Elég vegyes érzésekkel ültem le megírni ezt a néhány sort. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek volt szerencséje gyerekként átélni a ’90-es éveket, amikor még a videojáték-fejlesztés legfontosabb szempontja nem a dollármilliók bekasszírozása volt, hanem a szórakoztatás. Akkoriban még nem volt divat remake-eket, rebootokat csinálni, hiszen a fejlesztők dugig voltak zseniális ötletekkel. Akkoriban még nem volt divat félkész játékokat kiadni, hogy majd borsos árú DLC-k és kiegészítők révén hosszú hónapokkal a megjelenés után váljanak csak teljes értékűvé. Nem, akkoriban még egészen más szelek fújtak. A fejlesztők a kreativitásukkal, a saját ötleteikkel próbáltak kitűnni a tömegből, ez pedig néha egészen elvetemült játékokat eredményezett. Jó példa erre a Postal, a Doom, na és persze a Carmageddon is. Mára mindegyik játék kapott folytatást, remake-et, vagy épp mindkettőt. Legutóbb épp a Carmageddon reinkarnálódott...
2011-es bejelentésekor még nagyon bizakodó voltam, hiszen ugyanazok álltak neki a Carmageddon: Reincarnation fejlesztésének, akik ’97-98-ban az eredeti első két részt készítették (a botrányos TDR2000-t egy másik stúdió követte el). Majd következett a gyűjtés a Kickstarteren, ahol a rajongók is biztosították a készítőket támogatásukról. És valahol ez az a pont, ahol kezdett alábbhagyni a lelkesedésem. Ugyanis ezután hiába érkeztek néha-néha új videók a játékról, sem azok, sem pedig a képek nem festettek túl jól, ráadásul évekkel a bejelentés után is egy legfeljebb pre-alfa állapotban leledző játékról tanúskodtak. Tavaly tavasszal aztán megérkezett a korai változat a Steamre, majd idén februárban elkészült a nyílt béta kiadás is. Ezek már nagyjából a végleges verzió színvonalát tükrözték, ami sajnos inkább kritika, mintsem dicséret.
A játék címéhez hűen gyakorlatilag az első rész feltámasztásáról van szó.
A Carmageddon: Reincarnation hű a címéhez, ugyanis gyakorlatilag az első rész feltámasztásáról van szó. Az egész játékról ordít, hogy a készítők a legelső sikert szeretnék meglovagolni, és lehetőleg megismételni. Éppen ezért a játék szinte minden elemében visszaköszönnek a régi emlékek, kivéve talán a menüt, mert az tökéletesen sótlan annak ellenére is, hogy a hangok egy részét is átvették a régi játékból. De már itt feltűnik az egész játékra egyébként is jellemző hanyagság. Az első Carmageddonok zseniális intrókkal rendelkeztek, itt ilyesmit ne is keressünk: semmilyen átvezető vagy hangulatkeltő videót nem kapunk. De legalább a legendás Fear Factory muzsika szól a háttérben... A menüben a szokásosnak mondható opciókat találjuk: a beállítások és a készítők stáblistáját, valamint az egész mókás oktató videókat rejtő „cuccok” menüpont mellett van karrier és szabadjáték mód, illetve többjátékos lehetőség. Ám ahhoz, hogy utóbbi kettőben érdemi tartalomhoz is hozzáférjünk, kénytelenek vagyunk átrágni magunkat a karriermódon, mivel ennek teljesítésével oldjuk fel a másik kettőben az újabb autókat, pályákat és játékmódokat.
A karriermód persze semmi meglepetést nem tartogat. Tizenhat eseményen kell helytállnunk, ezek három-négy futamból állnak (az utolsó esemény egyetlen megmérettetésből). Általában a futamok mind más játékmódot takarnak, de ezek is sűrűn ismétlődnek. Van hagyományos carmageddon verseny (ahol rajtunk áll, hogy a körök teljesítésével, az ellenfelek levadászásával, esetleg az összes gyalogos kivégzésével kívánunk a dobogó tetejére kerülni), gyalogoskergetés, pontszerző verseny és hasonlók. Bár az egyes játékmódokban más és más célt kell teljesíteni, a játékmenet mindig teljesen ugyanaz – bár ez nem baj, hiszen ez adja a Carmageddonok lényegét.
A járgányok között visszatérnek a nagy klasszikusok, de vannak ötletes új indulók is.
Csakhogy a Carmageddon: Reincarnation játékélménye a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb erős közepesnek mondható. Az autók irányítása nehézkes mind billentyűzettel, mind kontrollerrel. A kamera gyakran nincs a helyzet magaslatán, hiszen ha nem előre megyünk, akkor hajlamos összevissza pörögni a kocsi körül, mi pedig pont nem látunk semmit a környezetünkből. A járgányok viszont nagyon jól sikerültek, ez mindenképpen erőssége a játéknak. Egyrészt visszatérnek a nagy klasszikusok, de vannak új indulók is, amik szerencsére ugyanolyan ötletesek lettek, mint veterán társaik. Emellett a széria védjegyévé váló törésmodell is remekül működik most is: az autók darabjaikra hullnak az ütközések során, jó a horpadásmodell és az irányíthatóságra is hatással vannak a sérülések. Ezeket persze pontszámaink beáldozásával gyorsan meg is javíthatjuk, így lényegében halhatatlanok vagyunk. A pályákon mindenféle powerupokat tartalmazó hordók hevernek, amelyek vicces és hatékony extra képességekhez juttatnak minket.
De a legnagyobb élményt továbbra is a versenytársak kiiktatása, valamint a gyalogosok mészárlása nyújtja – e téren nincs változás az elődökhöz képest. Némi újdonságként kapunk autófejlesztési lehetőségeket, ám ezek nem sokat adnak a játékélményhez. Sajnos azt kell mondjam, hiába van meg darabra minden ahhoz, hogy jól szórakozhassunk, valahogy az egész mégsem áll össze.
Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a Carmageddon: Reincarnation egész egyszerűen csúnya. Míg az autókat sikerült egész ötletesen és szépen lemodellezni, addig minden más olyan, mintha 10 évvel ezelőtt készült volna. A gyalogosok rettentő ocsmányak, a környezet tökéletesen halott és fantáziátlan, a textúrák és effektek is több évvel ezelőtti szintet képviselnek. Mindehhez hosszú töltési idő és rossz optimalizálás is párosul, így a végeredmény nagyon messze van attól, amit ma egy játéktól elvárhatunk. Ha nem most, hanem 7-8 évvel ezelőtt jelent volna meg, akkor talán elégedettebben csettintettünk volna.
Sajnos a Carmageddon: Reincarnation messze nem az lett, amire én és vélhetően több millió más rajongó számított. Bár ezt már a korai változatok alapján is sejteni lehetett, akkor még picit reménykedtem, hogy majd a hangulat megmenti a játékot, és újra több órányi vicces ámokfutásban lesz részem. Ám nem így lett, mivel a fejlesztők egyszerűen képtelenek voltak egy mai szemmel elfogadható színvonalú játékot készíteni. Az rendben van, hogy nosztalgiázunk, hogy egy régen népszerű játék modern remake-jét készítjük el. De ahhoz nem árt, ha életet is adunk neki, mert ez így olyan, mint Frankenstein szörnye, mielőtt belecsapott a villám. Csak fekszik itt előttem, de tökéletesen mozdulatlan és érdektelen. Én persze még így is szívesen elnézegetem, de a fiatalabb generáció, akinek kimaradt anno az eredeti, képtelen lesz értékelni.
