsorol a program).
Eredményeinktől függően pénzt, és tapasztalati pontokat szerzünk, amely utóbbiak segítségével szintet léphetünk. Minél magasabb szinten állunk, annál több és jobb stukker érhető el számunkra a boltban, amelyeket a megszerzett pénzünkért vásárolhatunk meg. Összesen háromféle fegyverosztályt vihetünk magunkkal: elsődleges, másodlagos és egy csak meghatározott körülmények között alkalmazható speciális fegyvert. Az első kategória mindenféle festékkilövő kütyüt tartalmaz, a második inkább távolsági cuccokat foglal magában, míg a harmadik nagyobb erejű dolgokat, esetleg pajzsokat, amelyek azonban csak akkor és addig alkalmazhatók, amíg a pálya felületének egy meghatározott hányadát a mi színünk borítja. A fegyverek mellett egyre jobb öltözékekre is szert tehetünk, amelyek egyes tulajdonságainkat (sebesség, védelem stb.) befolyásolják. Az aktuális újdonságokról a főtér kivetítőjén időről időre feltűnő „breaking news” lányok értesítenek bennünket garantálva, hogy ne maradjunk le semmi jóról.
Az online többszemélyes őrület mellett lokálisan is van módunk egy az egy elleni harcokat vívni a Dojóban, és egy kampánymód is bekerült a repertoárba. Az előbbiben az nyer, aki több lufit pukkaszt ki, míg a sztori során megfékezhetjük a száz évvel ezelőtti háborúban már egyszer elkalapált oktáriánokat, akik ellopták az Inkopolis energiaellátásáért felelős elektromos halakat. Ehhez nem csupán lövöldöznünk kell, hanem különféle trükkös feladatokat is meg kell oldanunk, és némi platformrész meg gyűjtögetés is akad benne. A festék itt egyszersmind arra is szolgál, hogy utat mutasson nekünk, és megnyisson bizonyos átjárókat. Mindezek mellett a program támogat egy új Amiibo-figura kollekciót is, amelyek tagjai különféle egyedi kihívásokat, küldetéseket és cuccokat adnak a programhoz aktiválásuk után. Összefoglalva egy semmilyen tekintetben nem hétköznapi őrületet kapunk hamarosan kézhez a Nintendo boszorkánykonyhájáról, amely igen sokféle és változatos szórakozást kínál minden korosztálynak.
A kicsit dilis játékmenet mellett a program megvalósítása sem nevezhető szokványosnak. A képi világ nem számít kiemelkedően szépnek, sőt, gyakran a hajdani vektorgrafikás korokat idézi fel – például a festékbombák megjelenítése révén –, ugyanakkor valahogy mégis kellemes összképet nyújt. Azt is mondhatnám, hogy olyan „nintendós” minden. Ugyanez igaz a dünnyögő hangokat és hamisítatlan japán stílusú zenét tartalmazó hanganyagra is. A vezérlés nagyban épít a Wii U kontrollerének giroszkópjára, amit nekem személy szerint igencsak szoknom kellett eleinte. A bal oldali analóg karral megyünk, a jobb oldalival forgunk jobbra-balra, míg a giroszkóp segítségével célzunk az z tengely mentén. Közben a ZR-rel lövünk, míg a ZL-lel alakulunk át tintahallá. Az R gombbal használjuk a másodlagos fegyvereket, és közben a többinek is jut szerep. Azért írtam le mindezt ilyen körülményesen, hogy éreztessem, mennyire az maga a vezérlés is, legalábbis az első egy-két órában. Nem egyszerű például tintahalként lubickolva és elbújva az ellenfélhez közel kerülni, előugrani a pacatengerből inkling formában, és odadobni egy festékgránátot, amelyet az illető a pajzsával akar kivédeni, amihez elfordul, így mi hátba tudjuk lőni. Huh, ezt leírni sem volt egyszerű, nem, hogy betanulni.
A Nintendo két nap múlva megérkező legújabb őrülete, a Sunset Overdrive és a Battlefield szerelemgyerekének is tekinthető Splatoon biztosan nem kevés új színt hoz a videojátékok világába. Kellőképpen őrült, kellőképpen egyedi és kellőképpen addiktív ahhoz, hogy bárkinek nyugodt szívvel ajánlani tudjam. És ezt egy olyan ember írja, aki nem rajong kifejezetten ezért a stílusért! Sőt!