Néha az ember a videojátékok műfaján belül is egy kissé könnyedebb szórakozásra vágyik. Legalábbis olyan téren, hogy ne nagyon kelljen közben gondolkozni. Ez kinek miben nyilvánul meg, van, akinek autóversenyzős játékok formájában, van akinek valami sportjátékban stb. Jómagam ilyen esetekben egy jó kis shoot’em-upot veszek elő. Mivel ez is valamelyest tág fogalom, a függőlegesen scrollozós repülős témát preferálom. Ellenben mostanában nem sok ilyen van, ami említésre méltó. A retrónak is megvan a maga helye, végül is egy elég klasszikus stílusról van szó – a legkorábbi ilyen játék, ami eszembe jut, az az 1942, kb. 30 évvel ezelőttről. De csak jobb, ha a klasszikus játékmenet modern köntösben van tálalva, mint jelen cikkünk alanya, az Aces of the Luftwaffe – Squadron is.
A játékot fejlesztő Handygames nevét lehet, hogy nem ismeritek sokan. Én magam még abból az időből emlékszem rá, amikor tableten is játszogattam: a csapat nagyon kellemes kinézetű, kézzel rajzolt stílusú játékokat fejlesztett, és alapvetően a Squadron is ilyen. A játék kinézetre hibátlan, az egységek, lövedékek jól látszanak, a kissé homályosabb, pasztellesebb háttértől jól elkülönülnek, kidolgozottságuk kifogástalan.
A játékmenetben megvan minden, amit elvárunk egy shoot’em-uptól: kisebb-nagyobb ellenfelek özöne jön szemből, oldalról, hátulról; lassan mozgó lövedékeket kerülgetünk; aprítjuk az ellent az alapfegyverzetünkkel, vagy a kissé táposabbakkal, amiket menet közben veszünk fel; csillagokat gyűjtünk, szinteket lépünk, és a pályák végén újabb képességeket veszünk. Én magam ennyivel meg is lennék elégedve. Sajnos (!) az Aces of the Luftwaffe – Squadron esetében azonban nem tudták megállni a fejlesztők, hogy valamit ne újítsanak. Először is: a játék négyfős couch-coop formában játszható. Félreértés ne essék, ez még magában jó, igény, az van rá, és ilyenből sincs sok. A probléma az, hogy ha viszont egyedül játszik az ember, akkor is játékban van a négy repcsi, igencsak korlátozott MI-vel. Olyannyira korlátozottal, hogy még csak nem is repülnek maguktól, hanem követnek minket gyémánt alakzatban, vagyis egy négyszer akkora formációval kellene a golyókat kerülgetni. (Megsúgom, hogy ne érjen senkit meglepetés: esélytelen sérülés nélkül játszani.)
A mesterséges „intelligencia” annyiban merül ki, hogy a speciális képességeket ellövik maguktól. Sokszor olyankor is, amikor nincs semmi értelme. Arra pedig nincs mód, hogy ezeket magam irányítsam, pedig rengeteg szabad gomb lenne még rá a kontrolleren. Ami pedig felfoghatatlan: nincs online multiplayer... És akkor még csak most jönnek a nagyobb problémák: a pilótáknak vannak ám még egyéb speciális „képességeik” is: az egyik például néha elalszik küldetés közben, a másik rosszul lesz és csak lassan tud olyankor manőverezni, a harmadiknak tériszonya van és néha kiáll pihengetni, a negyedik meg bekattan, elkezd esztelenül cikázni, néha letarolva közben az egész csapatot... A nehézségi szint nagyjából konzisztens, kellemes mértékű kihívást jelent, de a bossfightok – nem tudok rá jobb szót – gusztustalanok... Unalmasak, hosszúak, igazságtalanok.
Kicsit negatívabbra sikerült megint az ismertető, mint amit a játék összességében megérdemelne. Nagyon jó kis játék lehetne az Aces of the Luftwaffe – Squadron, de aktuális formájában nem tudom ajánlani. A hibái rendkívül idegesítők, viszont könnyen javíthatók lennének. Reméljük, erre a fejlesztők is rájönnek. Addig is nézzétek meg inkább mondjuk a Sky Force-ot!
