Az idei év elég erős volt Nintendo fronton, több óriási sikercím is napvilágot látott, amire egyrészt nagy szüksége is volt a Switchnek, másrészt a közönség is nagyon vágyott már. Hogy egy pár példát hozzak azok közül, amiket mi is teszteltünk: Octopath Traveler – nem várt siker lett; Let’s Go Pikachu/Eevee! – nincs Nintendo konzol Pokémon-játék nélkül, természetesen ez is igen fényes startot vett. És most itt van a Super Smash Bros. sorozat ötödik része, amely nagyobb, grandiózusabb, mint az elődei – ahogy az várható is volt, és ahogy azt a Nintendo által generált hype is sugallta. Hogy mennyire jól csinálták, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Nagy Pocsolya túloldalán 11 nap alatt 3 millió példányt értékesítettek belőle. Hogy némi kontextust is adjak hozzá: ugyanott eddig majdnem 9 millió Switch konzol talált gazdára (a Let’s Go...! tart kicsit több, mint 2 milliónál).
No de térjünk rá magára a játékra. Mivel egy csecsemőnek minden vicc új, így lássuk, mire fel ez a nagy hajcihő a játék körül. Nos, a tulajdonképpeni lényeg az, hogy kedvenc hősünkkel gyepáljuk a másikat. Eddig szokványos verekedős játéknak néz ki a dolog – az egyik csavar ott van, hogy itt nem feltétlen az győz, aki bucira veri a másikat. Nem. alapvetően itt arra megy ki a játék, hogy ellenfelünket kiüssük a küzdőtérről egy jól irányzott sallerrel – ehhez persze előtte nem árt puhítani egy kicsit, ennek mértékét jelzi alul a százalék. A pályák pedig sok esetben dinamikusan változnak: platformok tűnnek el vagy jelennek meg, erős szél támad, csúszós a padló... Plusz akadnak véletlenszerűen előbukkanó tárgyak is: ezek lehetnek fegyverek vagy pajzsok, esetleg pokélabdák, bennük egy Pokémonnal, illetve ilyen fura színes kupolaszerűségből (Assist Trophynak hívja a játék) kipattanva akár más harcosok is a segítségünkre lehetnek. Persze ezt még a különféle játékmódokkal tovább lehet variálni: csapatos bunyó, a pályák által adott nehezítések eltüntetése az Omega változatukban, bajnokság, horda mód (itt Mob Smashnek hívják), a klasszikus mód (ahol 6 ellenfél és egy bónusz pálya után jön a végső bossharc)... Van itt tennivaló bőven!
A másik csavar pedig az, hogy a több, mint 70 harcos mind (alapvetően) népszerű és jól ismert játékokból jöttek: Mario és barátai, Link, Zelda, Xenoblade Chronicles, Fire Emblem, Street Fighter, Castlevania – illetve olyan meglepetésekkel is találkozhatunk, mind például Sonic, Solid Snake vagy az edző a Wii Fitből, emellett pedig három eltérő harci stílusban verekedő saját Miit is harcra foghatunk. Impozáns felhozatal, ámde vannak fájó hiányosságok így is: Wario itt van, Waluigi viszont nincs; Sonic is eléggé magányos Tails, Amy és a többiek nélkül; a Final Fantasyt is csak Cloud képviseli; és még sorolhatnám. Persze értem én, hogy a licencelés iszonyat jogi hercehurcával jár, de Waluigi esetében nem hiszem, hogy ez a helyzet, márpedig őt követelik a rajongók a legjobban! Sovány vigasz, hogy Assist Trophyként van csupán jelen. Persze kezdetben alig pár figura áll a rendelkezésünkre, de ahogy egyre többet játszunk, úgy hívnak ki minket a még nem elérhető karakterek, akiket ha legyőzünk, bekerülnek repertoárunkba.
A sztorimódban kicsit másképp megy a dolog: ott Kirbyvel indulunk. Galeem, az elintézendő főgonosz ugyanis az összes harcost elkapta, és gonosszá változtatta – kis rózsaszín gombócunk is csak a Warp Starja segítségével tudott megmenekülni. A segítségünkkel elindul hát, hogy a barátait kiszabadítsa Galeem, no és a két kéz, Master Hand és Crazy Hand elnyomása alól. Apropó, ha már ezek szóba jöttek: azt tudtátok, hogy valójában miről szól a Super Smash Bros. sorozat? Mert hát alapesetben eléggé bizarr, hogy Peach hercegnő felpofozza Mariót – vagy nem, ha kicsit jobban belegondolunk? Mindegy, szóval erre a katyvaszra, amit ez a játék ad, nem nagyon volt hivatalos magyarázat egy pontig – hogy is lehetséges például az, hogy Samus és Solid Snake egyáltalán találkoznak. No és azok a nagy fehér kezek, mint bossok... A rajongók elkezdtek egy elméletet felállítani, amely szerint igazából ezek csupán játékok, és a két kéz tulajdonképpen egy gyereké, akinek kicsit megszaladt a fantáziája... És nem is olyan nagyon régen Satoru Iwata, a Nintendo vezérigazgatója ezt megerősítette.
Van ám egy harmadik csavar is, ami mindenkinek újdonság: ez pedig a spiritek megjelenése, ami jókora csavart jelent az eddigi játékmenetben – már ha az adott játékmód támogatja (a sztorimód pedig gyakorlatilag erre van kihegyezve). Arról van ugyanis szó, hogy harcosainkat egy fő-, valamint 1-3 segédszellemmel tudjuk a harci stílusunkhoz, illetve az éppen terítéken lévő ellenfélhez igazítani. A fő szellem az, ami a harci erőnket megadja, illetve ad egy specialitást is, ami kő-papír-olló mintájára erősebb egyvalaminél és gyengébb másvalaminél: itt a minta a grab-shield-attack hármas. Vannak semleges főszellemek is, ezek értelemszerűen nem adnak előnyt a másikkal szemben, de hátrányuk sincs. A segédszellemek pedig olyan apróságnak tűnő, ámde sok esetben hasznos bónuszt adhatnak, mint például egy kezdőfegyver vagy mondjuk immunitás az erős szélre. A főszellemeket tápolhatjuk is, méghozzá többféle módon: kajákkal vagy edzéssel (meg persze a csaták során is fejlődnek – még a vesztesek után is). Persze mi magunk is fejlődhetünk, egy skill tree-n tudunk válogatni a nekünk tetsző bónuszok közül – ezek minden már unlockolt karakterünkre egyformán érvényesek.
Bonyolultnak tűnik mindaz, amit fent írtam? Játék közben szerencsére adja magát minden, és egyszerűbb(nek tűnik). És valahol itt van a Super Smash Bros. Ultimate zsenialitása elrejtve: a kezdők is bátran belevethetik magukat – ha csak annyit csinálnak, hogy püfölik a másikat, már elég szórakoztató tud lenni. A figyelmesebbek pedig elkezdhetik bármikor keresni a fimoságokat, a nüanszokat, a részleteket – ehhez egy egész jó help is a rendelkezésre áll, no meg a hivatalos honlap is rengeteg információt ad (a rajongók és magazinok által készített segédletekről nem is beszélve).
Persze semmi sem tökéletes, így a Super Smash Bros. Ultimate sem – szerencsére sok panaszkodnivalóm nincs. A grafika ugyan nagyszerűen fest, és szerencsére stabil 60 fps-sel fut mind a kézben, mind dokkolva, de néha eléggé pixeles árnyékokat lehet látni (nem bunyó közben, hanem a végén, amikor pont megcsodálnánk daliás győztesünket). Emellett irgalmatlan grindfest az összes harcost és szellemet összeszedni. No meg ha tényleg el szeretnénk a játék minden csínját-bínját sajátítani, akkor az nem egyhamar fog menni – mondjuk ez nem feltétlen hátrány, de hogy nem egyhamar leszünk mesterei a cuccnak, az biztos. Az online játék az, ami szerintem a legtöbb törődést igényli majd patchek formájában, jelenleg ugyanis akadnak kisebb bajok vele. Amikor minden működik, akkor remek móka, de relatíve sokszor elég hosszú a matchmaking, illetve szaggatni is tud, ha épp olyanja van. Nem véletlen, hogy az online játékhoz erősen ajánlott a vezetékes csatlakozás az internetre – csak épp azt kiépíteni nem feltétlen tudja mindenki magának otthon. Helyben, egy képernyőn pedig akár nyolcan is csapathatjuk, ha van elég Joy-Con – egy fél már elég egy játékosnak. Itt jegyezném meg, hogy amúgy ajánlott egy rendes gamepaddel csapatni, mert érzésem szerint a Joy-Conok nem feltétlen erre a terhelésre lettek kitalálva... (Nekem egy 8bitdo adapter és a DualShock 4 gamepad már kiváló irányítást adott.)
A Nintendo utolsó 2018-as dobása tehát igen nagyot szólt – és megérdemel minden elismerést. Az eddigi legnagyobb Super Smash Bros. tényleg hozta, amit ígért (a játszható Waluigi kivételével), és ez nem kis teljesítmény (74 karakter, 100+ helyszín, 800+(!!!) zeneszám, rengeteg item, Pokémon, Assist Trophy). Persze lesz még munka vele bőven, elvégre 70+ játszható karaktert kibalanszírozni nem könnyű feladat, és hol vagyunk még a DLC-kkel várható harcosoktól... Kezdőknek és profiknak egyaránt ajánlható az új Smash – csak legyen időnk eleget játszani vele!
