2006. Olyan játékok jelentek meg, mint a The Elder Scrolls IV: Oblivion, a Company of Heroes vagy a Gears of War. És mellettük az akkor még újoncnak számító Avalanche Studios első játéka, a Just Cause. A folytatás a Just Cause 2 volt 2010-ben, olyan nagyok társaságában, mint a Mass Effect 2, a Red Dead Redemption, a Starcraft II: Wings of Liberty vagy a God of War III. A történet 2015-ben érett trilógiává, a Just Cause 3 mellett abban az évben olyan jelentéktelen kis semmiségek jelentek meg, mint a Grand Theft Auto V (PC-re), a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain, a The Witcher 3: Wild Hunt vagy a Bloodborne. És idén? Idén megérkezett többek közt az új God of War, a Spider-Man, a Red Dead Redemption 2, a Detroit: Become Human – és a Just Cause 4.

Hogy miért kezdtem a fenti felsorolásokkal jelen élménybeszámolómat? Mert a Just Cause 4 tipikus példája annak, milyen az, amikor egy sorozat egyszerűen nem tudja áttörni önnön határait. Mert a fent említett összes többi játék remek szórakozást nyújtott, de mellé más formában is képes volt emlékezetessé, akár korszakalkotóvá válni. De a Just Cause széria minden erénye ellenére sosem. Az első rész megannyi gyermekbetegségét még be lehetett tudni a stúdió tapasztalatlanságának. A második részre éveket kellett várni, de mire megérkezett, már olyan játékok indultak hasonló tartalommal (vagyis nyílt, eseményekkel teli világgal), amelyekkel képtelen volt versenyezni. Eltelt újabb öt esztendő, és a harmadik rész már sokkal jobb képet festett. Persze ez is nagyon messze volt a tökéletestől, de legalább technikailag sokat lépett előre. Pech, hogy addigra már minden nagy platformra elérhetővé vált a nyílt világú játékok új királya, a GTA V is. Idén télen érkezett meg a boltokba a Just Cause 4, amely sok nagy ígérettel csábítgatta magához a rajongókat. De vajon mennyit tud ezekből valóra váltani?

Nézzük először a sztorit! A főhős természetesen ki más lehetne, mint Rico Rodriguez. Félelmet (és fizikát) nem ismerő hősünk eddigi kalandjai során több ízben is összetűzésbe keveredett egy katonai szervezettel, a Black Handdel. Ők először az első epizódban bukkantak fel, majd a harmadikban tértek vissza, hogy most a negyedik felvonásban már tényleg igazi főszerepet töltsenek be. Élükön a minden egyéb felállásban egész bájosnak mondható Gabriela Morales áll, aki persze maga is egy még nagyobb úrnak dolgozik. A szervezet központja a fiktív dél-amerikai szigetország, Solís, Rico is ide érkezik meg a játék legelején. Persze a jelenléte hátterében sokkal több áll, mintsem végleg felszámolni a zsoldossereget, hiszen kiderült, hogy néhai apja kutatóként maga is a Black Handet szolgálta korábban. Más kérdés, hogy mennyire tette ezt önszántából... Ahogy aztán lenni szokott, Rico meglehetősen nagy felfordulást csinál maga körül, amivel egyrészt magára haragítja az egyébként sem a rajongótáborát gyarapító Black Handet, másrészt a maga oldalára állítja a szigeten élő, elnyomott lakosságot. Utóbbiak pedig vígan fognak fegyvert, hogy mindenben egy egyébként számukra tök vadidegen fickó félkatonai utasításait kövessék, és vakon rohanjanak a halálba szeretett szigetük felszabadításának reményében.

Röviden: a Just Cause 4 története pontosan ugyanolyan (jó vagy rossz, ez ízlés kérdése), mint az előző három epizódé. Picit nehéz eldönteni, hogy komolyan vegyük-e vagy sem – én inkább azt mondom, a játék épp annyira veszi komolyan saját magát, amennyire kell. De mi a helyzet a játékmenettel, amely arra hivatott, hogy a sztorit végig szórakoztató formában tálalja nekünk? Ennek alapjai tulajdonképpen tizenkét év után sem sokat változtak. Vagyis ezúttal is a legnagyobb fegyverünk maga a környezetünk, hiszen Rico olyan ámokfutásba képes kezdeni, amire napjaink szuperhősmozijai is csak elismerően bólogatnának. Rico ugyan állig fel vagy fegyverkezve mindenféle géppisztolyokkal, karabélyokkal, olykor különféle hordozható ágyúkkal vagy épp rakétavetőkkel, de ez csak a jéghegy csúcsa. Az igazi mókát az egyéb kiegészítői jelentik, vagyis a siklóruhája, az ejtőernyője, a csuklójára erősített kampója, valamint úgy általában a fizika törvényeire fittyet hányó bátorsága. Mit neki egy száguldó vonatot egy fémhuzallal megállítani? Kit izgat, ha épp egy helikopter gépágyúi lyuggatják szitává körülötte az aszfaltot, miközben ő épp egy gáztartályt repít feléjük egy rögtönzött katapulttal? Magasság? Ugyan már, amíg van bármikor kinyitható és becsukható siklóruha és ejtőernyő, addig nem létezik túl magas pont. Már csak azért sem, mert némi ügyeskedéssel (mi az a gravitáció?!) a földről szó szerint fel tudunk ejtőernyőzni egy hegy tetejére.

Szóval Rico most is olyan mutatványokra képes, amire senki más a világon, és ez továbbra is piszok szórakoztató tud lenni. Ráadásul minél kreatívabbak vagyunk, annál szórakoztatóbb az egész. A lehetőségeink tárháza már az előző rész(ek)ben is elég bőséges volt, de a készítőknek sikerült egy picike lapáttal rátennie erre. Hogy mást ne mondjak, fejleszthető kampónk immár akár tíz tárgyat is össze tud kötni, ezzel pedig nagyon jól el lehet kísérletezgetni. De mondok mást: az időjárás. Ez olyasmi, amire az Avalanche Studios nem győzte elégszer felhívni a figyelmet. És nem véletlen, hiszen tényleg elég jelentéktelennek érezhetnénk magunkat egy homok- vagy hóviharban, esetleg egy tornádó mellett, ha történetesen nem mi lennénk Rico Rodriguez. Márpedig mi vagyunk, így ahelyett, hogy biztonságos helyre menekülnénk az égszakadás elől, inkább belerongyolunk a vihar kellős közepébe, és meglovagoljuk a szeleket – és persze az általuk gerjesztett lehetőségeket. A szélsőséges időjárás valóban a segítségünkre tud lenni a harcban, ha megtanuljuk kihasználni.

Beszámolóm elején elég negatív hangot ütöttem meg, ehhez képest mostanáig csak a jó dolgokról meséltem. Jöjjön tehát a fekete leves! Hiába rejlik a Just Cause 4-ben sokkal több, mint az előző epizódokban összesen, ha a kivitelezés legfeljebb jóindulatú közepes. Az animációk, olykor a fizika, az interakciók, az irányítás (nem csak járművekben, hanem gyalogosan is) egyszerűen nem állnak össze. A mozgások sokszor nagyon darabosak, a célzás gyakran nagyon nehézkes. Az MI nagyjából pont azt csinálja, amit általában szidni szokás egy akciójátékban. A katonák ész nélkül rohangálnak össze-vissza, fedezékről még hírből sem hallottak. De az sem ritka, hogy megállnak a puszta kellős közepén, és épp csak nem integetnek nekünk, hogy „ide lőjél”. Azt, hogy ők is és mi is hajlamosak vagyunk láthatatlan akadályokban fennakadni, már meg sem említem. Bár ez a játék árkád jellegével megmagyarázható, azért én nehezen nyeltem le a fizika gyakran nyakatekert viselkedését. Főleg annak fényében, hogy ez lenne a játékmenet egyik sarokköve.

A grafika is elég felemás érzéseket hagyott bennem. Egyfelől az új grafikus motorban érezhető a potenciál. Hatalmas, tartalmas (de alapvetően nyugis) tereket képes korrekt gépigény mellett korrekt teljesítménnyel megjeleníteni. Ha megállunk egy hegytetőn és körülnézünk, a látvány is egész szerethető. Csakhogy a mérleg másik oldalán ott van a tucatnyi grafikai hiba. Először ezeket a nem frissített grafikus vezérlő számlájára írtam, de sajnos később sem javult a helyzet. Az egymásba csúszó tárgyakra lehet legyinteni, de például a karakterek hajának színváltásai már elég zavaróak tudnak lenni. Ráadásul zsúfoltabb jelenetek alatt bizony meg-megröccent az fps-szám is. Szóval van mit kalapálni a motoron, de értő kezekben nagyon látványos dolgokra lehet képes.

A Just Cause 4 számomra csalódás volt. Igaz, nagyjából azt az élményt kaptam tőle, amire előzetesen számítottam, de sajnos az egészet alaposan beárnyékolja a kiforratlanság. Ez nem is lenne baj, csakhogy ez már egy sorozat negyedik része. Ráadásul ezt a sorozatot az az Avalanche Studios jegyzi, akik menet közben egy remek Mad Maxet is letettek már az asztalra, plusz a Rage 2-n is dolgoznak. Így viszont már nehezebb szemet hunynom a hibák és az összecsapott részletek felett. Ezzel együtt az árkád pusztításra és a látványosan őrült akciókra fogékony játékosoknak érdemes lehet tenni egy próbát vele. Csak el kell fogadni, hogy olykor egy béta állapotot idéző játékkal lesz dolguk.