A manchesteri illetőségű Lamplight Studios gárdája mindössze egy maroknyi fiatal végzős egyetemistából verbuválódott össze 2012-ben, akik inkább a saját vállalkozás tető alá hozása mellett döntöttek a másoknak végzett kulimunka helyett. Gyorsan össze is dobtak egy kezdetleges szösszenetet – jelen tesztalanyunk elődjét –, amely megnyerte a Dare to be Digital versenyt, és még az igen rangos BAFTA-díjra is jelöltek. Ez azonmód meghozta számukra az ismertség és elismertség mellett az anyagi támogatást is, így abból a bizonyos kezdeti próbálkozásból megszülethetett első játékuk, az A Pixel Story, amely 2015-ben jelent meg a Steam virtuális polcain. Most, jó két esztendővel később a program megkapta a maga konzolos átiratait is, így jómagam a tesztelés során a PlayStation 4-es port kihívásaival nézhettem immár szembe.
Aki nehezen viseli a sok-sok-sok próbálkozást és elbukást, az csak némi nyugtató bevétele után próbálkozzon a játékkal.
A történet szerint egy számítógépbe csöppen Pixel Petiként aposztrofálható főhősünk, akinek nem kisebb a feladata, minthogy eljusson a rendszer központjába, és megmentse a világot a gonosz operációs rendszer legyőzésével. Ehhez a klasszikus, kétdimenziós platformerek által évtizedekkel ezelőtt bevezetett eszköztár áll a játékosok rendelkezésére, vagyis fel-le-jobbra-balra haladva, minden veszélyt elkerülve gyűjthetünk be mindenfélét (aranyat, memóriadarabokat stb.), amelyek a továbbjutást jelentik számunkra. Ez így elsőre nem is nehéznek, sokkal inkább elcsépeltnek tűnik. Amikor azonban azt mondtam a bevezetőben, hogy „kihívás”, a közelében sem jártam az egyébként igen egyszerű, ám annál nagyszerűbb mechanizmusokkal operáló alkotás által elénk gördített akadályok nehézségi fokának. A programban alapból nincsen túl sok beállítási opció, amelyek közül a „difficulty” abszolút ki is maradt, így esélyünk sincs egy keveset könnyíteni a dolgunkon. Aki nehezen viseli a sok-sok-sok próbálkozást és elbukást, az csak némi nyugtató bevétele után próbálkozzon a játékkal, amely az első perctől kezdve minden lehetséges módon büntet. Egymástól különböző távolságra lévő, változó méretű platformok, tűzgolyók, savas tavak, minden felületből kiálló karók – és még sorolhatnám hosszasan. Minden mozdulatunkat a hajszálnál is pontosabban kell időzítenünk, különben biztosan elbukunk, és kezdhetjük – gyakran túlságosan is messziről – újra az egészet. A kihíváskamrák (challenge chambers) ezt az amúgy is hajhullasztó nehézséget egy nagyságrenddel még fokozzák, amire a játék fel is hívja a figyelmet.
A már említett, klasszikus platformmetódusok mellett az ügyességet és némi gondolkodást is igénylő rejtvények jelentik a játékmenet sava-borsát. Ez utóbbit remekül fejelték meg az angolszász srácok egy mágikus teleportáló-kalapnak nevezett holmival, ami a puzzle-elemeket és egyéb játékbeli lehetőségeinket alaposan megdobja. Ezt gyakorlatilag bárhol eldobhatjuk, és ahhoz egy gombnyomással visszatérhetünk. Ezzel az egyszerű módszerrel megnő ugrásunk távolsága, megmenekülhetünk a biztos haláltól, eljuthatunk egyébként elérhetetlen helyekre, sőt, akár – szinte – egyszerre lehetünk két helyen. Mindezek nélkül a játék abszolút teljesíthetetlen lenne. Utunkat rendszeresen keresztezik az MI által vezérelt karakterek, akiktől fontos információkat vagy feladatokat kaphatunk.
A program talán legerősebb eleme annak képi és zenei megvalósítása. Ezek valódi időutazáson viszik keresztül a játékosokat, a 8-bites korszaktól kezdve egészen a mai, modern éráig, mindezt oly módon, hogy a játék címében szereplő pixelezettség – a részletesség jelentős növekedése mellett – mindvégig megmarad. A korokon átívelő grafika soha nem vált át a mai, háromdimenziós formába, így a játék mindvégig síkbeli, logikai elemekkel teletűzdelt platformjáték marad. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a technika fejlődését demonstráló alkotás játékmechanizmusa nem követi le a látványvilág és egyéb megvalósításbeli aspektusok szintlépését, hanem mindvégig a megszokott mederben csörgedezik. A vezérlés hamar megszokható, de a kontroller analóg karjainak és egyéb gombjainak reakcióideje lehetne precízebb, főleg egy ilyen stílusú alkotás esetében.
Az A Pixel Story egy nosztalgiától túlfűtött, ám bitang nehézre sikerült játék. A Lamplight gárdája érezhetően mindent megtett azért, hogy az ember vért izzadjon kalandjai során, és ezen törekvés a kihíváskamrák már-már lehetetlen küldetéseiben teljesedik igazán ki. A remek, több évtized technikai fejlettségét reprezentáló képi világ, és a szintén jól megkomponált zene teszik igazán kellemessé ezt az alkotást, amelyet csak a legfanatikusabbak – és leghiggadtabbak – fognak igazán élvezni. De ők egy igazi gyöngyszemre lelhetnek benne.