A Daedalic Entertainment előszeretettel karol fel olyan indie stúdiókat, akik a mainstreamtől picit eltérő játékokat készítenek. Így tettek a Tessera Studios esetében is, akiknek legújabb játéka az ő gondozásukban jelent meg nemrégiben. Ez az Intruders: Hide and Seek, amelynek címéből már sejthető, hogy miről is fog szólni. Az előzetes részletek alapján az én érdeklődésemet is felkeltette, így tettem vele egy kísérletet.
Az Intruders történetének főhőse Ben, egy tinédzser srác, aki családjával épp az erdő közepén, a külvilágtól szinte teljesen elzárva fekvő nyaralójukba tart. A kissé lassú, vontatott felvezetőben megismerkedhetünk a családdal: Irene, hősünk beteg kishúga, valamint apuci és anyuci is jelen vannak. Apu valamilyen kutatóorvos, ő maga gondozza Irene-t is. A jelek szerint ráadásul elég fontos kutatásokat végezhet, de legalábbis elég jövedelmezőket, hiszen a család „nyaralóját” a középosztály bármely tagja azonnal elfogadná otthonának. Egy modern stílusban épült hodályról van szó, ahol csak az étkező akkora, mint másnak a teljes albérlete... Szóval Ben ide jár nyaralni a családdal, most is annak reményében érkeztek, hogy picit kiszakadhatnak a hétköznapi hajtásból.
Csakhogy a sors és három betörő másképp gondolja. Ben és a drága hugica épp bújócskát játszik, amikor felfedezik a ház alatt rejtőző pánikszobát. Innen irányítható az épület összes kamerája, a legtöbb ajtót is be lehet innen zárni, illetve ez az a helyiség, ahová ugyebár kívülről nem nagyon lehet betörni. Nos, a két gyermek épp itt tartózkodik, amikor is három rosszarcú gazfickó megjelenik a nyaralónál, majd néhány perccel később már túszul is ejtették a szülőket. Hogy nem véletlenül jöttek éppen ehhez a nyaralóhoz, az elég hamar világossá válik, hiszen pontosan tudják, hogy még két gyereknek is lennie kell valahol, ezért nyomban a keresésükre is indulnak. Hogy mi a motivációjuk, miért éppen minket szemeltek ki áldozatnak, illetve melyikük milyen hátsó szándékokat rejteget, azt a játék apránként adagolja nekünk. Eleinte elég annyi, hogy a csúnya gonosz felnőttek el akarnak minket kapni.
De mit tehet egy alig tizenhárom éves kissrác egy ilyen helyzetben? Nos, első körben a beteg hugicát helyezi biztonságba, vagyis otthagyja a pánikszobában, aki innentől egyfajta támogató szerepet is betölt majd (fogjuk fel úgy, hogy a gyerekek épp titkosügynököset játszanak, ahol Ben a kém, Irene pedig az őt messziről tanácsokkal segítő hacker...). Szóval Ben felvállalva a nagytesó szerepét, kimerészkedik a pánikszobából és megkezdi macska-egér játékát a három betörővel. Ez a játékmenet szempontjából azt jelenti, hogy megpróbáljuk valahogy kiszabadítani anyuékat úgy, hogy lehetőség szerint a három betörő ne kapjon el. Tulajdonképpen egy fogócska-bújócskáról van szó, ahol a legjobb barátunk a sötétség. Szerencsére éjszaka van, így viszonylag sok az árnyékos, sötét sarok a házban, amelyek elrejtenek minket a ránk vadászó felnőttek szeme elől. Persze mi magunk se látunk túl sokat, de szerencsére van nálunk egy varázslámpa. Na nem az, amelyikből a dzsinn jön elő, hanem az a fajta, amelyikben soha nem merül le az elem... Időnként szükség van a használatára, de jobb spórolni vele, hiszen a fénycsóva hűtlenül elárul minket a sötétben. Szerencsénkre a betörőknél is van zseblámpa, így mi is azonnal kiszúrhatjuk őket, ha a közelben motoszkálnak.
A játékmenet faék egyszerűségű, hiszen tulajdonképpen csak settenkednünk kell. Ha netán kiszúrnának minket, még mindig elszaladhatunk, és elbújhatunk egy szekrényben. Szóval a jó öreg Outlast vagy Alien: Isolation féle mókáról van szó, csak épp gyengébb kivitelben. A játék ugyanis az említett két társával ellentétben nem igazán képes minket végig tűzben tartani. Egyrészt azért, mert valójában a világon semmi tétje nincs annak, ha elkapnak: egyszerűen visszakerülünk egy pár perccel korábbi mentési pontra, és próbálkozhatunk újra. A másik hangulatgyilkos pont a színészi játék, illetve annak szinte teljes hiánya. A szereplők kimondottan unalmasak, és ezen az őket megszólaltató színészek se javítanak egy fikarcnyit se.
És sajnos a látványvilág sem tartozik a legszebbek közé, sőt. Vannak olyan játékok (például a Life is Strange), ahol a kissé rajzfilmszerű, baltával faragott megvalósítás hozzáadott értéknek számít. Itt sajnos épp az ellenkezője: a játék grafikája nagyon középszer. Most lehetne arra hivatkozni, hogy egy VR-játék (nem mondtam volna?) esetében ez nem akkora bűn, de az Intruders nem teljesen VR-játék, ugyanis a futtatásához nem feltétel a VR-headset, csupán ajánlás. Éppen ezért a PS Move kontrollereket sem támogatja, ez pedig egy picit kihagyott ziccernek tűnik. Cserébe az irányítást alapvetően leegyszerűsíti: az analóg karral könnyedén tudunk navigálni, guggolni, futni, interakcióba lépni a környezetünkkel.
Az Intruders: Hide and Seek számomra kicsit csalódás volt, mert a témából érzésem szerint sokkal többet is ki lehetett volna hozni. A kivitelezés azonban legfeljebb középszerűnek nevezhető. Jó pont viszont, hogy az árcédulán nem fogott annyira vastagon a toll, így lehet adni neki egy esélyt. És tipikusan olyan játékról van szó, amely néhány hónap múlva jó eséllyel pályázhat a PlayStation Plus ingyenes havi címei közé.
