Sekiro: Shadows Die Twice teszt – Újabb remekmű a Dark Souls fejlesztőitől

Az izzasztó nehézségű játékairól ismert japán FromSoftware újabb címmel jelentkezett. Hidetaka Miyazaki és csapata a Dark Souls trilógiája után azonban teljesen másba kezdett, és egy jóval akcióorientáltabb stílust kísérleteztek ki. A méltán nagy népszerűséget elért játékok után egy hasonlóan kiforrott és addiktív címet sikerült megalkotniuk, amely továbbra is magán viseli a stúdió markáns jegyeit.

A Sekiro: Shadows Die Twice a XVI. századi Japánban játszódik, a Sengoku periódusban, amely a hadakozó fejedelemségek kora volt. A feudális anarchiának mondható korszakban súlyos harcok zajlottak az országban a tartományok között. Mi egy sinobit, azaz nindzsát irányítunk, akinek a játék első percei után levágják a fél karját. Egy elhagyatott templomban ébredve egy rejtélyes alak műkarral helyettesítette hiányzó végtagunkat, és ezután kelünk útra, hogy hosszú kalandok során teljesítsük a misztikus elemeket is tartalmazó küldetésünket.

A Sekiro a stúdió korábbi játékaihoz hasonlóan egy kiváló, de hibáinkat azonnal és kíméletlenül megbüntető szisztémával működik. A harcok sokkal pörgősebbek, és agresszívebb hozzáállást követelnek meg, mint a Dark Soulsban. A Bloodborne már ebbe az irányba mutatott, itt azonban még jobban a támadás és a jó ütemben kivitelezett hárítások fogják meghatározni az összecsapásokat. Sok esetben nem is az ellenfél életereje lesz, amit elsődlegesen figyelni kell, hanem a tartása, egyensúlya, amit egy egyre telítődő csík reprezentál. Ha ez betelik, egyből halálos szúrással végezhetjük ki az egyszerűbb, egy életerőcsíkkal rendelkező ellenlábasunkat. A tartást pedig sikeres hárításokkal és jól kivitelezett szúrásokkal törhetjük meg, így a ritmusos pengecsörték adják a siker zálogát. Át kell állni a korábbi szokásokról, itt a vetődések és hátrálás sok esetben a halálos ítéletünket írják alá. A legtöbb esetben jó nindzsához híven a lopakodás és a hátba szúrás nagyban megkönnyíti a dolgunkat, így a jó helyzetfelismerés és a settenkedés szintén fontos a sikeres érvényesülésünk érdekében. Az ellenfelek érzékelése ugyan néhány esetben megbízhatatlan, és olyankor is meglátnak, amikor nem szabadna, alapvetően nagyon jól kidolgozott a lopakodás szisztémája.

A cím is utal rá, hogy hősünk bizony két élettel rendelkezik, azaz az első elhalálozás után még visszatérhetünk egyszer az élők sorába. Ez sok esetben nagyon hasznos lesz, azonban nem könnyíti meg túlságosan a játékot, hiszen a legtöbb ellenfél pár csapással vagy kombóval könnyedén átküld az örök vadászmezőkre. Különösen a keményebb ellenfelek és főellenfelek izzasztóak, a stúdió korábbi játékaihoz hasonlóan ezeknél általában csak sokadik próbálkozásra és hibátlan kivitelezéssel tudunk győzedelmeskedni. A halálnak ezúttal az a közvetlen konzekvenciája, hogy a következő képességpontig tartó tapasztalati pontunk és a magunknál tartott pénzkészlet fele elvész. Van ugyan 30% esély, hogy megússzuk a büntetést, azonban ez a folyamatos elhalálozásokkal egyre csökken. Ekkor a játék NPC-i elkapnak egy rejtélyes betegséget, amely a hozzájuk tartozó küldetések folyamatát is megakasztja (ez szerencsére egy ritka tárgy segítségével gyógyítható). Tehát szembe kell néznünk hibáink következményeivel, azonban ezek megengedőbbek, mint a súdió korábbi alkotásainak esetében.

A játék fejlődési szisztémája más alapokra helyeződött, ezúttal nem folyamatosan növekedő életerővel és állóképességgel erősödünk a játék végére félisteni magasságokba. Felszerelésünk is limitált, hűséges katanánk segítségével szecskázzuk a játék végéig az életünkre törőket, és a műkarunkra szerelhető kiegészítések fogják adni a változatosságot az arzenálunkba. A dobócsillagokon és a tűzfújáson át fejszével és egyéb hasznos kiegészítőkkel fogunk találkozni, amelyeknek felhasználási lehetősége limitált, így arra ösztönözve minket, hogy ne ész nélkül használjuk azokat, csak amikor éppen az adott szituáció megkívánja. Karakterünk gyűjtögethető tárgyak segítségével is erősödik, életerőcsíkunk és gyógyitalaink száma szépen növekszik, de soha sem érezzük magunkat sebezhetetlen félistennek. A tapasztalati pontokat pedig több képességfán elérhető képzettségekre fordíthatjuk, amelyek között passzív és aktív tulajdonságokat és támadási formákat is találunk. Nagy részük rendkívül hasznos, és erőteljesen meg fogja könnyíteni boldogulásunkat, de az alapvető harci mechanikák és villámgyors reflexeink adják a győzelem kulcsát.

A pályafelépítés a FromSoftware játékainál megszokottakhoz igazodva nagyon okosan megalkotott, változatos és több felé szétágazó. A műkarunkba épített csáklya segítségével egyszerűen közlekedhetünk a magaslati pontok között, valamint nagyokat is ugorhatunk, így karakterünk sokoldalú mozgékonysága sokkal szabadabb közlekedést biztosít, mint amivel a korábbi játékok hősei rendelkeztek. A mentési pontok ezúttal sűrűbbek, és a játék elejétől fogva lehet teleportálni közöttük. A kezdő játékosokat nagyban fogják segíteni a felbukkanó oktató-, információs ablakok, valamint sokkal egyszerűbben is értelmezhető a játék cselekménye, mint a korábban sokszor csak tárgyleírásokból kisilabizálható történetdarabkák. Tehát sokkal inkább felhasználóbarát lett a Sekiro, de emellett megőrizte a stúdióra jellemző markáns nehézséget. Amit még fontos megjegyezni, hogy szigorúan a remekül megalkotott egyjátékos élményre helyezték a hangsúlyt, tehát az eddig jellemző kooperatív megoldások és a játékosok egymás elleni összecsapásai ezúttal teljesen kimaradtak.

A Sekiro grafikája kiválóan, aprólékosan megalkotott, tökéletesen jeleníti meg a változatos, csodás színekben és hangulatokban pompázó japán természetet és épületeket. Az animációk és effektek szintén elsőrangúak, valamint a hangokra, neszekre, az autentikus japán nyelvű szinkronhangokra és a tökéletes atmoszférát megteremtő zenékre sem lehet panaszunk. A kameramozgás és az irányítási szisztéma szintén remekül megvalósítottak, tényleg csak magunkat okolhatjuk az esetleges kudarcainkért.

A Sekiro: Shadows Die Twice egy újabb tökéletesre csiszolt mestermű lett a FromSoftware műhelyéből. A stúdió egyszerűen nem tud hibázni, ezúttal rengeteg dolgot frissítettek, változtattak, és így is egy rendkívül addiktív, minden ízében kimunkált és nagy odafigyeléssel megalkotott művet hoztak létre. Aki a Dark Souls széria vagy a Bloodborne rajongója, azonnal szerezze be a Sekirót, aki pedig eddig elkerülte a stúdió játékait, és bírja a kihívásokat, annak is érdemes tennie vele egy próbát, mert alighanem az idei év egyik legjobb játéka született meg a képében.