Tavaly augusztusban jelentkeztem utoljára kedvenc Sötét Lovagunk legújabb kalandjával, ahol a Telltale játékáról írt cikket úgy zártam, hogy majd télen meglátjuk, hogyan keveredik ki Bruce Wayne a csávából. Kisebb késéssel ugyan, de csak befutott a Batman: The Enemy Within záróakkordja is, amelynek a legördülő stáblistáját nézve én is úgy éreztem magam, mint a főhős a második évadban végig: széthullva.
A történetről természetesen, mint minden Telltale játék esetén, nem szeretnék sokat írni, hiszen, ha már ez a játék legfontosabb alappillére, senkit se szeretnék megfosztani annak felfedezésétől. Szigorúan spoilermentesen csak annyit ízelítőnek, hogy Bruce Wayne kellemetlen helyzetben találja magát a Riddlerrel való találkozás után, aminek következtében beépített ügynök szerepkörbe kényszerül. A történet másik erős mozgatórugója, hogy (többek között) egy igen fontos személy jellemfejlődésének leszünk majd meghatározó formázója, amit az előző évaddal játszott játékosok talán már sejthetnek is.
Bruce Wayne-nek továbbra is ugyanannyi (ha nem több) szerep jut a játékidő alatt, mint Batmannek, viszont az első évad döntéseinek az áthozásával amilyen bizakodó voltam, annyira kellett szomorúan konstatálnom, hogy egy-két visszakacsintást leszámítva semmi jelentőségük nem volt. Ahogyan döntéseink súlyának (ezúttal) sem, hiszen mindig ugyanabba a pontba fogunk kilyukadni, csak az odavezető út lesz egy picit más. Szóval senki ne várjon The Witcher 2-féle „ha A-t választom, teljesen másik pályán kötök ki, mintha B-t választottam volna” megoldásokat. Továbbra is poénok ellövése nélkül: a befejezés is hagy némi kívánnivalót maga után, amire persze magyarázat lehet, ha már be van tervezve a harmadik szezon is, de ez még a jövő zenéje egyelőre.
A történet kielemzése után ugye általában a játékmenettel szoktam folytatni ismertetőimet, de a Batman: The Enemy Withinben még Telltale mércével mérve is kevés az interakció. Természetesen a feleletválasztás változatlan, ahogy a quick time eventek is, azonban például a nyomozós/felfedezős részek igencsak megritkultak, valamint ami megmaradt, az olyan szinten leegyszerűsödött, hogy lassan egy gyerekeknek szánt kifestőkönyv is bonyolultabb. De ha már itt tartunk, nem mehetek szótlanul amellett sem, hogy a QTE-k egy részét teljesen felesleges lenyomnunk a kontrolleren, mert az végrehajtódik magától is. Igaz, nem próbáltam végig az összes ilyen opciót, ennyi immerziótól azért nem akartam megfosztani magamat, de volt olyan, ahol én már nem csépeltem volna tovább az adott rosszfiút, Batman azért ennek ellenére még odasózott neki egy alaposat. Gondolom, mondanom sem kell, hogy egy olyan játékban, amely minden rész előtt kiírja, hogy a Te döntéseid hatással vannak a történetre, egy ilyen jelenet mennyire kidob az élményből. Ez teljesen szubjektív vélemény, de a Telltale-nek fel kell kötnie a gatyát, mert a konkurenciával a nyakában előbb vagy utóbb kifognak égni a játékosok ezektől a tessék-lássék megoldásoktól.
A félkész megoldások kapcsán pedig most gondolom, sokan a látványra is szigorú pillantásokat vetnek, hiszen bár pletykálnak róla, hogy meg fog történni, de egyelőre még mindig nem cseréltek le a készítők engine-t, amin a botoxolás ellenére is erősen látszik már az öregedés. Az élsimítás hiánya néhány helyen már-már tényleg bántja a szemet. Hogy azért valami jót is mondjak a látványról: a kamerabeállítások és a harckoreográfiák – a kicsit darabos animációk ellenére is – látványosak, és a PC-s verziónál (egy-két indokolatlan esetet leszámítva) egyszer sem zuhant le a képkockaszám. Az audiorészlegnél továbbra is jobb a helyzet, a rezidens zeneszerző Jared Emerson-Johnson még mindig jó választás, ha komponálásról van szó, és a szinkronszínészeknél továbbra sem aprózták el a felhozatalt a telltale-es srácok. Külön kiemelném Anthony Ingrubert, akinek bár hálás szerep jutott, így sem vette félvállról a feladatot, és abszolút brillírozott John Doe szerepében.
Most már láthatjátok, hogy miért érzem széthullva magam. Hiszen semennyivel sem rosszabb játék a Batman: The Enemy Within, mint elődje(i), csak olyan címek árnyékában, mint például a hamarosan érkező Detroit: Become Human, valahogy kevésnek érződik. A stílus kedvelői nyugodtan ugorjanak bele, mert pontosan ugyanazt kapják, amit eddig a fejlesztőktől megszokhattunk (annak minden előnyével és hátrányával), de én azért titokban reménykedem, hogy a The Wolf Among Us 2-nél már egy kicsivel ha nem is többet, de mást kapunk majd.
