Amióta az Insomniac Games a 2016-os E3-on bejelentette legújabb játékát, csak vágjuk a centit. A stúdió korábban olyan játékokat tett el az asztalra, mint a Spyro széria, a Ratchet & Clank játékok vagy épp a Resistance sorozat. Voltak kevésbé felkapott alkotásaik is, de az biztos, hogy a soron következőről még nagyon sokáig fogunk beszélni. Ez a Spider-Man, amely hosszú idő után az első pókemberes játék lesz. Ennek egyik legjobb tulajdonsága, hogy a világon semmi köze nincs egyik mozihoz sem, de az ismert képregényekből is legfeljebb csak ötletet merített. A fejlesztők teljesen saját sztorit írtak falmászó hősünknek, amelyben persze az ismert arcok bukkannak fel.
A játék bejelentése után jó ideig nem lehetett hallani róla semmit, ám az utóbbi időben szerencsére beindult a marketinggépezet, és sorra jöttek az infók és a látványosabbnál látványosabb bemutatók. Ezek néha olyan dolgokat mutattak, amelyre sokan csak legyintettek, hogy „ez biztos csak előre megrendezett, a végeredmény köszönőviszonyban sem lesz ezzel”. Nos, a gamescom alatt a szoros menetrendből kipréseltem egy szabad félórát, és elbandukoltam a publikus arénák egyikébe, hogy kivárva a (szerencsére reggel még nem túl hosszú) soromat, saját szemmel bizonyosodhassak meg a játékról. Tényleg csak parasztvakítás volt a sok ígéret és látványos trailer, vagy valóban azt kapjuk, amire titkon minden pókemberrajongó sok-sok éve vár? Röviden: utóbbi.
Hosszabban pedig... a demo során nagyjából húsz percet volt szerencsém hálóhintázni és bunyózni. Ez idő alatt kaptam ízelítőt a rendkívül dinamikusnak ígért közlekedésből, a New York utcáin áramló tömegből, a pörgős akciójelenetekből, valamint az autós üldözésből és egy kis boss-fightból is. Menjünk sorban! Bizony, a hálóhintázás talán még egyetlen Spider-Man játékban sem volt ennyire dinamikus, könnyed, légies és végtelenül természetes. Az első perctől kezdve olyan érzésem volt, mintha ez lenne a világ legalapvetőbb közlekedési formája. Karakterünk ugyanis rendkívül könnyeden himbálózott egyik felhőkarcolótól a másikig, közben mindenféle nyakatekert pozitúrákat felvéve (amelyekre mi is hatással vagyunk). Sosem tapasztaltam, hogy kiesne a ritmusból, nem ütköztem falnak vele, hogy ott megakadt animációval remegjek a háló végén. Pókember mindig természetes módon alkalmazkodott a környezeti adottságokhoz, ha elállta valami az útját, akkor feltapadt a falra és azon mászott tovább. Talán egyedül a falon felfelé futást nem tudtam hová tenni, de ez már számos más Spider-Man játékban is jelen volt. Fura, de nem zavaró. Szóval a hálóhintázás tényleg csillagos ötösnek ígérkezik, bár arra nem volt alkalmam, hogy mondjuk a Central Parkban is kipróbáljam, ahol ugyebár nincsenek felhőkarcolók, amikre tapadni tudnék.
New York még sosem volt ennyire zsúfolt, a játék köröket ver a GTA V-re is e téren. Legalábbis nekem olyan érzésem volt, hogy tényleg egy élő, lélegző metropolisz utcái felett himbálózom. Gyalogosok siettek a dolgukra, autók araszoltak a dugóban, madarak repkedtek a házak közt. Persze, ha megálltam volna és elkezdtem volna nagyítóval vizsgálni egy-egy szereplő viselkedését, könnyen kiszúrhattam volna a programozási mintákat benne, de minek rontsam magamnak az illúziót?! Mert az összhatás a lényeg, és e tekintetben hibátlanul fest az egész. Itt térnék ki az autós üldözésre is, amely tényleg tökéletesen úgy néz ki, ahogy a videókban láthattuk. A gazfickók másokat félrelökve, köztük cikázva igyekeznek lerázni minket, közben némelyikük elenged egy-két kósza lövést is felénk. A környező emberek pedig sikoltozva menekülnek mindenfelé előlük. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint a kocsi tetejére pattanva egyenként kiszedegetni bentről a tévútra tévedt arcokat, majd egy tömegbalesetet megakadályozva elkapni a felborulni készülő autót.
Hasonlóan izgalmasak a bunyók is úgy általában, valamint a komolyabb ellenfelek ellen is. Az idő nagy részében kisebb-nagyobb csapatok ellen harcoltam, akik közt voltak lőfegyveres tagok is. Ha nem vagyunk elég szemfülesek a csendes becserkészéshez (mert a lopakodás is fontos része a játékmenetnek, egyike a választható megoldásoknak), akkor célszerű a nyíltsisakos bunyó elején a puskás, pisztolyos muksókat lecsapkodni. Utána pedig jöhet a többi, akiknek vajmi kevés esélye lesz egyáltalán eltalálni minket. A verekedés nagyon dinamikus, nagyon látványos és pörgős. Nem csak lepofozhatjuk az ellent, de „fellőhetjük” a magasba is, hogy a levegőben végezzünk velük (persze csak átvitt értelemben), illetve akár a környező bútorokat, tárgyakat is hozzájuk vághatjuk.
A főgonoszok közül a demóban Shockerrel kerültem szembe, akit épp egy bankrablás közepén látogattam meg. Mivel azonnal védőburkot vont maga köré, sima bunyóban nem volt esélyem legyőzni, előbb mindig valamilyen módszerrel le kellett vennem róla a burkot. Ilyenkor pedig egy-két ütés erejéig védtelen maradt. Vagyis a szokásos, több fázisú boss-fightok elé nézünk, amelyek ugyanakkor remekül festenek, nem volt unalmas többször is ugyanazt a mozdulatsort végigcsinálni. És nem utolsósorban nem volt olyan könnyű, mint az ember hinné.
A Spider-Man a gamescomos próbalehetőségeim közül az egyik legszórakoztatóbb volt. Nem csak azért, mert kisiskolás korom óta rajongója vagyok Peter Parker kalandjainak, hanem azért is, mert videojátékként is egy igazi gyöngyszemmel volt szerencsém játszani. Már csak az a piciny szelet, amit kipróbálhattam, tele volt tartalommal, így kíváncsian várom, hogy a szeptember elején érkező teljes játék vajon mennyi kalanddal kecsegtet. A grafika számomra hibátlan, a játékmenet sokrétű és változatos, a hangulat meg... nos, pókemberes. Várjuk sok szeretettel!
