Dino májusban írt ismertetőt a Lab42 „úri sport” programjáról, a Snooker 19-ről annak „nagygépes” megjelenése kapcsán, így jómagam csak a nemrégiben piacra dobott Switch port sajátosságaira térnék ki. Az alapvetően nem is rossz játék hiánypótló alkotásként érkezett meg a Nintendo hibrid masinájára (hiszen egy kezemen meg tudom számolni a platformra elérhető biliárdjátékokat), így jelen értekezésemben leginkább a port minőségét igyekszem kielemezni.
Azzal mindenki tisztában van, hogy a Switch elmarad teljesítményben a nagygépes testvéreitől – és nincs is ezzel semmi baj, elvégre kézikonzolként is helyt kell állnia. Ez persze azzal is jár, hogy sokszor elég erős kompromisszumokat kell kötni a látvány terén, ami elsülhet jól is (mondjuk a Doom reboot esetén ez történt), és elsülhet botrányosan is (úgy hallottam, a WWE 2K18 erre remek példa). Vajon ezek fényében mi lehet a helyzet egy snookerszimulátorral?
Snooker 19 teszt – Győzz Te is Judd Trumppal!
Hosszú évek után érkezett újra hivatalos licenccel rendelkező snookerjáték.
Nos, habár ez alapvetően és elvileg nem egy nagy hardverigényű program, a látványvilág bizony jelentős butításra került. Handheld módban elsősorban a játékosok árnyékainak a hiánya tűnik fel, tévére kötve viszont rettenetesen recés, cakkos is lesz minden. Nem igazán értem, mi indokolja ezt, hiszen alapvetően nem egy többszázzal száguldó autókat vagy teli stadionokat megjelenítő alkotásról beszélünk, hanem néhány golyóról, és két emberről, akik ezeket lökdösik egy asztalon. Ezek után jogos a kérdés, hogy mi lehet az, ami miatt ennyire le kellett butítani a grafikai minőséget? Ráadásul dokkolva is képes kicsit beszaggatni a program... Nem tudom, hogy a Lab42 mennyire jártas a Switchre történő átportolásban vagy fejlesztésben, de lehet, nem ártana konzultálniuk a Panic Buttonnel vagy a Saber Interactive-val, hogy tényleg a maximumot tudják ezután kihozni a kis masinából, mert a grafika minősége messze nem indokolja a teszt során tapasztalt kompromisszumokat.
Az irányítással se vagyok teljesen kibékülve, aminek szubjektív és objektív okai is vannak. Kezdjük az előbbivel: mivel a kezeim viszonylag nagyok, a Joy-Conok nem a legkényelmesebb irányítóeszközök a számomra – célzáskor pedig muszáj nagyon finoman, precízen mozgatni a bal kart, ami így nekem elég nehéz. Ezért használok rendszerint Pro Controllert, amellyel ez már nem akkora gond – viszont még mindig ott van az objektívnek tekinthető bajom: miért csak sima gamepades, kontrolleres irányítás van? Pont a Switchnél lenne adott mind az érintőképernyős, mind a mozgásérzékelős, giroszkópos irányítás integrálása, főleg egy ilyen jellegű játékba. Nem is értem, miért nem sikerült a Switch különlegességeit kihasználni, ami pedig adta volna magát?
Minden morgásomtól függetlenül, ahogy azt Dino is megírta, tényleg nem rossz játék a Snooker 19, Switchen sem az, de a grafikai leegyszerűsítése és egyéb tökéletlenségei mellett szerintem óriási ziccert hagytak ki a fejlesztők azzal, hogy a Switch sajátosságait nem használták ki, amellyel simán kompenzálni tudták volna ezeket. Így azonban, zárszó gyanánt, annyit tudok mondani, hogy ez a játék arra alkalmas leginkább, hogy ha épp a zsebpénz végén jár valaki a hó végén, nem muszáj lemondania a haverokkal való snookerezésről – csak épp nem a biliárdszalonban teheti ezt meg, hanem mondjuk suli után a parkban, otthon vagy bárhol. No meg, ahogy a cikk elején is említettem: nagyon szűkös a választék ilyen jellegű alkotásokból, így alapvetően jókor jött el a Lab42 gyermeke a „pirosak” konzoljára is.
