Annyi Call of Duty cikk és hír került ki a kezeim közül az elmúlt évek során, hogy már nehéz visszaemlékezni, hogy mikor mire is hegyeztem ki a mondandómat. Persze, most nekiülhetnék visszaolvasgatni régebbi irományaimat, de inkább továbbpötyögöm a legújabbat, az úgyis jobban érdekel mindenkit, nem igaz? ;-) Szóval biztos szóba került már korábban is, de azért röviden még egyszer. Annak idején az Activision megirigyelte az EA-t, amiért az olyan szép sikereket ért el a Medal of Honorrel. Ekkoriban még a 2000-es évek elejét tapostuk, és minden csapból a második világháború folyt. Így a Call of Duty első három (kettő PC-re, egy csak konzolokra) epizódja is ezt a témát boncolgatta. Ahogy azonban teltek az évek, egyre inkább érett a lépés, hogy elszakítsák a sorozatot a második világháborútól. Úgyis kezdett már unalmassá válni. És eddigre a világ is felocsúdott már a szeptember 11-i eseményekből. Így az egész szériát megálmodó (majd az óta is lényegében más stúdiókkal azon osztozó) Infinity Ward csapata a negyedik résszel alaposan felrázta az addigra kicsit leült sorozatot. Ekkor köszöntött be az egész videojáték-ipart, de legalábbis az FPS-ek műfaját megreformáló modern hadviselés kora. Ez is kapott három epizódot, közben tehettünk egy kitérőt vissza a második világháborúba, majd a hidegháborúba is. Majd jött a sokak szerint totál felesleges sci-fi korszak, olyan epizódokkal, mint az Advanced Warfare vagy az Infinite Warfare. Lassan elérkezünk napjainkhoz, az út utolsó szakaszában visszatértünk a gyökerekhez a WWII epizóddal, majd jött a halovány reformkísérlet a Treyarch csapatától a tavaly Black Ops 4-gyel. És most itt ülök, és e sorokat pötyögöm miről is? Ja, igen. Arról, hogy az Infinity Ward harmadszor is megcsinálta!
Ami ugyanis nem sikerült tavaly a Treyarchnak, az most totál bejött az Infinity Wardnak. Vagyis a Call of Duty széria újbóli felrázása. Először is: visszatért a klasszikus egyszemélyes kampány, amit tavaly a battle royale oltárán feláldoztak. Másodszor kipucolták a játékból a zombikat, amiket ugyan sokan szerettek, de érezhetően túl sok energiát elvett a többi játékmód fejlesztésétől. Harmadszor pedig a battle royale mizéria nélkül is képesek voltak szórakoztató, ugyanakkor saját gyökereitől továbbra is csak karnyújtásnyira merészkedő multiplayer módot csinálni. És mindez mire elég? Arra, hogy újra legyen értelme leülni a Call of Duty elé.
Vélhetően ez az a pont, ahol lesz olyan olvasó, aki biztosan nem ért velem egyet, sőt mit több, mindenféle csúnyaságot fog gondolni rólam. Az egyszemélyes kampány. Igazi mintapéldája a klisékre épülő, a nemzetközi hadszínteret a szokásos szerepekre szétosztó történeteknek. Vagyis megint a jófiúkként feltűntetett amerikaiak oldalán fogunk harcolni, méghozzá a rosszfiúkként megjelenített oroszok ellen. Igen, ez az, amibe annyi mindent bele lehet magyarázni, amire milliónyi aktuálpolitikai és világgazdasági jelenséget rá lehet húzni. És amire teljesen felesleges. Ugyanis a történet azért nem ennyire fekete és fehér. Nem biztos, hogy azok valójában a rosszfiúk, akiket a sztori sokáig sugall.
A történetünk egyébként valóban a szokásos Modern Warfare sémát követi. Dióhéjban: terroristák ellopnak egy szállítmány vegyifegyvert, majd felszívódnak valahol Urzisktan sziklás-sivatagos vidékén. Az országban egyébként is dúl az oroszok elleni forradalom, de ráadásnak még a terroristák is itt fészkelték be magukat. Ahogy megszokhattuk, a kampány során több karakter bőrébe is bújhatunk, akik története idővel összefonódik. Régi ismerősként felbukkan Price kapitány is, aki továbbra is a rettenthetetlen veterán szerepében tetszeleg. És még mindig piszok jól áll neki. Az események hol Európa szívébe, hol a Közel-Keletre repítenek minket. Fogunk terroristákra lövöldözni London utcáin, ahogy agyonbombázott sivatagi falvakban is igyekezhetünk visszaverni az ellenség rohamait. És, ahogy a fejlesztők ígérték, a sztorinak több olyan pontja is van, amely érzelmileg erősebb, kis beleéléssel egészen megrendítőek is tudnak lenni. Az már más kérdés, hogy a játék csak látszólag ad a kezünkbe néha döntési lehetőséget, ugyanis ilyenkor is mindig az egyik döntés a jó, mégha a szívünk esetleg mást is diktálna. Vagyis megint egy csont lineáris kampányt kapunk, telepakolva szkriptekkel és nem várt (dehogynem) fordulatokkal. Ráadásul nem is túl hosszú, néhány óra alatt végig lehet szaladni rajta.
A sztori tehát nem hoz igazi újdonságot, ám igazából nincs is rá szükség. A többség úgyis tudja, mire számítson, aki szereti a Call of Duty történeteket, az ezt is fogja, aki nem, az meg eleve bele sem fog kezdeni. Ez már csak így megy. Amiben viszont érezhető előrelépés, az a játékmenet és a grafika. Előbbiben apró, de ügyes finomításokat kapunk, utóbbi viszont komolyabb fejlődésen ment keresztül. A játékmenet alapja továbbra is az árkádhoz közelítő lövöldözés napjaink legmodernebb fegyvereivel és kütyüivel. Az egyik legjobban működő újdonság a fedezékhasználat. Amikor egy épület sarkához érünk vagy valamilyen más tereptárgy mögé leguggolunk, gombnyomásra karakterünk rögzíti a puskát az adott tereptárgyhoz. Így mi viszonylagos biztonságból adhatunk le célzott lövéseket, cserébe viszont a célkeresztünk mobilitása jelentősen lecsökken. Az első pár perc nehézkessége után rá lehet érezni a rendszer ízére, és onnantól az egyik legsűrűbben használt játékelem lesz. A monoton lövöldözést most is megpróbálták feldobni különlegesebb küldetésekkel. Ilyen például, amikor RC-repülőkkel kell kamikaze akciókat végrehajtanunk, vagy amikor egy visszaemlékezésben egy kisgyerek bőrébe bújunk, esetleg amikor biztonsági kamerákon keresztül navigálhattunk egy túszt a menekülés felé. De érdekes volt az elmaradhatatlan mesterlövész küldetés is.
A fejlesztők már a játék bejelentésekor is jelezték, hogy bizony hosszú évek után végre grafikus motort cseréltek a széria alatt. Ez meg is látszik, ugyanis a Call of Duty: Modern Warfare bizony piszok jól néz ki. Persze-persze, megmaradt a sorozatra évtizedek óta jellemző statikusság, ez van, ezt sosem fogja kinőni. Ugyanakkor a helyszínek olyan részletesek, mintha csak animációs filmet néznénk. A karakterek – főleg az átvezetőkben, amelyek tényleg nagyköltségvetésű mozikat idéznek – és azok animációi és mimikája is elképesztően élethűek. Ehhez jönnek még a volumetrikus fények, a particle effektek, a dinamikus árnyékok és ki tudja, még mi minden más. Az éjjellátós küldetés nem csak iszonyat hangulatos, de könnyű belefeledkezni, hogy ez csak egy játék, nem film. Szóval azt kell mondanom, hogy az Infinity Ward megmutatta, hogyan kell korrekt grafikát társítani egy biztos alapokon nyugvó játékmenethez. És én a ray tracinget ki se próbálhattam megfelelő hardver hiányában. De a legjobb az egészben, hogy sikerült mindezt nagyon jól optimalizálni, így mindent a maximumra állítva is hozta a stabil 60 fps-t a játék (i5-ös processzorral, 16 GB memóriával és GeForce 1080 videokártyával).
Természetesen a Call of Dutyt mindig is a multiplayer mód miatt fogják többen választani. E téren a fejlesztők igyekeztek a hagyományok és az újdonságok határán lavírozni. Lényegében a többjátékos mód a szokásos játékmódokat kínálja (TDM-től a Dominationön keresztül a Search and Destroyig). Ezek mellé viszont újdonságok is járnak, mint a Gunfight és a Ground War módok. Előbbiben kétfős csapatok küzdenek egymással azonos felszereléssel, kisméretű pályákon. A csaták elég pörgősek, végül az a duó nyer, aki előbb éri el a hat győztes kört. A Ground War viszont ennek szöges ellentéte. Egyfajta kikacsintásnak is vehetjük a rivális Battlefield széria felé. Ebben ugyanis jóval nagyobb méretű pályákon vehetünk részt kisebb hadműveletekben. Itt már járműveket is vezethetünk (amire ritkán volt csak multiplayerben lehetőségünk a Call of Duty szériában), a cél pedig a pályák bizonyos területeinek biztosítása.
A játékban egyetlen nagy karakterfejlődési rendszer van. Ebből természetesen a kampány kimaradt, vagyis csak a kompetitív és a Special Ops névre keresztelt kooperatív módok tartoznak bele. A rendszer a szokásos: szinteket lépve oldhatunk fel új fegyvereket, kiegészítőket, perköket és killstreakeket, illetve új karaktereket is. Minél többet használunk egy bizonyos fegyvert, ahhoz annál több kiegészítőt szerezhetünk meg, javítva ezzel a statisztikáit és hatékonyságát. És, ami a legjobb (egyelőre?), hogy az Infinity Ward teljesen kihagyta a pakliból a loot boxokat. Vagyis nincsenek drága pénzért megvásárolandó zsákbamacskák, amelyekben tisztességtelen előnyt jelentő erősebb fegyverek lapulnak. Van ugyan játékon belüli áruház, de ott is csak kozmetikai kiegészítőket lehet vásárolni. Azt persze nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de legalább ígéret van, hogy ezúttal nem darabolják fel a játékosközösséget fizetős pálya-DLC-kkel, mint tették az elmúlt sok-sok évben. Sőt, nem hogy nem darabolják fel a közösséget, de még össze is hozták azt, ugyanis immár van lehetőség közös játékra a PC és a konzolok között is.
Persze a Call of Duty: Modern Warfare sem tökéletes, nem úszta meg hibák nélkül. Rengetegen panaszkodnak rá, hogy a menüben (de rosszabb esetben a játékmenet során is) akadozik az egér, miközben a framerate nem zuhan le. Nálam is előfordult, de szerencsére csak a menüben. Szintén sokaknál előforduló bosszantó jelenség, hogy a kampány átvezetői akadoznak (nem szaggatnak, hanem belassulnak), ezzel pedig sokszor a kép és a hang is elcsúszik egymástól. Közben a játék maximumon pörgeti a processzort. Kisebb grafikai bugok is bent maradtak még. Szerencsére a hibák többségéről az Infinity Ward is tud, és már dolgozik is a javításukon – a premier óta már két több GB-os frissítés is érkezett a játékhoz.
A Call of Duty: Modern Warfare nem mutat sokkal többet, mint elődei. De amit mutat, azt ezúttal nagyon profin teszi. A kampány története bizonyosan megosztja majd a rajongókat, de ha felül tudunk emelkedni ezen, és még véletlenül sem akarjuk a játékra vetíteni a valóságot, akkor igenis egy jól összerakott egyszemélyes részt kapunk. A játékmenet is épp annyit frissült, amennyire szükség volt, így sem a veterán rajongók nem érzik majd idegennek, sem az újoncok nem fognak elbátortalanodni, hiszen hamar ráéreznek majd. A grafika egyszerűen pazar, főleg a kampány során érdemes néha megállni és nézelődni (már amennyire az események ezt lehetővé teszik). A multiplayer módok pedig azt kínálják, amire a rajongók számítanak, kiegészítve néhány érdekes újdonsággal. Az Infinity Ward tehát harmadszor is megcsinálta. Először megteremtette a Call of Duty franchise-t. Majd az első Modern Warfare epizóddal megreformálta azt (és az FPS-ek műfaját). És most újból képes volt felrázni a szériát úgy, hogy valójában semmi eget rengetőt nem tettek bele.
