A Bloodborne a PlayStation 4 egyik legjobban várt exkluzív játéka volt részemről, gyakorlatilag emiatt vásároltam meg a Sony új konzolját. A japán FromSoftware dark fantasy akció-RPG szériája, a Souls sorozat ugyanis az utóbbi évek legnagyobb kedvence lett nálam. A Demon’s Souls, a Dark Souls és a Dark Souls II mind kitűnő alkotások, melyek legfőbb jellemzői az idegőrlő nehézség és a titokzatos, sok izgalmat tartogató felfedezés élménye. A magával ragadó sorozat mögött álló agy, Hidetaka Miyazaki a Dark Souls első része után egy teljesen új környezetben játszódó szoftveren kezdett el dolgozni, míg a csapat másik fele a folytatáson munkálkodott. Ebből az új ideából született meg a Bloodborne, amelyben Miyazaki mester horrorisztikus, gótikus környezetbe ültette a Souls sorozat alapjait, és számos újítással reformálta meg a sokak által imádott játékmenetet.
A játék története a komor, gótikus hatásokkal megáldott Yharnam városában játszódik, amely a szóbeszéd szerint hatásos gyógymódok helyszíne. Sokan utaztak ide az évek alatt, hogy gyógyírt találjanak bajaikra. Az általunk irányított főhős is ezzel a céllal érkezik a városba, de ehelyett átváltozott, vérengző fenevadakat talál, akik a vérére szomjaznak. A játék története a Souls hagyományokhoz híven nincs a szánkba rágva, többnyire a tárgyak részletes leírásából és a burkoltan fogalmazó párbeszédekből következtethetünk Yharnam történelmére és a felszín alatt zajló dolgokra. Szerintem ez nem is baj, gyakorlatilag meg kell dolgoznunk azért, hogy részletesebben megismerhessük ezt a titokzatos, veszélyeket rejtő világot.
Az eddigi részekhez hasonló, bár nagyobb részletességgel testre szabható karaktergenerálás után máris szembesülhetünk pár újdonsággal, amelyek főként a harcot érintik. Miyazaki célja ezúttal a támadó harcmodor erősítése volt, itt bizony nincs lehetőségünk pajzs mögé bújva kivédeni a rémségek támadásait. Egyik kezünkben jellemzően egy átalakítható fegyver, a másikban pedig egy mordály foglal majd helyet. A sokkal agilisebb, gyorsabb mozgás és kitérés is az agresszívebb harcmodort ösztönzi, csakúgy, mint az újonnan bevezetett regain rendszer. Ennek az a lényege, hogy minket ért sebzés után életerőnk egy részét még visszaszerezhetjük gyors ellentámadásokkal. Ez érdekes helyzeteket teremt, hiszen meg kell fontolnunk, hogy visszább lépünk-e gyógyulni, vagy kockáztatunk, és gyors támadásba lendülünk. A lőfegyverek célja pedig elsősorban nem a direkt sebzés, hanem a pont megfelelő pillanatban elsütött ellentámadásból végrehajtható kritikus sebzésű támadás. A hátbatámadás is megmaradt a korábbi Souls részekből, viszont most sokkal nehezebb kivitelezni.
Az arcba mászó, testközeli harcot erősíti a mágia szinte teljes száműzése is, itt többnyire szúró- és vágófegyverekkel kell apró darabokra szecskázni a szörnyegeteket. Igazából én ezt nem bántam, mivel mindig közelharcos karakterekkel érvényesültem a Souls játékokban, így csak a mágus karakterekkel szimpatizálóknak lehet esetleg hiányérzete. Egyúttal a korábbinál kevesebb fegyvert és tárgyat fogunk találni, nem lehet kismillió különböző puskát, páncélt és egyéb felszereléseket aggatni karakterünkre.
Az egész játékra jellemző ez a letisztult, kissé egyszerűsödött játékmenet, amely azonban szerintem inkább előnyére vált, mint hátrányára. Valljuk be, a Souls játékokban is inkább a jól megszokott, teljesen felfejlesztett pár fegyverünket használtuk végig. A gyógyulás folyamata is más, az Estus üvegcse helyett itt vérrel teli fiolákkal tölthetjük vissza életerőnket. Ezek fogyóeszközök, így bizony a keményebb csaták után sokszor korábbi helyekre kell visszatérnünk, hogy az elesett ellenfelek után hagyott zsákmányból tudjuk pótolni a készleteket. Ez a dolog kissé meg tudja törni a játékmenetet, ha egy főellenfelet sokadszorra próbálunk meg sikertelenül legyőzni és a gyógyító üvegcsék pótlása miatt kell minduntalan visszatérnünk régebbi helyekre. Erre pedig elég nagy esély van, mivel a játék az elődeihez hasonlóan meglehetősen kemény nehézséggel állítja szembe a kalandorokat. Én már megedződtem a Souls széria korábbi részein, de ettől függetlenül itt is eléggé megszenvedtem pár húzósabb résszel. Persze ez hozzátartozik a játék alapvető jellemzőihez, az esszenciáját adja az izgalmas játékmenetnek. Folyamatos feszültséget érzünk, ahogy egyre távolodunk a ritka mentési pontokat jelentő lámpásoktól, és a főellenfelekhez érve már a torkunkban dobog a szívünk, ugyanis tudjuk, hogy elég egy komolyabb hiba, és halálunkat követően küzdhetjük magunkat vissza az újra feltámadó ellenfelek tengerén átgázolva. Persze vannak közben megnyitható útvonalrövidítések, amelyeknek hála hamarabb visszatalálhatunk a komolyabb megmérettetések helyszínére. Egyébként érdemes alaposan körülnézni, mert rejtett helyekre és nagyon hasznos tárgyakra is bukkanhatunk kalandozásaink során.
A mesterien felépített, addiktív játékmenet tehát megmaradt a korábbi címekből, ahogy természetesen most is van egy központi helyszín, ahová visszatérhetünk karakterünket és fegyvereinket fejleszteni, felszereléseket vásárolni. A Hunter’s Dream nevű álombeli helyen nyugodtan bóklászhatunk, itt nem zargatnak a rémségek. A korábban már említett egyszerűsödés megtapasztalható a felszerelés fejlesztésében is, mivel a ruházatunkat nem tudjuk tápolni, csak fegyvereinket tudjuk erősebbé tenni. Annyi újítás van, hogy ezúttal különböző bónuszokat adó drágaköveket is pakolhatunk multifunkciós gyilkolóeszközeinkbe. A karakterfejlesztés is a megszokottak szerint történik, csak itt lelkek helyett vért gyűjtünk, amelyet halálunkkor ugyanúgy elveszítünk. Tehát ezúttal is jelen van a rizikó, ha túl sokat tartunk magunknál, mivel könnyen elbukhatjuk. Érdekesség, hogy bizonyos esetekben nem a halálunk helyén fogunk találni egy vértócsát összegyűjtött tapasztalati pontjainkkal, hanem egy közeli, világító szemű ellenfél birtokolja azt, és csak a meggyilkolásával tudjuk újra megszerezni. Egyébként halálunknak ezúttal nincs ennél komolyabb vonzata, tehát nem csökken a maximális életerőnk minden egyes elhalálozással, mint a Dark Souls II-ben.
Nem szóltam még a multiplayerről, amelyet itt kis harangok megszólaltatásával érhetünk el. A kooperatív játékhoz és a többi játékos vérengző lemészárlásához a harangok mellett egyaránt szükségünk van az úgynevezett insight pontokra, amelyeket a történetben való haladással és bizonyos tárgyak felhasználásával kapunk. Ezekkel egyébként vásárolhatunk is speciális felszereléseket a Hunter’s Dream központi területén. Kockázat természetesen a kooperatív játékban is van, mivel ha az erre szolgáló kis harangot megkongatjuk, azzal kitesszük magunkat a támadó játékosoknak is.
A végig fordulatos, lenyűgözően rémisztő és groteszk helyszínekkel, szörnyetegekkel tarkított játék végigjátszása simán kiteszi a 40-60 órát. Ez lehet, hogy egy kicsit kevesebb, mint a Souls szériában tapasztalt robusztus játékidő, de újdonságként még itt vannak a chalice dungeonök, amelyek véletlenszerűen generált, halálos csapdákkal, rémségekkel és speciális főellenfelekkel tarkított kazamaták. Igaz ugyan, hogy érezhetően panelekből épülnek fel, de ezekkel is jól el lehet szórakozni egy darabig. Valamint van multiplayer aspektusuk is, ugyanis játékostársainkkal is megoszthatjuk az általunk generált halálos dungeonöket, így gyakorlatilag végtelen számú labirintusban bolyonghatunk. Ezek mellett pedig természetesen most is ott van a New Game+, amelyben a történet befejezése után egy sokkal keményebb nehézségi fokozatba kapcsolva játszhatjuk újra a kalandot az eddig megszerzett felszereléseinket és fejlettségi szintünket megtartva.
Eddig nem említettem meg a Bloodborne grafikáját, amely az újgenerációs hardvernek megfelelően rémálomba illően szépre sikeredett. Elborult részletességgel lettek megalkotva az ocsmány szörnyetegek, az óriási főellenfelek, valamint a horrorisztikus és egyben méltóságteljes gótikus utcaképek. Az effektek és az animációk elsőrangúak, megkapó részletességgel lett ábrázolva a húsba vágó fegyver nyomán patakzó vérpermet, amely vastagon beborítja karakterünk sötét ruházatát. Ezúttal tehát nem panaszkodhatunk a kiváló grafikai megvalósításra, mint azt sokan tették a Dark Souls II előző generációs látványvilágának kapcsán. Az irányítás nem igazán változott a korábbiakhoz képest, ezúttal is tökéletesen kézre áll karakterünk terelgetése. A hangok is hozzák a kiváló színvonalat, a szimfonikus zenekarral felvett zenék pedig tökéletesen festik alá a főellenfelek elleni harc drámai hangulatát.
Komolyabb hibát nem is tudok felróni a játéknak, mint a hosszú töltési időket és a néha tapasztalt frame rate problémákat. Simán várakozunk 40 másodpercet a betöltésnél, amely a gyakori elhalálozásoknál komoly többlet frusztrációt okozhat. A fejlesztők már megígérték, hogy egy patch-ben ezt a problémát igyekeznek orvosolni, de addig sajnos ki kell várnunk a hosszas betöltést.
A Bloodborne eleget tett a felfokozott rajongói elvárásoknak, sőt bizonyos tekintetben túl is teljesítette azokat. A fejlesztőknek úgy sikerült megreformálnia a lenyűgöző Souls sorozatot, hogy annak alapvető értékei megmaradtak, mégis az újdonság meggyőző erejével hatnak a friss ötletek. Miyazaki mester vezetésével a FromSoftware megalkotta a PlayStation 4 eddigi legjobb exkluzív címét, amelyet évek múlva is emlegetni fogunk. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy nem mindenkinek való ez a gyötrő kihívásokkal kecsegtető horrorisztikus kaland, de aki vevő az ilyesmikre, annak kötelező kipróbálnia. Az olyan Souls-fanatikus rajongóknak, mint én, pedig egy minden mást elhomályosító, felejthetetlenül zseniális játékélményt ad a Bloodborne.
