A kanadai testvérpár (már megint a kanadaiak...), Chad és Jared Moldenhauer nem kapkodták el a dolgot, az biztos: a Cupheadet még 2010-ben kezdték el fejleszteni, de már 2000. óta megvolt a terv, hogy egyszer tető alá hozzák ezt a játékot. Annyi hosszú év után végre sikerült, és az eredmény ugyan magáért beszél, de azért megpróbálom én is megosztani a benyomásaimat és a szerény(telen) véleményem.
Az első benyomás, ami a játékost éri, az a fantasztikus grafika. Az 1930-as évek rajzfilmjeit felidéző stílus elképesztő hangulatot áraszt a képernyőről, ehhez pedig tökéletesen asszisztál az ugyanilyen stílusú jazz-zene és a hanghatások. Döbbenetes, hogy az összes karaktert, hátteret kézzel rajzolta és animálta Chad. Kit érdekelnek a technikai részletek: hogy Unity dolgozik a háttérben, hogy bár az animáció 24 képkocka/másodperc sebességgel megy, az akció maga 60-nal pörög? Mindez nem fontos, ez az igazi retro, nem a 8 és 16-bites pixelart. Ordít a Cupheadről, mennyi energiát, szakértelmet, szeretetet pakoltak az audiovizuális stílusának megalkotására – és ezt nagyon meghálálja a játék: az összes szereplőt zabálni lehetne, annyira aranyosak, jópofák, szórakoztatóak. Be is fejezem az erről a témáról való ömlengést, mert nektek lesz kellemetlen ennyi nyálat feltörölni a képernyő alól...
Ami pedig a játékmenetet illeti, nos... Pár perc után érezhető, hogy a Super Meat Boy volt az alapinspiráció. A műfaj tehát adott (2D-s platformer), a nehézségi szint tekintetében pedig sikerült úgy túllicitálni az ihlető alkotást, hogy közben nem lett lehetetlen – ami egy nagy csoda és nagy bravúr. A Cupheaddel játszani valami olyasmi érzés, mint amikor a kedvenc piálós helyeden találkozol egy gyönyörű és intelligens lánnyal, akivel átbeszélgetitek az estét, és közben nagyon jól érzitek magatokat. Aztán hazakíséred, ő felhív magához – fent meg kiderül, hogy egy domina a csaj, és mire észbe kapsz, már tűsarkúban tapos a nyelveden, miközben üvölt a Never Gonna Give You Up. És bár üvöltesz a fájdalomtól, de döbbenten realizálod, hogy ezt te élvezed (igen, még Rick Astley-t is). Iszonyatosan nehéz, pattanásig feszült idegekkel futsz neki az adott pályának újra és újra, pixelpontos ugribugri manővereket kell végrehajtanod, miközben idegbeteg Rambóként lövöldözöl – és hiába buktál el már 34-edszer, neki kell fuss 35-ödjére is. Azután jön az újabb pofon: 3 órát brunyáltál vért, ívben homorítva, de tulajdonképpen 2 perc volt csak teljesíteni az adott pályát.
A sztori szerint Cuphead és testvére, Mugman valahogy bekeverednek az ördög kaszinójába, ahol persze egy nyerő széria után végül csak veszítenek: a lelküket kellene odaadni a sátánnak. Ehhez persze nem sok kedvük van, így alkut ajánl Lucifer: hajtsák be a többi adósán a tartozásukat. Ebből következően gyakorlatilag bossfightok alkotják a játék gerincét – alap nehézségi szinten három fázisban kell répává aprítani ezeket a főellenfeleket, de gyáváknak és magamfajta firkászoknak van egy picit könnyebb, kétfázisos változat is (ahol ugyanúgy cincálja az idegeinket a játék, csak némi törődést érezhet az ezt a módot választó játékos – némi finom lenézéssel párosulva). Emellett akad pár run & gun rész is, ahol szintén kemény dolgunk lesz, de itt tudjuk összeszedni a pénzt Cuphead és Mugman fejlesztéséhez. Alapesetben a pirosgatyás Cupheaddel nyomulunk, de ha akad egy hasonlóan mazochista beállítottságú haverunk, akkor egy kanapén ketten is tolhatjuk.
Mit is mondhatnék még erről a mesterműről? Igaz, hogy bitang nehéz; igaz, hogy ritka idegesítő tud lenni – de ugyanakkor ezt az atmoszférát eddig nem igazán adta eddig semmi így vissza. Egyszerűen érződik a Cupheaden, mennyi odaadással készült, mennyire odafigyeltek a részletekre. Pont emiatt érdemli meg, hogy ott legyen mindenki gyűjteményében.
