Hogy mi volt az első érzésem, amikor futottam egy kört a The Blackout Clubbal? Mintha a Scooby Doo rajzfilmeket keverték volna a Hello Neighbor és az Obscure játékokkal. De ne szaladjunk ennyire előre!
A The Blackout Club a Question stúdió új alkotása, amelynek korai változata tavaly ősszel debütált a Steamen. A játék már ebben a félkész állapotában is könnyedén meggyőzte a játékosokat, legalábbis a 90% közeli tetszési index elég sokatmondó. A stúdió az elmúlt háromnegyed évben is keményen dolgozott, munkájuk gyümölcse pedig lassan beérett. Olyannyira, hogy a korai változatot most, július végén le is váltotta a teljes kiadás. Ebből az alkalomból pedig néhány barátommal én is tettem vele pár próbakört.
És akkor, mi is volt az első érzésem, amikor futottam egy kört a The Blackout Clubbal? Mintha a Scooby Doo rajzfilmeket keverték volna a Hello Neighbor és az Obscure játékokkal. A játék ugyanis mindezek jellegzetes vonásait magán hordozza. Persze beszélő paragép kutya nincs benne, ahogy nem fogunk álszellemeket és szörnyeket sem leleplezni benne. És még aláröhögés sincs, mivel a The Blackout Club a legkevésbé sem akar komédia lenni. A Scooby Doo feelinget inkább a nyomozó gyerekek miatt lehetett felfedezni benne. Ugyanígy az egykor két epizódot megért, majd érdemtelenül elfelejtett Obscure játékok is valami hasonló élményt kínáltak, csak ott már nagyobb hangsúlyt kaptak a horrorelemek. És persze a Hello Neighbor, ahol egy pszichopata szomszéd után kémkedhettünk, aki elől elfutni nem, csak elbújni lehetett.
Kisebb-nagyobb mértékben e játékok és rajzfilmek hangulata visszaköszön a The Blackout Clubban is, legalábbis nekem visszaköszönt. Még akkor is, ha valójában a világon semmi közé nincs egyikhez sem, és még csak hasonlítani sem szeretne egyikre sem.
A The Blackout Club története egy fiktív városkában, Redacre-ben játszódik. Látszólag egy tipikus, békés kisvárosról van szó, a jellegzetes, kerítés nélküli családi házakkal, házanként pedig két gyerekkel és négy kerékkel. Csakhogy Redacre valójában cseppet sem békés hely, csak épp ezt nem veszi észre senki. Kivéve a gyerekeket. A városban élő tinik ugyanis egyre többen és egyre gyakrabban ébrednek fel az éjszaka közepén egy olyan helyen, ahova fogalmuk sincs, hogyan kerültek oda. Ráadásul egyre többen tűnnek el nyomtalanul. Mi ott vesszük fel a fonalat, amikor az egyik lány nyomozásba kezd egy éjszaka, és mindezt telefonján rögzíti is. Végül ő is eltűnik, ezzel pedig véget is ér a prológus, mi pedig a lány barátait alakítva egy főhadiszállásnak berendezett régi vasútkocsiban találjuk magunkat. Mi vagyunk a Blackout klub, akik felesküdtek, hogy kiderítik, mi történik a városban, és felkutatják barátaikat.
A The Blackout Club egy belső nézetes horror akció-kalandjáték, amelyben tehát egy csapat kölyök a főszereplő. Az egészet a kooperatív módra találták ki, ezért egyedül messze nem nyújtja azt az élményt, mint amit néhány barátunk oldalán. A játékmenet néhány érdekes ötletre épít, de az alapok a tipikus lopakodós-osonós horrorjátékokból merítenek. Vagyis az ellenséget legyőzni nem tudjuk, csak elkerülni, esetleg szükség esetén egy rövid időre elkábítani. És ki ez az ellenség? Hát a felnőttek. A sztori szerint ugyanis éjszakánként a város minden felnőtt lakója alvajáróvá válik, és egy titokzatos jelenés parancsainak engedelmeskedik. Az alvajáró felnőttek amolyan katonákként vagy dolgozókként ténykednek egy nagyobb szervezetben, amely a város alatt egy fura bányaszerűségben rejtőzik. Nekünk pedig ez után kell nyomoznunk, eleinte a gyerekek eltűnéseinek nyomai után kutakodva.
Egy-egy ilyen nyomozóküldetésünk előtt a csapat tagjai bizonyos szerepkört vállalhatnak magukra, ez tulajdonképpen az egyedi képességeiket takarja. Van például, aki telefonjával képes elterelni a felnőttek figyelmét. Mindenki magával vihet bizonyos eszközöket is, de a házakban is felszedegethetünk holmikat, így altatófecskendőt, zártörő pöcköket és hasonlókat. Mivel mégiscsak a saját szüleink és a szomszéd bácsi elől kell bujkálnunk, így adja magát, hogy megölni nem tudjuk őket, így jobb csendben elosonni előlük. Ha viszont lebukunk és elkapnak, egy társunk az ellen hátára ugorhat, és segíthet leteperni, ezzel pedig egy rövid időre ártalmatlanná tenni, amíg kereket oldunk.
Csakhogy – mint említettem – a várost egy titokzatos jelenés kísérti, amely az összes felnőttet az irányítása alatt tartja. Ezt a lényt nem lehet szabad szemmel látni, csak ha behunyjuk a szemünket. Erre külön gomb van, ilyenkor viszont nemcsak a szörny egyébként elég hátborzongató körvonalait vehetjük észre akár elég messziről is, de ez szolgál egyfajta itinerként is a küldetéseink során. A célhoz vezető utat például lábnyomok jelölik, amelyeket tehát csak csukott szemmel lehet látni.
A The Blackout Club hangulata kimondottan egyedi, és (ha valaki fogékony rá) kellően erős, hogy el is vigye a hátán a játékot. És erre szükség is van, ugyanis technikailag már messze van a tökéletestől. A látványvilág a fent már említett Hello Neighbor kissé rajzfilmes, elnagyolt karaktereit nyújtja, ezzel semmi baj nincsen. A pályatervezéssel viszont annál több, környezetünk ugyanis bántóan szegényes mind szabadtéren, mind az épületekben vagy a föld alatt. Ugyanígy furán működik a karakterszerkesztő is, amely meglehetősen szűkös lehetőségeket kínál, és gyakran azok sem jelennek meg úgy, ahogy kellene nekik. Ezek persze javítható hibák. Szintén bajos lehet sokak számára, hogy igazából amolyan se füle se farka az egész játék. Prológus ide, háttértörténet-leírás oda, nem nagyon lehet érteni, hogy mikor miért és hova megyünk, illetve miért épp oda. A küldetések során teljesítendő feladatok sem túl egyértelműek mindig.
De mindezen hibák és hiányosságok ellenére a The Blackout Club egy szerethető játék. Pontosabban egy szerethető indie játék, mert ezt a jellegét egyetlen árva pillanatra sem fogja levetkőzni. De mi szeretjük az indie játékokat, főleg azokat, amelyeken valóban érződik, hogy a fejlesztőknek volt saját ötlete. És itt pontosan ez a helyzet. Egy messze nem tökéletes játékról beszélünk, ám a hangulatot – ami egyike a legfontosabb alappilléreknek – telibe találták a készítők. Itt nem a hordák elleni lövöldözésen, sem pedig a sarkon a nyakunkba ugró szörnyeken van a hangsúly. Hanem azon az érzésen, hogy egy teljesen hétköznapi tinédzserként az éjszaka közepén osonunk előre a szomszéd kertje alatt, hogy kiderítsük, a felnőttek mitől válnak minden éjjel félzombivá. Csak magunkra számíthatunk, és bizony teljes mértékben halandók, esendők vagyunk. Ha tehát nem vagyunk kellően óvatosak, akkor hamar mi is felkerülhetünk az eltűnt gyermekek listájára... amit csak a többi gyerek tart nyilván a városban...
